Julie Otsuka: Buddha a padláson

 

Molyon láttam értékelést a könyvhöz, aztán még ugyanaz nap felvittem a könyvtár molyos profiljára, hogy új könyvként beleltároztuk, ki lehet kölcsönözni. Akkor mivel Home office-ba voltam lecsúsztam arról, hogy első olvasójává válljak, de gyorsan elő is jegyeztem. Őszinte leszek, nem tudtam, amikor kézbe vettem, hogy miről szól a könyv. Csak azt, hogy pozitív, számomra értékes és figyelemfelkeltő értékelést olvastam róla és hogy nagyon szép a borítója. Így amikor elkezdtem olvasni, idő kellett, hogy helyre rakjam a könyvet és a témát magamban.

 Az, ahogyan megvan írva a könyv szokatlan. Nem olvastam még hasonlót sem, így kellett nagyjából 50 oldal arra, hogy rájöjjek, hogy milyen a koncepció, hogy megszokjam, és végül is meg is szeressem ezt az írás módot.

Adott pár fiatal Japán lány, akik fotó alapján "férjhez" mennek Amerikába a nagy háborúk előtti időszakban, és az egész, ha mindent jól érettem, a második világháborút is még magába foglalja.

Sok sors, sok "mi lett volna, ha" történet. Igazándiból a legjobb és legrosszabb közötti eshetőségek és azok legnagyobb valószínűséggel bekövetkezett történeteit olvashatjuk. Nincs konkrétan főhős akit megszerethetnénk, csak a japán lányok, akik nők lesznek, majd anyák, majd...ki tudja mi lesz velük. 

A könyv érdekessége(legalábbis számomra), az volt, hogy tényleg lefedte, hogy volt aki ezzel a házassággal a boldogságba jött Amerikába, de volt aki el se jutott oda, a hajón meghalt. Vannak akiket szerető férfi várt, de a legtöbbeket egy részeges mezőgazdasági munkás. Sokak a földeken dolgoztak, bár pont ebből menekültek Japánból, és vannak akik a földeken dolgoztak, pedig Japánban nekik voltak munkásaik. Voltak szerencsések, kevésbé szerencsések és szerencsétlenek. Földművessé válók, szexmunkássá válók, és cselédlányok. Voltak akik a férjük mellett maradtak, voltak akik nem. Voltak akik szültek, voltak akik nem. A történet folyamán végig követjük az elindulástól a deportálásig őket. Mert nincs erre jobb szó, amikor egyik napról a másikra közölték velük, hogy "te japán vagy, jön a vonat felszállsz és majd ott élsz tovább", már ha nem hal meg út közben. 
Érdekes volt, hogy mennyire széthúznak az ázsiai népek, hogy milyen megvetéssel beszélnek a japánok a kínaiakról, az indiaiakról, és hasonlók. Érdekes volt követni, hogy márpedig a japán munkaerőt minden dacára jobban szerette az Amerikai a többinél, mert ők megcsináltak legalább mindent, amit mondanak, sokkal jobban. Érdekes volt az utolsó fejezetben olvasni, hogy mikor és hogyan tűnt fel a város lakóinak, hogy a japánok elmentek. Hogy töltötte be más nemzetiségű munkaerő a helyüket, miként feledték szép lassan őket el.

Tehát nagyon érdekes volt a könyv, úgy hiszem többeknek kellene elolvasni, mert erről a korról is keveset tudunk. (vagy nekem maradt csak nagyon ki). Mindenesetre jó könyv volt, szerettem.

Fülszöveg:

Julie Otsuka első magyarul megjelenő regénye azoknak a japán nőknek a történetét meséli el, akik az 1900-as évek elején csoportosan érkeznek San Franciscóba, hogy hozzámenjenek egy férfihoz, akit csak képen láttak. Mindannyian tele vannak félelemmel, várakozással, a legfiatalabb közülük még csak tizenkét éves. Néhányuknak szerencséje lesz, és rendes férfi várja, néhányuk sorsa tragikusra fordul, és a legtöbbször kiderül, hogy leendő férjük még csak nem is hasonlít a fényképre, amit jövendőbeliükről őrizgetnek. Otsuka bemutatja, hogyan érkeznek meg a japán nők az új életükbe, az első éjszakát, a szülést és a gyereknevelést, és a Pearl Harbour utáni időszakot is, amikor az árulókat kitaszítja a társadalom, és férfiak tűnnek el minden nyom nélkül. Hangot ad a nőknek, akiknek alig volt esélyük változtatni a sorsukon, miután felszálltak az Amerikába tartó hajóra. A Buddha a padláson megrázó, gyönyörű, emlékezetes regény kiszolgáltatottságról, idegenségről, szolidaritásról.

• Könyv: Julie Otsuka: Buddha a padláson
• Kiadó: Magvető
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2022
• Oldalszám: 144
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789631442434
• Fordította: Morcsányi Júlia
• Megjelenés időpontja: 2022. október 26.

Maurice Leblanc: Arsène ​Lupin, az úri betörő (Arsène Lupin)

 

Valószínű, hogy ez az a könyv, amit ha a Netflixes sorozatot nem látom, akkor soha nem olvastam volna el.

Meg persze feltehetően akkor sem, ha nem adják újból ki a novellákat, több kötetben. Azaz igazság, hogy bár szeretem a krimiket, annyira nagyon nem olvasok krimit, inkább csak úgy elvétve, néha. Feltehetően a régi kiadás is megvan a könyvtárnak ahol dolgozom, de onnan nem feltétlen hoztam volna ki, biztos valahol elrejtve a raktár mélyén porosodnak szegény szerző kötetei. De ugye jött a Netflix, és bekerült a köztudatba Arsène ​Lupin. Nem vagyok túlzottan a Netflix barátja, de az tény, hogy rengeteg könyvre felhívja a figyelmet az adaptációival, még ha ezek az adaptációk néha köszönő viszonyban sincsenek magával a könyvvel.

Jelen esetben ugye igazándiból azt a könyvet, annak egy részét olvashatjuk, amit a 21. századi betörő a kisfiának ad, minthogy ez izgalmas, ne csak a telefonját nyomkodja. A sorozatot amúgy mindenkinek ajánlom, mert szerintem humoros, a karakterek szerethetőek, tehát ha akartok egy vicces rablós sorozatot nézni akkor itt a Lupin , ha viszont könyv formában szeretnétek könnyed kis rablós sztorit olvasni, akkor ez a könyv sorozat is teljesen jó. 

Elsőre kicsit bele kellett rázódnom, mert hát ismerjük be, az eredeti mű 1907-ben jelent meg, tehát több mint száz év eltéréssel olvashatjuk, mint ahogy meg lett írva. És a nyelvezet már 50 év eltéréssel is lehet nagyon más, nem hogy több mint 100 év eltéréssel. Viszont nagyon hamar bele lehet rázódni. Feltehetően az új fordítás miatt, amit kapott. No meg mert amúgy szórakoztató.

Arsène ​Lupin egy meglehetősen szórakoztató zseni és tolvaj egy személyben. Megadja a módját minden betörésnek és nem retten el a fejtörőktől és a sok tervezéstől, szervezéstől sem. Igazi zseni aki rászánja az időt arra, hogy tökéletesen vitelezze ki a lopásait, szökéseit, és éppen ezért olyan nehéz elkapni, vagy kirabolni őt magát. Nem lehetetlen, de elég nehéz. Okos, tanult és a kornak megfelelő tudás birtokában van, jóval okosabb kortársainál, a rendőrségnél és ez az ő egyik erőssége. Tisztában van a határaival, azzal meddig mehet el, úgy hogy ne bukjon le. Egy szóval Zseni!

