Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban (Mini-könyvklub 9./1)

Ismét jelentkeztem a Mini-Könyvklubba, amit Vegazus indított. Idén reményeim szerint jobban teljesítek, mint tavaly. A tavalyi etap amibe részt vettem úgy zárult, hogy 1 könyvet elolvastam, ami nem tetszett, 2 könyvet félbehagytam és a szabadon választottat még mindig olvasom! Ennél már azt hiszem, jobban teljesítek, mert az első könyvet rekord idő alatt elolvastam!
 Még nem jöttem rá, hogy a krimi az én műfajom lesz-e. Az biztos, hogy ez a könyv nem egy magas szintű krimi. Vagy én vártam tőle túl sokat? Az én fejemben úgy léteznek a krimik, hogy valaki meghal, és akkor nyomozunk. Vagy sokan meghalnak és nyomozunk. Tehát azt hiszem joggal vártam azt, hogy márpedig ebbe végre valaki haljon meg. A könyv 42%-nál halt meg! Komolyan azt hittem, hogy soha nem fog már meghalni senki, és még kád is csak a 42. százaléknál volt. Tiszta felháborodás!!
 Viszont azt sem mondhatom, hogy untam, mert nem untam, csak nem értettem a krimi címkét. A “királyi” családi életről elég sok dolgot megtudtam, azaz inkább arról az ágról, akik ugyan sarjak x. ágon, de ebből pénzünk nincsen, rang van, de nem dolgozhatnak normálisan. Tehát ezt a réteget egy kicsit jobban megismertem, az 1930-as évek elején.
A főhősnőt kedveltem, bár azt éreztem a legvégén, hogy már ő is túlkombinálja az egész összeesküvés elméletet arról, hogy ki és miért akarja megölni Őt is, ha már a kellemetlen frátert kinyírták. A gyilkos kiléte amúgy elég sokáig várat magára, bár úgy vélem hamarabb tudjuk jóval Mi, hogy ki a gyilkos, mint a főhős. És szegény tényleg borzalmasan szerencsétlen alkat. És valahol vicces volt, hogy szegénynek sokáig nem esett le, hogy az, hogy ennyi szerencsétlenség éri, nem a véletlen műve.

Olvasás közben voltak olyan momentumok, amiknél azt hittem, hogy annak sok köze lesz majd a rejtélyhez, vagy ahhoz, hogy éppenséggel alibit szolgáltasson Georgiana-nak. De aztán kiderült, hogy túl sok köze nincs semmihez, annak ellenére, hogy újra és újra feljött.
 A könyv vége volt a legizgalmasabb, amikor megszaporodtak a gyilkossági kísérletek, a véletlen balesetek, a kombinálások és az elméletek percről percre változtak. Csak az a baj, hogy a könyvnek ez kb. 1/6 -od része csak, a többiben meg úgy el teng-leng a főhős.
 A mellékszereplőket úgy ahogy megismertük, Darcy lett a kedvencem annak ellenére, hogy egy suttyó azért ő is, de még mindig kevésbé suttyó a többieknél, no meg cuki a neve, és viccesen éli az életét, olyan tipikusan helyes, nincstelen pasi, aki meglehetősen könnyedén lóg be hívatlanul eseményekre, egy potya kajáért.
 Tehát volt kedvencem, és a főhősnőt is szerettem, és okosnak is tartom, de a könyv elbírt volna egy kicsit kiengyensúlyozottabb történet vezetést. Mert így az első felében nagyjából semmi nem történt, aztán meghalt az ember a fürdőkádban, és a könyv 75%-nál aztán gyorsan váltakoztak az elméletek :D Ennél én többet vártam!
Minden esetre a könyv kapcsán rájöttem, hogy nem rossz ebook-ban olvasni (70%-át úgy olvastam, aztán bejött a könyvtári példány), de azt hiszem, amikor tehetem, maradok a papír alapnál.
 Köszönet a könyvklubnak az élményért, mert amúgy