A novellák meglehetősen jók voltak, nem mondhatnám, hogy volt benne gyengébb és erősebb. Hozták azt a színvonalat amivel elkezdődött. Voltak összetettebb esetek és kevésbé összetettek, de mindegyik érdekes volt. Van egy séma ami alapján megy elkapás-börtön-szökés-megismerkedés stb. (ezt azért merem leírni, mert ha elolvassátok a tartalomjegyzéket, nagyjából az is ennyire spoileres ). És nem is az a lényeg, hogy elkapják, hanem hogy hogyan. És nem az a lényeg, hogy megszökik, hanem az hogy hogyan! :) Olvassátok, mert amúgy jó kis könyv. Most betáraztam a többi kötettel is, úgyhogy majd lehet sorra veszem őket is ;)

Tartalomjegyzék:

Arséne Lupin letartóztatása

Arséne Lupin a börtönben

Arséne Lupin szökése

A rejtélyes utas

A királyné nyakéke

A kőr hetes

Imbert asszony széfje

A fekete igazgyöngy

Herlock Sholmes túl későn érkezik

Fülszöveg:

Új, modern fordításban!

A Maurice Leblanc által teremtett úri csirkefogó, Arsène Lupin az álcázás mestere és ravasz szélhámos, akitől az ártatlanoknak és a szegényeknek nincs mitől tartania – a gazdagoknak és hatalmasoknak annál inkább.

A mestertolvaj ma is szórakoztató, szellemes párbeszédekkel és bonyolult cselszövésekkel teli kalandjai óriási hatást gyakoroltak a krimi zsánerére, és méltán nevezhetők a műfaj klasszikusainak.

Arsène Lupin legjobb történetei most új, modern fordításban olvashatók.

Kurt Vonnegut · Albert Monteys · Ryan North: Az ​ötös számú vágóhíd - A képregény

 

• Könyv: Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd
• Kiadó: Helikon
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2021
• Oldalszám: 200
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789634797111
• Fordította: Szántó György Tibor
• Illusztrálta: Albert Monteys
• Megjelenés időpontja: 2021. október 10.

 Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, bár szeretem a képregényeket, de mérsékelten. Inkább manga párti vagyok, de azért szeretem a képregény megoldásokat is. Itt is, a könyv rajzolási részével nem volt gondom. Nem mondom, hogy teljes mértékben elájultam volna a rajzok minőségétől, de különösebben nem volt vele bajom. Nagyon-nagyon jó ötletnek tartom amúgy, hogy bizonyos klasszikusokat képregény formába adaptálnak. Mert így megismertetik a klasszikus művet azokkal az olvasókkal is, akik regény formában nem ismerték, akár kedvet is kaphatnak hozzá, mégis jóval gyorsabban fogyasztható így egy-egy történet. De megjegyezném, jelen esetben hálás vagyok a képregénynek, mert egy életre elérte, hogy a továbbiakba se akarjak semmit a szerzőtől olvasni . . .

 Nem a rajzolás volt a gond. A történet nagyobb gond volt, a fekete humort láthatóan / érezhetően nem nagyon értettem, vagy nagyon rossz passzban kapott el, ebből adódóan számomra, ha egy szóval kellene jellemeznem a kötetet, akkor azt mondanám, hogy érdekes. Sosem olvastam még Vonnegut-tól, ez volt tőle az első élményem. Olvasás közepe táján már tudtam, hogy ez volt tőle feltehetően az utolsó élményem is. 

 Nem igazán értettem a történetet, és olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy ez egy képregény, így maximum 1-2 órát vesz el az életemből ez a fura és kusza sztori, és nem többet, igazán végig olvashatom. Végig olvastam! Nehezemre esett, de végig mentem rajta. Egyetlen egy normális karakter nem volt benne. Nem az, hogy nem volt kidolgozva, hanem egyáltalán, akik csak szerepeltek benne és nem haltak meg mondjuk két oldalon keresztül, őket sem kedveltem. Az idő relatívítása miatt az egész sztori ide-oda ugrált helyek-idők között, és bár lehetett követni, de korántsem azt éreztem, hogy akarom követni. Az Idegenek meg már igazándiból csak egy szál volt, ami még furábbá tette az egész történetet, és a furát most nem igazán pozitív jelzőként mondom.

 Nem tudom, hogy ha könyvbe állok neki, akkor hajlandó lettem volna-e arra, hogy végig olvassam. Jelenleg úgy érzem, hogy nagyjából 50 oldal után mondtam volna, hogy Vonnegut nem nekem ír, hagyjuk is egymást. Képregénybe végig lehet szenvedni, végig lehet olvasni . . . és igen legalább tisztázza magában az olvasó, hogy Vonnegut neki írt-e vagy sem. Nekem sajnos nem.

 Tisztában vagyok vele, hogy a szerző egyik tényleg kiemelkedő kötete Az ötös számú vágóhíd, de mint sok nagyra becsült könyv, ez sem jöhet be mindenkinek. Nagyjából tíz éve a könyv formátuma hiánycikk volt, még a kolléganőmnek úgy vadásztam egy rongyos példányt belőle egy antikvárba. Nos ennyi pozitív emlékem kapcsolódik a szerzőhőz. Emlékszem, nem volt elég pénzem és megkérdeztem, hogy Erzsébet utalványt elfogad-e az antikvárium tulaja, azt mondta persze, úgyhogy örültem, örült a kolléganőm és örült az eladó is :D

Belbecs:2/5

Tuti van mondanivalója, tuti szórakoztató, de nem nekem.

Külcsín: 4/5

A rajzolás amúgy teljesen rendben volt, a borító egyenesen tetszik. Szép és igényes kiadás.

Fülszöveg:

Az ​ötös számú vágóhíd a világirodalom egyik legjelentősebb, egyszersmind legkülönösebb háborúellenes műve, melyet 1969-es megjelenése óta széleskörű kultusz övez. Kurt Vonnegut részben személyes tapasztalatait felhasználva, sci-fi elemekkel (időutazással és repülő csészealjakkal) színesítve, szarkasztikus humor és kíméletlenül őszinte társadalomkritika mentén dolgozta fel a XX. századi Európa egyik legvéresebb eseményének, Drezda 1945-ös bombázásának tragédiáját.

A történet főszereplője, Billy Pilgrim a második világháború káoszában váratlanul „elszabadul az időben”. Hősünk szakadatlanul ingázik múlt és jövő, tébolyult valóság és burjánzó fantázia, képtelen karakterek és abszurd szituációk között – kalandos útja Drezda romjaitól a háború utáni Amerikán át egészen távoli Tralfamador bolygóig vezet, ahol Billy megtanulja, hogy a halál jelentéktelen, a szabad akarat pedig merő illúzió.

Vonnegut megkerülhetetlen klasszikusa ezúttal képregényként elevenedik meg, Ryan North szöveghű adaptálásában, valamint Albert Monteys olykor apokaliptikusan komor, máskor pszichedelikusan harsány, de mindig lenyűgöző rajzain keresztül.

Takami Kósun: Battle ​Royale

 

Évekkel ezelőtt láttam a filmet, és már előtte is várólistás volt a könyv, de valahogy nem volt érkezésem arra, hogy el is olvassam. Feltehetően a második film utáni "atyám, ez de szar" megjegyzésem miatt maradt el végül az olvasás. Pedig igazándiból tudom jól, hogy az esetek többségében a könyv jobb, mint a film.

 De idén végre úgy döntöttem, hogy elkezdem olvasni a saját könyveimet is, és a moly egyik funkciója az arcomba tolta, hogy ez a könyvem várja legrégebb óta, hogy olvassam, úgyhogy uccu neki, bele is vágtam.

 Szeretem a japán neveket, de ha az utolsó 10 emberen akik maradtak, megkérdeznék, hogy ki volt a másik 32 akkor talán még 1-2 karakteresebb karakternek megtudnám mondani az egyik nevét, de a teljes nevét biztos nem...azt mondjuk az utolsó 10-nek sem, csak úgy nagyjából tudom a neveket. Túl sokan voltak, túl hasonló hangzással, hogy szegények megjegyezhetőek legyenek.

 A film miatt, a nagy meglepetés a végén nem volt meglepetés, de teljesen máshogy emlékszem, hogy vége lett a filmnek. Tervezem újra nézni, még úgy is, hogy amúgy borzalmasan béna megfilmesítést kapott, legalábbis úgy érzem, könyv után még rosszabb lesz az egész :P

 A történet maga elég durva, és fogalmam sincs, hogy én mit tennék akkor ha iskolás lennék, és egy szigeten ki kéne nyírnom az osztálytársaimat. Bár tekintve, hogy kb. egy osztálytársamat sem szerettem kimondottan :D feltehetően én elbújtam volna valami jó helyre és bíztam volna abba, hogy megölik egymást a többiek és az utolsó elesik egy kőbe és beveri halálosan a fejét és akkor én nyertem.

 De roppant frusztráló lehet, 15 (azt hiszem ilyen korúak) szembesülni a ténnyel, hogy ez egy élet-halál játék, és csak egy maradhat, vagy megölöd őket, vagy ők ölnek meg téged. Súja azért sokáig bízott abban, hogy össze tud állni az osztály és együtt legyőzhetik a Rendszert, de újra és újra az arcába tolta az élet, hogy bár ezen gondolatával nincs egyedül, de a többség nem bízik egymásban és ebből adódóan nem lehet egységet alkotni sok-sok emberrel már mert mindenki a másikat figyeli, hogy na az majd mikor fogja őt hátba támadni. 

Voltak vérbeli játékosok, akik feltehetően akkor is gyilkoltak volna, ha nem lett volna muszáj, kis szociopaták  akiknek tök mindegy volt minden, elkönyvelték, hogy akkor nyernek ha a többiek meghalnak így szépen vagy csellel vagy automata gépfegyverrel megöltek mindenkit aki az útjukba állt. Kettő ilyen személy volt, egy lány és egy fiú, és biz isten, én drukkoltam, hogy minél hamarabb meghaljanak, de némelyik olyan volt, mint valami halhatatlan :D

 De azért némi kellemes csalódás volt, hogy azért alakultak ki "csoportok", néha nagyobb csoport is, és hogy azért a diákok egy nagy hányada, nem akart játszani. Voltak csoportok, akiket megsirattam, mert tényleg zseniálisak voltak, esélyük is volt és tényleg mindent megtettek annak érdekébe, hogy kiszálljanak a játékból, de úgy, hogy a rendszer megbukik, mégis elvéreztek :( És hát volt csoport akik a bizalom hiánya miatt egy kicsin elcsúszva buktak el, de őket annyira nem tudtam sajnálni. Megértettem őket, és valahol logikus is a bizalmatlanság, de ...

És hát ott vannak a főszereplők, akikért szurkolunk, akik amúgy próbálnak az egészből kimaradni, és csak annyi embert ölnek meg amennyit muszáj, megjegyezném, hogy óriási előny, ha veled van egy olyan ember, aki már megnyerte az előző játékot és úgy mozog ebben az egészben, mintha bele született volna.

És persze ott volt az a páros akik  egyszerűen a legelején döntöttek. Nem ölnek meg senkit sem, nem játszanak, kiszállnak már a leges legelején. És őket nagyon megértettem. Nem akartak ártani az osztálytársaiknak, és nem akarták elveszíteni egymást sem, hát együtt léptek. Szomorú volt, de teljesen érthető is.

De amúgy az egész alapötlet roppant beteg, de zseniálisan van megírva. Félek, hogy a filmeket újranézve még sz*rabbnak fogom érezni a filmet a könyvhöz képest. De ennek ellenére újra akarom nézni, hogy tudjam, hogy nagyjából úgy haltak-e meg, mint a könyvben. Nem mintha túl kedves halála volna azoknak a szegény gyerekeknek -.-"

J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Tudom, hogy jobb lett volna Karácsony előtt olvasni, de valahogy most jött meg hozzá a kedvem. Tolkien számomra mindig is nagy mesélő volt, a Gyűrűk Ura, vagy éppen a Hobbit, mind kedvenc lett számomra, így tervbe vettem, hogy elolvasok tőle MINDENT, ami megjelent magyarul. Ez körülbelül amúgy a következő 10-15 éves terv, ugyanis nem akarok besokallni sem, és nem akarom megutálni sem azért, mert Muszáj volna olvasnom. De tavaly is sikerült kettőt is kipipálnom a listáról  (Beren és Lúthien és a Gondolin bukását), ami nem véletlen nem volt anno kiadva, és nem lettünk volna túlzottan kevesek, ha kiadatlanok maradnak. De ez csak saját vélemény, biztosan sokaknak tetszett. Berenék története amúgy még nekem is, de Gondolin már olyan "meeh" érzést hagyott bennem.
 Viszont ez a Karácsonyi leveles könyv roppant mód tetszett. Amikor elkezdtem olvasni az volt az első gondolatom, hogy annyira irigylem a Tolkien gyerekeket. Nem csak azért mert Tolkien volt az apjuk, hanem mert ennyire jó családi hagyományt kevesen alkotnak. Mindennek megvolt a maga helye és ideje, és története. A levelek meglehetősen kidolgozottak és látszik rajtuk, hogy nem csak úgy hipp-hopp ahogy esik úgy puffan módjára írta őket, hanem tudta mit akar közölni, tudta, mit akar mesélni a fiának, majd szép sorban született kis gyerekeknek.

forrás

 Amúgy nagyon sajnálom, hogy azok a levelek nincsenek meg, amiket a gyerekek írtak Karácsony apónak, mert azzal együtt lehet még ütősebb lett volna. Bár feltehetően azok még személyesebbek.
 A történet ami szép lassan kibontakozik, évről-évre természetesen, az kedves, néha véres és háborúval tarkított, de mégis olyan igazi karácsonyos. Jegesmedvét nagyon bírtam, mert hát béna szegény, és mindent eltol, de hát őt ezért lehet szeretni. Karácsony apó meg majdnem végtelen türelemmel tűri a "segítséget" amit kap Jegesmedvétől, meg annak rokonaitól. Érdekes volt, hogy a levekben is megjelenik a háború. Most nem csak a koboldok ellenire gondolok, hanem a Nagy háborúra, ami akkor zajlott a világban, és bár megjelenik, de valahogy próbálja feloldani a gyerekeknek, és elmagyarázni azt, hogy mi is történik a világ többi részében. (Kevesebb az ajándék, mert inkább ruhaneműket visz Karácsony apó a gyerekeknek, mert arra jobban szükség van. Hogy kevés a levél, mert rengeteg gyereknek el kellett hagyni az otthonát stb....)
 És hát az illusztrációk, olyan aranyosak, néha nagyon gyerekesek, de nekem bejöttek nagyon, úgyhogy öröm volt lapozni a könyvet, és olvasgatni Karácsony apó, és Jegesmedve levelet, meg a manó titkárét is persze. Örülök, hogy a könyvet olvashattam, és hogy eredetiben is ott voltak a levelek képei, ennek hála megerősödött az a hitem, hogy Tolkien nagyon sokat foglalkozott egy-egy levél megírásával, megillusztrálásával! És azon is elgondolkodtam, hogy vajon hány évesen jöttek rá a gyerekek, hogy az apjuk írja a leveleket és nem Karácsony apó?:)

Forrás

Belbecs: 5/5

Aranyos történetek, aranyos szokás és meglehetősen kellemes olvasmány, és most ennél többre nem is vágytam :)

Külcsín: 5*/5

Nekem a Cartaphilus féle kiadás van meg, de szerintem a Magvető teljesen ugyanúgy adta ki, úgyhogy feltételezem mind a két kiadás meglehetősen csodás. Örülök, hogy keménytáblás lett, és itt meglehetősen indokoltnak találom a fényes lapokat is. Igényes, és szép kiadás, és azt hiszem semmi kivetnivalót nem találok benne. Mondjuk nem is keresek benne hibát, ez így volt jó, ahogy volt :)





Fülszöveg:
J. R. R. Tolkien gyermekei nem csupán az ajándékok miatt várták Karácsony apót: ők ugyanis minden évben képekkel illusztrált levelet is kaptak tőle! Mesélt nekik a házáról, a barátairól és arról, mi történik az Északi-sarkon. Az első levél 1920-ban érkezett, és jöttek húsz éven át, minden egyes karácsonykor. A havas borítékot – amelyen persze északi-sarki postabélyegző díszelgett – néha a házban találták meg a Karácsony apó látogatásai utáni reggelen, máskor a postás hozta. Ebben a könyvben bemutatjuk Karácsony apó reszketeg kézírását, és szinte valamennyi képet, amelyeket a levelekhez mellékelt, csakúgy, mint az ábécét, amelyet Jegesmedve szerkesztett a barlangokban látott koboldrajzok alapján, amikor eltévedt; és az a levél sem marad ki, amelyet ezzel a különleges írással küldött a gyerekeknek.

Könyv: J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 192

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789632665535

Fordította: M. Szabó Csilla, Falcsik Mari

Illusztrálta: J. R. R. Tolkien

Megjelenés időpontja: 2016. november 28.

Könyv: J. R. R. Tolkien: Karácsonyi levelek

Kiadó: Magvető

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 192

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789631438833

Fordította: M. Szabó Csilla, Falcsik Mari

Illusztrálta: J. R. R. Tolkien

Megjelenés időpontja: 2019. november 14.

J. K. Rowling: Grindelwald bűntettei

Filmben és könyvben is az előző rész jobb volt! Úgy vélem, hogy kiadni egy film forgatókönyvét elég "még egy bőrt lehúzom" dolog. Tudják, hogy a nagy fanok megveszik, és örülnek, mert a polcukon tudják a kötetet. Emellett meglehetősen szép dizájnt is kapott könyv, külseje és belseje egyaránt. Viszont én már rájöttem, hogy birtokolni nem akarom ezt a könyvet, de azért elolvasni igen. Így hát kölcsönkértem. (itt is köszi AniTiger)
 Úgy gondoltam, hogyha olvasom és nem látom a filmet, akkor nem fogok elsiklani dolgok felett, és tisztább lesz a történet, de rá kellett jönnöm, hogy a filmben sem siklottam el a dolgok felett, szimplán nincsenek ott, úgy meg itt is hiába keresem :D
A történet kavarcos, sok nyitott dologgal, amikre vagy nem kapunk választ, vagy kétesélyes választ kapunk, vagy továbbra is ott lóg a levegőben. Még mindig tartom, hogy a Legendás Állatok és megfigyeléseinél a filmet Göthe viszi és nem Grindelwald, Grindelwald pl. engem személy szerint nem érdekelt sosem, ellenben Göthével, aki aranyos és a kis állatkáival (nagy állatkáival) remekül elvan. Ezért is sajnálom, hogy a Legendás Állatokban igazándiból a második részre állat már nincs, csak egy háttértörténet és az sem kidolgozottan. Igen, ez még mindig a pénzről szól, meg hogy minden évben, vagy minden második évben legyen valami amit a rajongók elé dobnak, hogy nesze örüljél. Olyan érzésem van, hogy Rowling kitalált valamit HP, ami működött, megszedte magát vele, örül a hírnévnek, és nem engedi el ez a világot. A HP nagyot szólt, de minél több mellék ága, mellék története születik annál kevésbé fognak magára a HP-re emlékezni, és sajna a Legendás Állatok korántsem a HP súlycsoportja. A Grindelwald meg konkrétan a Legendás Állatoknak is a ....hát messze nincs olyan jó. Már csak az állatok hiánya miatt is :D
Tehát én sajnálom, hogy ez továbbra is kusza történet maradt. Bíztam abban, hogy rájövök valami csavarra de nem. Viszont a HP maratonhoz jó, mert gyorsan lehetett olvasni és gyorsan haladhatott vele az ember :D

Külcsín: 5/5
A borító, a belső illusztrációk csodásak. Ha még az lennék, aki felhalmozza a könyveket, akkor biztosan ez is szépen itt lenne a polcomon, mert szép. De már nem gyűjtök, csak szépség miatt könyveket.

Belbecs: 3/5
Mint forgatókönyv, úgy tetszett, mint történet, még mindig nem a kedvencem. Bízom abban, hogy a harmadik film jobb lesz ebből adódóan majd a harmadik forgatókönyv jobb lesz. Remélem abban több állat lesz :D

Fülszöveg:
A Legendás állatok és megfigyelésük végén Göthe Salmander közreműködésével sikerül New Yorkban letartóztatni Gellert Grindelwaldot, de a nagy hatalmú sötét varázsló megszökik a fogságból. Nekiáll híveket toborozni, ám előttük sem fedi fel igazi célját, azaz hogy az aranyvérű varázslókat fellázítva megszerezze az uralmat a világ varázstalan lakói fölött.
Albus Dumbledore e terv meghiúsítása érdekében volt roxforti tanítványa, Göthe segítségét kéri. A magizoológus ezúttal is igent mond, nem sejtve, milyen veszélyes vállalkozás részese lesz. A mind megosztottabb varázsvilágban zajló események a legközelebbi barátok és családtagok egymás iránti hűségét és szeretetét is próbára teszik.

J.K. Rowling második eredeti forgatókönyve olyan meglepő adalékokkal szolgál a Harry Potter-történetekhez, amelyek minden bizonnyal nagy örömet szereznek úgy a könyvek, mint filmek rajongóinak.

Eredeti mű: J. K. Rowling: The Crimes of Grindelwald 69%

Eredeti megjelenés éve: 2018

Könyv: J. K. Rowling: Grindelwald bűntettei
Kiadó: Animus
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 292
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789633246214
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Megjelenés időpontja: 2019. február 13.

J. K. Rowling: Legendás állatok és megfigyelésük

Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én általában szeretem hamar elolvasni az ajándék könyveket. Az más kérdés, hogy sikerül is vagy sem. De tényleg! Ennek ellenére egy csomó olvasatlan ajándékkönyv várja a sorát. Megnéztem, ezt tavaly karácsonyra kaptam, úgyhogy...relatíve gyorsan sorra került! Há!
 Én ezt a könyvet nagyon szerettem volna, mert a film nagyon tetszett, és érdekelt, hogy ez forgatókönyv szerűen milyen élmény lehet. És most, olvasás után elgondolkodtam azon, hogy ez a kötet kiknek jó.
 Meglátásom szerint nálam fennállt a legideálisabb időpont erre. Láttam már a filmet, az tetszett, és tervezte az újranézését. És úgy érzem, hogy ez a legjobb időpont elolvasni, mert így maguk a lények és a szereplők, már előttünk vannak, tudjuk hogy néznek ki, de a történet már kicsit kopott. A filmet 2017 márciusában láttam amúgy, és így nekem most ez a könyv majdnem felért egy újranézéssel :D
 Nem tudom, hogy a film ismerete nélkül mennyit ad az embereknek, de érdekelne. Gyanús, hogy maximum a nagy Harry Potter fanok illetve a forgatókönyvekért rajongóknak ad valamit, film nélkül. Ha meg frissen nézted és most olvasod, akkor meg kicsit fura az egész, hisz az előbb láttad, amit most leírtak, de totálisan ugyanúgy. Tehát én azt ajánlom, hogy mindenképpen legyen idő a nézés - olvasás között.

 Hogy tetszett-e? Igen, mindenképpen. Fura volt, mert nem nagyon olvasok forgatókönyveket, ennek ellenére érdekes élmény így olvasni egy történetet. Újra fogom-e olvasni? Gyanúsan igen, mert tetszett és felér egy film újranézéssel, úgyhogy lehet inkább olvasva "nézem" ;) A film is nagy kedvenc, és ez is az lett.
 Roppant igényes kiadás, és nekem nagyon tetszenek benne a rajzok is. Kell idő megszokni az írásmódot, de szerintem hamar hozzá lehet szokni. Úgyhogy nagyon jó volt. Most azért újranézem a filmet, mert hiányoznak a kedvenc legendás lényeim ;) És nagyon várom már a következő részt is!

Belbecs: 5/5
Nekem maximálisan adja a film hangulatát, kellemes és nosztalgikus. Csak ajánlani tudom, a fenn leírtak alapján.

Külcsín: 5/5
Gyönyörű a borító, szépek az illusztrációk és jó kézbe venni. Ennél több azt hiszem nem is kell.

Fülszöveg:
1926-ot írunk. Amikor az ifjú magizoológus, Göthe Salmander megérkezik New Yorkba, még csak nem is sejti, hogy az eseményeknek milyen különös láncolatát indítja el. Mágikus bőröndjéből ugyanis kiszökik néhány varázslény, akiknek üldözése közben ő és újdonsült barátai sokkal nagyobb veszedelmekkel is szembekerülnek, mint amekkorát egy szerelmes randalór vagy egy aranytól megrészegült orrontó furkász jelent.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola könyvtárának népszerű darabja, a Göthe Salmander által írt Legendás állatok és megfigyelésük adott ihletet J.K. Rowlingnak, a Harry Potter-könyvek szerzőjének e forgatókönyv megírásához. Rowling csodálatos világának rajongói lapról lapra élvezhetik az írónő megkapó humorát, varázsvilág-építő fantáziájának működését és mély, megértő szeretetét úgy a pálcaforgató, mint a varázstalan emberek iránt.
Lebilincselő olvasmány és igazi kuriózum minden gyűjtő számára.

Eredeti mű: J. K. Rowling: Fantastic Beasts and Where to Find Them 92%

Eredeti megjelenés éve: 2016
Könyv: J. K. Rowling: Legendás állatok és megfigyelésük
Kiadó: Animus
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 302
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789633244913
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Megjelenés időpontja: 2017. április 20.

Lois Lowry: Az emlékek őre (Az emlékek őre 1.)

A Mini-Könyvklub keretében olvastam a könyvet. Valamikor réges-régen várólistás is volt a könyv, no meg kijött a film akkor is gondoltam rá, hogy ezt bizony olvasni kellene. Meg is vettem, aztán nyereményjátékon ki is sorsoltam. Valahogy nem jött el az ideje. Nos, most eljött. Gondoltam, ha már ismételten jelentkezem a könyvklubba, tényleg komolyan kell vennem, és tényleg nem el mismásolni az egészet.

 Tehát most próbálok nem utolsó utáni pillanatokban olvasni a könyvklubos könyveket, annak ellenére, hogy jelen esetben az Emlékek őre kifejezetten gyorsan haladós és nagy betűs. Két délután alatt el lehetett olvasni, igazándiból, ha ezt nem munkaidő közben tettem volna, akkor egy délután alatt.

 Jonas-t megkedveltem, bár kicsit fura srác, de Más mint a többiek, nem is véletlen lett ő az emlék őrzője. Nem tudom, hogy a sorozat többi részében kiderül-e több arról, hogy miért és mikor lett ez a nagy egyenlősdi, de az nagyon érdekelne. A világ ahova kalauzolva lettünk egy elméletben idillikus világ, ki ne akarna ott élni? Háború, nincs. Éhezés, nincs. Bánat, kirekesztettség, gyűlölet, harag: nincs. Nincs semmi, ami elronthatná az életet. Csakhogy, nincs semmi, ami értelmet adhatna az életnek. És ez az ami miatt nem akarnék abban a világban éldegélni. Élni? Élet egyáltalán az, hogy minden évben előre lépsz, szintet, kapsz egyen ruhát, egyen biciklit, egyen akármit. Aztán 12 éves leszel, megkapod az egyen munkádat, ami ugyan más, mint a társadé, de adott, és ugyan megváltoztathatod, de azért szerintem nem szeretik, ha kifejezed nem tetszésedet a munkád iránt. Aztán ott van, hogy van egy Apa meg egy Anya, akik nem szerelemből jöttek össze, sőt azt sem tudják mi az, mert gyógyszert szednek, hogy ne is érezzék a vágyat meg mindent. Tehát a „szülők” –et is az irányító bizottság rakja össze, hogy jók lesznek. Aztán igényelnek gyereket, azt kapnak…. Amúgy van egyáltalán ott szex? Komolyan érdekelne. A kölyköket a szülőotthonban lévő anyák szülik, de…. őket vajon mesterségesen ejtik teherbe (szerintemigen), vagy sem? Oké, ez bizarr lett, így hogy belegondoltam :D

 No mindegy borzalmas egy világ az, ahol nincsenek színek, zenék, érzések, ahol nincs igazándiból értelme az életednek. Mert nincs…dolgozni és ennyi, annak meg úgy semmi értelme. Érzelmek nélkül nincs értelme élni.

 Értem, a miértet, hogy miért döntött úgy a világ ott, hogy nem akarnak érzelmeket, és de jó nincs is már gond, sem háború sem semmi. Csak hát az emberek azért emberek mert éreznek, mert gondolkodnak, mert haladnak valahova. A telepen ahol Jonas is él…vannak. Nem haladnak sehova és ezzel rohadt elégedettek, mert nincs meg a hiány érzése sem. Dühítő….

A másik dühítő az egész tetves világban, amiben játszódik ez a…. elbocsátás dolog. Nem csodálom, hogy Jonas kibukott amikor rájött, hogy az elbocsátás, nem olyan happy dolog, hogy elmész egy jó helyre, és ott folytatod az életed. Azért elég hideg zuhany az egész.

Belbecs: 5/5

Olvassa mindenki, mert elgondolkodtat, és elég könnyed, gyors olvasós módban. Nem tudom mennyire kapcsolódnak össze a sorozat részei (mármint történetileg), de meglátom, most begyűjtöttem ide magam mellé őket. Ugyanis, eléggé függ a vége. Olyan… haho …bumm vége típusú. Ezt utálom!!

A szereplők…Jonas az egyetlen akit a másik őrzőn kívül egyáltalán megismerünk. Nos ő aranyos, kedves, erős fiú. Úgy sajnáltam a 12-es ceremónián történtek miatt, azért tényleg para lehet, ha kihagynak a szép kis mindenki egyenlő felsorolásból. :D Az előző őrző meg kicsit kattant, de azért aranyos. Ki ne lenne kattant, ha a világ összes érzése, emléke, fájdalma és boldogsága ott nyugodna a vállán.

Áh erről jut eszembe, ha valaki tudja a választ súgja meg (SPOILER) feltételezték az emlék őrök, hogy ha Jonas elmegy a telepről, akkor az emlékek rázúdulnak az ott élőkre, mert így történt az előzővel is. Csakhogy! Arra nem gondoltak, hogy ez nem távolság kérdése? Az előző őrt elbocsátották, tehát elég halott volt, így érthető az emlékek visszaszivárgása a tudatokba, de… Jonas csak elmegy. Kétlem, hogy ez ilyen km-re lebontott dolog lenne.

Külcsín: 5/5

Nekem tetszik a borító (a nem filmes), főleg, hogy tényleg van köze a könyvhöz. Amíg nem olvastam, addig nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ilyen címmel mégis mit jelent egy szánkó, de most már tudom. Elég sokat…soknál is sokabbat.

Fülszöveg:

A 12 éves Jonas olyan világban él, melyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ezt a tökéletesnek tűnő világot a bölcsek tanácsa vezeti. Ők azok is, akik a tizenkettedik évüket betöltött fiúk és lányok egész életre szóló pályáját kijelölik egy évente megrendezett ceremónián. Történetünk hősét valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Miközben egy különös öregember felkészíti őt hivatása betöltésére, Jonas előtt feltárul, milyen titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött. A fiú vakmerő tettre szánja el magát…
     Az ifjúsági regény sajátos hangulata, cselekményének feszültsége a gyermek és felnőtt olvasót egyaránt fogva tartja. Az emlékek őre kivételes lehetőséget kínál a továbbgondolásra, arra, hogy szülők és gyerekek, tanárok és tanítványok elbeszélgessenek az élet nagy kérdéseiről.

Eredeti mű: Lois Lowry: The Giver 92%

Eredeti megjelenés éve: 1993

Könyv: Lois Lowry: Az emlékek őre

Kiadó: Animus

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2013

Oldalszám: 238

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789633241318

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

A sorozat kötetei:

1. Lois Lowry: Az emlékek őre 89%

2. Lois Lowry: Valahol, messze 84%

3. Lois Lowry: Hírvivő 88%

4. Lois Lowry: A fiú 88%

Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek

 Jesszus, hát ezt a könyvet sem most olvastam. Valójában nem szeretem azt, hogy nem rögtön írok egy könyvről, mert a sok frissebb élmény elnyomja a régebben olvasottakat. De valahogy akkor nem volt kedvem, vagy időm írni a könyvről, ma meg amolyan „számoljuk fel az elmaradásokat“ nap van számomra, tehát mindent próbálok pipálni amire eddig nem jutott időm, vagy mint ahogy szoktam volt mondani, majd megírom holnap... holnap.... holnap és mindig ma van, sosem holnap. De akkor nézzük is a könyvet.

 A maga 40 oldalával nem egy túlzottan terjedelmes mű, és a fele még ennek is színtiszta szín.... kép, fura képek sora. A könyv értéke egyrészt vitathatatlan, vannak témák amiket fel kell dolgozni, akár „mesekönyv“ formában is. Ilyen sajnos az alkoholizmus is, amit az ember szeretne kikerülni, szeretné, ha sosem hallana róla, vagy nem tapasztalná, de kicsiny országunkban kevesen vannak olyanok akiknek nincs az ismerősi körükbe legalább egy olyan ember (más nem a szomszéd), aki alkohollal él. Tehát kell erről mesélni, kell erről írni, csak nem tudom, hogy mennyit segít ez a könyv az egészen.

 Gyerek szemszögből íródott, és nem éleződik ki túlzottan arra, hogy ez olyan rossz dolog lenne. Persze hangsúlyozva van, hogy éppenséggel az anya, aki egyedül neveli már a gyerekét, miként reagál az italra, hogy néha elalszik, néha teljesen életveszélybe sodorja a gyermekét, úgy hogy ittasan vezeti a kocsit, hogy néha veszekszik vele, és néha fogalma sincs, hogy éppenséggel mikor, hol van. De nem éreztem azt, hogy kihangsúlyozná, hogy ez egy rossz dolog, és valóban, lehet a gyerekek nem látják, vagy még nem érzékelik annyira, amit majd amikor elmúlnak 10x évesek akkor érezni, felfogni fognak.

 Kellenek az ilyen könyvek, ennek ellenére, nem tudtam annyira nagyon szeretni. Tudom, hogy a téma is sötét és igen ez alapján illene hozzá az a sötét, és furán jellegtelen és torz illusztráció, de pont az illusztrációk miatt nem adnám gyerek kezébe..... Plusz nem tartom olyan könyvnek amit a gyerek éppenséggel egyedül olvasva értene, érzékelne, mögé látna. De persze jó, hogy írnak róla..

Belbecs: 4/5

Külcsín: 3/5

Sokkalta összeszedettebb kritika egy kollégámtól: itt

Fülszöveg:

Mi történik, ha anyát elrabolják a dzsinnek? A finom humorral átszőtt történetet kiskamasz kortól mindenkinek, felnőtteknek is ajánljuk olvasásra, beszélgetésre, feldolgozásra.

Elekes Dóra írása szépirodalmi eszközökkel mutatja be egy alkoholista anyával élő kislány mindennapjait.

A történet megrázó és felkavaró. Magyarországon sok ezer gyerek nő fel így, mégis évtizedek óta bagatellizáljuk a probléma jelentőségét. A kiskamasz látószögéből megírt történet sokakat hozzásegíthet a jelenség józanabb megítéléséhez.

Könyv: Elekes Dóra: A muter meg a dzsinnek

Kiadó: Csimota

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 40

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789639768802

Illusztrálta: Kun Fruzsina

Marie Phillips: Csintalan istenek

Amikor megnéztem a Kamigami no Asobit, totálisan belezúgtam az istenekbe. Nem mint a szereplőkbe (bár az is vicces), hanem mint mitológia. Többet akartam tudni, de nem a régi feldolgozás érdekelt, hanem a Mi lenne ha...

Mi lenne ha...

-Az istenek közöttünk járnának.

-Ha a 21. században kellene boldogulniuk.

-Ha nem lennének annyira istenek, ha meglenne a maguk hibái is, és kicsit közelebb kerülnének a halandókhoz.

Sokan ajánlották a Csintalan isteneket, aminek a borítója ronda. Tényleg ronda, és nem egy olyan borító, amire ha az ember ránéz azt mondja, hogy „na basszus ezt úgy elolvasnám“. Ha nem ajánlotta volna senki sem, feltehetően sosem vettem volna meg. Jelenleg eléggé úgy vagyok, hogyha nem muszáj nem veszek könyvet, ha nem tetszik akkor pláne nem. Ezt is felírtam, hogy szeretném, a könyvtár megvette én meg kikölcsönöztem. Aztán a vége felé járva, megnéztem, és az Alexandra most 700 Ft-ért vesztegeti, így került egy a kosárba. Nem mondom, hogy hibátlan könyv, viszont biztosan újraolvasós lett nálam, mert annyira elmebeteg, hogy az már tetszik. Azt hiszem, erre volt most szükségem.

 Elméletileg megfilmesítették, de a filmes linken kívül semmit sem találtam róla, se egy ajánlót, se magát a filmet :( Pedig tényleg nagyon jó filmet lehet ebből kihozni. Jók a beszólások és taplók a karakterek.

 És akkor a történetről egy kicsit:

Adott egy beképzelt f*sz (már bocsánat), Apollón, a Nap, a gyógyítás, a jóslás és még ki tudja minek az istene. Aki egy igazi tuskó, igazándiból mindenkit megfektetne nemre és korra való tekintet nélkül, és aki nemet mond az halálnak halálával.... válik eukaliptusszá. A történet is Apollón varázslatával kezdődik, amikor is, egy hölgy nem volt hajlandó orálisan kielégíteni, ezért fává változtatta. Kedves mi?

 Adott Artemis, a vadászat, szüzesség és a Hold istennője, aki szegény a világ kezdete óta elég pocsék posztot tölt be. A testvérei és unokatestvérei folyamatosan szívatják, mert vénlány és még mindig szűz, és feltehetően, ha az istenek meghalnának akkor szűzen halna meg, mert hát annak az istene. Kicsit mániákus a csaj amúgy, mindig kutyát keres magának, mert hát vadászat ugyebár. De ő az akit nem tud az ember nagyon utálni, de kedvelni sem a csapatban. Mert míg Apollón a tipikus bunkó Artemisz ott van a jó és a rossz között.

Adott Aprodité a szépség istennője, aki szextelefon ügyfélszolgálatból tartja fenn magát. Egész jól amúgy. Talán neki van a legtöbb halandóknál oly nagy becsben tartott pénze. Ennek ellenére a lepukkant Olimposznak éppen nem nevezhető házban lakik degenerált isten rokonaival. Igazándiból csak az nem fekszik le vele aki nem akar, a könyv folyamán minimum négyen biztosan megfektették, vagy meséltek róla, hogy megfektették. Bár megjegyzendő Apollón szintén ugyanez :D

Adott Árész, akiről sajnos elég keveset tudunk meg, és annak ellenére, hogy egy katona (mégis mi volna, ha egyszer a háború istene)igazán kedves. Van pár vicces beszólása és jelenete, amin csak vigyorogni lehet. Őt kedveltem, kicsit jobban megismertem volna.

Adott Dionüszosz, aki az egész regényben egyszer sem volt józan! És sosem volt olyan, hogy ne lett volna nála egy üveg bor! Igazándiból ő elvan úgy magában, néha szólnak neki, hogy „nézd vége a világnak“, azt sem vette észre magától :D

Adott egy Zeusz és egy Héra, akik igazándiból egyszer mozdultak csak el a helyükről akkor se kellett volna.

Adott egy Hades és egy Perszephoné, akiknek ritka pocsék humoruk van, de azért próbálnak úgy tenni, mintha minimum viccesek lennének. Hades mondjuk egészen ... fura. Nem tudom őket nem kedveltem annyira, mert a csaj rinyált főleg, Hades, meg olyan...

Adott Erosz, aki hisz Jézusban, emellett szótfogad az anyjának (Aphrodité), és ebből adódóan elindít egy lavinát, pedig ő tényleg csak jót akart, az más kérdés, hogy nem úgy sült el a dolog, minthogy azt ő elképzelte. Viszont mindig is mondta, hogy a Hit sok dologra jó!

Adott egy Hermész, nos aki minden olyannak az istene ami nem kellett másnak. Írtó aranyos csávó amúgy, ha eltekintünk attól, hogy halott humora van :D Sajna kevesen értik a humort, ha már halott vagy. Viszont vicces fiú.

És adott egy Alice nevű lány, aki takarítónő és semmi érdekes nincs benne, de belezúgott Érosznak hála Apollón. Adott Neil, aki meg belezúgott Alicbe (amúgy ők nagyon szeretik egymást, csak nagyon kis szerencsétlenek), és ebből van a bonyodalom. Apollón nem bírja, ha nemet mondanak neki, viszont esküt tett, amiben az van, hogy nem bánt halandókat.... és még a nap is kihuny.

A történet két helyszínen játszódik. Adott London és adott az Alvilág. Mindegyik helynek megvan a maga varázsa, bár a történet ott indul be, amikor már a Hérosz, és az istennő leszállt az alvilágba, hogy...

Érdemes elolvasni azoknak, akik bírják az ilyesféle humort. Ha az első száz oldal valakinek nem tetszik, az még bizakodhat, mert nekem is úgy 150-200 oldalnál volt a vízválasztó amikor viszont már letenni sem igazán akartam a könyvet. Én szeretem, azt, amikor az istenek olyan halandósan romlottan viselkednek. Aphroditét utáltam a legjobban, és Apollónt annak ellenére, hogy egy f*szfej nem voltam képes utálni. A vége amúgy kiszámítható, az Epilógus meg vicces. Teli van nagyon vicces jelenetekkel a könyv, az ismerőseimet azzal traktáltam, ennek hála pár ember várólistázta a könyvet :D Olvassátok!!

Belbecs: 5/5

Külcsín: 3/5

Fülszöveg:

A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Arész, Artemisz… – és még csak az A betűnél tartunk –, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák.
Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események…
A Csintalan isteneket, a fiatal angol írónő, Marie Phillips első regényét máris számos nyelvre lefordították. Előzetes mitológiai ismeretek nélkül is fogyasztható csemege, de szinte biztos, hogy az olvasó tudása e téren is gazdagodik, miután végigkacagta a bájos történetet.

Könyv: Marie Phillips: Csintalan istenek

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2010

Oldalszám: 396

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789637448850

Fordította: Vizi Katalin

Eredeti mű: Marie Phillips: Gods Behaving Badly

Eredeti megjelenés éve: 2007

Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Köszönet a könyvért a Tarandus kiadónak!

Fülszöveg:

Malajzia hegyei között, a teaültetvények szomszédságában bújik meg Jugiri, az Esti Ködök kertje. Gazdája a megközelíthetetlen Aritomo, a japán császár hajdani kertésze, aki a japánkertek tervezésének művészi fogásain kívül számos más titok őrzője is. Mellé szegődik Jün-ling, a fiatal kínai lány, akinek a lelkét súlyos emlékek terhelik. Kettejük lassan és nehezen kibontakozó kapcsolatáról szól a könyv, amelyet eleinte csupán megállapodás tart össze, később azonban az egyre szorosabbra fűződő barátság vagy valami annál is több…

 Ritkán kezdek azzal, hogy begépelem a könyv fülszövegét, de gondoltam, ez így bevezetőnek tökéletes lesz. Igazándiból ez a pár sor kellően összefoglalja miről is szól a könyv, persze a titkokat nem fedi fel. Amikor én kértem a könyvet, egy teljesen más fülszöveget olvastam, mert a Molyra sem ez van feltöltve (azaz mindjárt fel lesz töltve ez is), hanem egy másik, igen hosszú és részletes leírás a könyv tartalmáról. A szerint ez egy  izgalmakban gazdag mű… nos, majdnem az.

 A könyv nagyon-nagyon lassan indul be. A jelennel kezd, amikor is Aritomo már halott, Jün-ling meg már koros asszony, aki végül visszavonul bírói hivatásából, és visszaköltözik Jugiribe. Itt szembesülünk azzal, hogy Jün-ling beteg, és hamarosan el fogja veszíteni azt a képességét, hogy emlékezzen, hogy megértesse magát másokkal. Emellé a probléma mellé jön, egy neves japán történész (?), aki Aritomo metszeteiről akar írni egy könyvet, és persze érdekli a rejtély, hogy hova és miért tűnt el egy nap Aritomo. Ez utóbbit amúgy nem tudjuk, elment sétálni és feltehetően Nem Akart visszatérni, mint Lao-ce a könyvben sokszor emlegetett képen, ahogy kilép Nyugatra, és sosem tér vissza. A történet eleje abból adódóan, hogy egy kissé megkeseredett és kissé fura nő napjaiba tekintünk bele, nem túl izgalmas… oké, nem történik jó formán semmi, csak teáznak és nézik a fákat.

 Itt tettem le a könyvet és kerültem el egy jó ideig. Valószínű, ha nem recenzió lett volna, és ebből adódóan nem Kellett volna elolvasnom, akkor itt be is csuktam volna, és el is felejtettem volna örökre. Pedig igazándiból nem rossz, csak túl kell lenni, azon a durván, 70-120 oldalon, amíg jóformán semmi sem történik, viszont szép mondatokat használnak, és egy csomó érdekes dologról olvashatunk úgy, hogy maga a történet nem halad igazán sehova sem…. A könyv eleje és a vége között, abban a 480 oldalban, a jelenben körülbelül 2 hét telik el, és ez a két hét igen eseménytelen. Alig vártam, hogy végre kezdetét vegye a visszaemlékezés. Amikor elkezdte Jün-ling írni a memoárjait, lassan de biztosan beindult a könyv, bár még mindig a megszokott olvasmányaimhoz képest fele annyira izgalmasan. Maga a történet, tetszett és érdekes, csak elszoktam attól, hogy oldalakat olvasok a semmiről. Régebben sokkal jobban tudtam értékelni az ilyesmiket, ma már úgy látszik, hogy elszoktam a hosszú leírásoktól és a „történet a történetben” típusú dolgoktól. Nem nagyon tetszett, hogy folyamatosan ugráltunk az időben.  Ugyanis ez kidobott általában a műből, mert izgalmas múlt volt, fegyveresekkel, aranyos meleg japán katonákkal (és tényleg!), kátékkal, gyilkossággal, tetoválásokkal, meneküléssel és hadifogolytáborral, kincs elrejtéssel, bombázással és kínzással… és mire belelendülne, az ember visszadob, a jelenbe ahol nem történik semmi! Metszet és kertnézegetésen kívül, meg rejtély megoldáson kívül, ami szép keretet ad a történetnek, csak… olyan semmilyen. Igen, idegesített, hogy mindig, mire tényleg letehetetlen lett volna a könyv visszatértünk a jelenbe egy teát meginni, és elmélkedni, hogy „este lett, elmentem sétálni”… és hasonlók. Idegesítő volt!

Belbecs:… 4/5

Négy pont, mert a múlt érdekes volt, a jelen idegesítően lassú. Többet vártam a fülszöveg alapján (amit majd lentebb olvashattok, ami molyon fenn volt)… sokkal többet. Viszont ad egy remek hátteret, ha valakit érdekel Japán belépése a háborúba, a kegyetlenkedés, amit Malajziában (és egyéb helyeken) műveltek, egy kis japán múlt, egy kis szerelem, egészen a kapitulálásig és Malajzia felszabadulásáig követve a történeteket. A rejtély, nos, az nem túl számottevő. Nem nagyon kutatnak, Jün-ling csak a tábort keresi, a végére kiderülnek dolgok, amik világossá teszik, hogy Aritomo ki is Lehetett, bár konkrétan nem lesz kimondva, de sok dologra utalnak a végén. A kertészetről például nem sokat fogunk megtudni, inkább történelmi dolgokat, mintsem hasznos, használható dolgokat, Aritomo annak ellenére, hogy nagy szerepe volt mindenben, igen keveset szerepelt a könyvben. Én kicsit többet vártam tőle.

Külcsín: 5/5

Imádom a könyv címét és a borítót! Kivételesen nem csak ezekért kértem a könyvet, bár tény, hogy ez a kettő bőven elég lett volna ahhoz, hogy kérjem. Jelen esetben például ez bőven elég lett volna, hogy megvegyem és nézegessem a polcon, de mivel recenzió volt, így nem kellett éveket várnia az olvasásra, és biztosan végigolvastam. Tetszett, hogy az idegen szavakat, kifejezéseket lábjegyzetben még ott azon az oldalon elolvashattuk. Utálom ugyanis a beszámozós-hátralapozós fajta lábjegyzetet. Elgépelés és hasonlókat nem találtam, néha fura volt, hogy van egy üres lap két fejezet között, de ezt már láttam más kiadó könyveinél is. Ragasztott kötés ennek ellenére strapabírónak tűnik, megvonatoztattam, és nem lett baja, úgyhogy feltehetően tartós marad.

Kiadó: Tarandus

Kiadás helye: Győr

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 480

ISBN: 9786155261732

Fordította: Hegedűs Péter

Ár: 4.290Ft

Molyon fellelhető fülszöveg:

Jün-ling Töoh bírónő frissen diagnosztizált betegsége következtében el fogja veszteni emlékezetét, a beszédformálás és -értés képességét, a kommunikáció lehetőségét. Úgy dönt, hogy nyugdíjba vonul, Malajziába utazik, ahol fiatalkorában hosszú időt töltött, és nekilát leírni emlékeit, ameddig még képes rá.

Malajzia japán megszállásának idején a fiatal Jün-ling és nővére fogolytáborba kerültek, ahonnan csak Jün-lingnek sikerült kimenekülnie. A háború végeztével úgy döntött, hogy beváltja testvérének tett ígéretét: épít egy japánkertet. Fel is kereste Aritomót, a japán császár egykori kertészét, hogy megbízza a kert megépítésével, ő azonban nem vállalta. Helyette azt az ajánlatot tette Jün-lingnek, hogy dolgozzon nála tanoncként, tanuljon tőle, hogy aztán majd megépíthesse a saját kertjét.

A történet kibontakozása során egyre több titokra derül fény Aritomo személyével kapcsolatban, s végül nyilvánvalóvá válik, hogy részt vett a háború alatt abban a titkos, Aranyliliom fedőnevű japán küldetésben, amelynek célja a megszállt területekről összerabolt kincsek elrejtése volt. Aritomo sosem beszélt erről senkinek, de titokzatos eltűnése előtt hátrahagyott egy rejtélyes térképet, amely a hozzáértő szemet nyomra vezetheti. Jün-ling úgy dönt, hogy mielőtt meghal, el kell tüntetnie a nyomokat, és újjá kell építenie Aritomo kertjét, amely kezd az enyészeté lenni – mint minden más is a világon, legyen az tárgy, emlék, érzés vagy gondolat.

Pejo Javorov : A kék köd órájában

 Vannak könyvek, amiket nem feltétlen azért vesz kézbe az ember, mert érdekli, mert sokat hallott róla, mert ajánlották. Vannak könyvek, amik eltűnnek, majd megkerülnek. Vannak olyanok, amik elbújnak, elvesznek, és az olvasó feladata megtalálni. Vagy a könyvtárosé.

 Ez a könyv számomra ilyen volt. Soha életemben nem hallottam róla, azt sem tudtam kicsoda Pejo Javorov, még csak a nemzetiséget sem tudtam belőni (bolgár amúgy). A hét elején kölcsönző kártyákat kellett besorolnom, amit már őrülten régen csináltam, és van egy kis maximalizmus is bennem, próbálok tökéletesen besorolni mindent, így ha szembejön velem egy hiba, akkor szaladok kollégához-főnökhöz, attól függően kihez érek. Javorov könyvének kártyája konkrétan eltévedt, valahogy az A-ba sorolódott (mint kiderült, régen ejtés szerint, kereszthivatkozással voltak berakva, ami már megszűnt, de néhány kártya erre-arra kószálva maradt.) Kiszúrtam, mert azt hiszem elé vagy mögé kellett volna sorolni. Halkan fel is kiáltottam (könyvtárban vagyunk, nem ordítunk) „Ennek nem itt van a helye”. Elhatároztam, hogy megkeresem a könyvet, mert érdekelt, hogy most akkor A-ban kéne lennie, vagy J-ben. Nem volt a helyén. Katalógus szerint fenn volt a polcon egy és nem vitték még ki, a valóságban viszont a raktárban húzta meg magát. Kis vékonyka, alig észrevehető. Miután egy negyed órás kereső hadjárattal meglett a könyv, hát úgy döntöttem elolvasom, egyrészt azért, mert ha már megtaláltam, akkor biztos okkal kellett keresnem, másrészt meg, tetszett a címe.

 Nem szeretem túlzottan a verseket. Lehet engem túl modernek, vagy túl maradinak tartani, de a régiekkel az a baj, hogy nem olvastam még jókat, az újakkal meg az a baj, hogy mindegyik nekem már túl modern, már-már nem is vers. Így hát a verses köteteket, ha tehetem messziről elkerülöm. Amikor kinyitottam, és ráeszméltem, hogy „Jé ebben versek vannak”, egy fintor jelent meg az arcomon, de rövid a könyv, és hát még versolvasásba senki nem halt bele. Legalábbis tudtommal!

 A költő, mint azt az utószóból megtudtam, erősen csalódott a világban, és ezt ki is fejezte a verseivel. Lehet az utószót kellett volna előre olvasnom, akkor talán jobban megértettem volna, azt a töménytelen pesszimizmust, amit szegény minden egyes versében közvetít. Szerintem fontos infó, hogy a felesége előtte lett öngyilkos, akkor fejbe lőtte magát, de nem sikerült, rá egy évre viszont dacból méreg + lövéssel végzett magával. Nos, ha ezeket az információkat tudja az ember, akkor nem lepődik meg a könyv, a költemények hangulatán.

 Voltak gyönyörű versek, amiket elismerek, hogy vers és, hogy szép. De mindegyikből áradt az, hogy megkeseredett, hogy nem képes az élettel mit kezdeni, hogy a rendszerek jönnek-mennek és nem változik semmi. Néha látszik a fellángolás, hogy ő hinni akar a jóban, de ezt két versszakon belül földig rombolja, vagy jégesővel vagy Pokollal. Rengeteg versében szerepel a Pokol - Menny ellentétpár, és a halál. Ha tudod az élettörténetét nem lepődsz meg, de mint én, előbb olvasva a verseket és utána a sanyarú sorsát, kicsit furán jött ki. Arra, mondjuk rájöttem magamtól is, hogy nem egy életvidám fickó. Viszont szépen tud írni. Szimbolista költő volt, a könyv szerint korának él költője, aki kiemelkedően sokat tett le az asztalra, a Bolgár költészetben. Én elhiszem, és mivel nem olvasok sok bolgár verset (verset sem), így elhiszem az utoszóban foglaltakat.

Ajánlom a könyvet:

-Ha érdekel a XX. Század elejének élete

-Ha nem félsz a depresszív hangulatú versektől

-Ha versbarát vagy

-Ha érdekel a parasztság élete

-Ha a halál nem rémít el, és ha a Pokollal sincs gondod

Viszont, ha valaki ilyeneket nem szeret olvasni, az ne olvassa. Kell egy jó hangulat hozzá, magasan optimista hangulat, hogy ne nagyon rontsa le. Olvasva a verseket rájöttem, hogy rengeteg olyan ember van, akiknek őrülten nehéz volt az élete, és megkeseredtek Javorov is ilyen ember volt. És még, mennyien vannak most is így….

Könyv: Pejo Javorov: A kék köd órájában

Kiadó: Európa

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 1970

Oldalszám: 92

Fordította: Fodor András, Nagy László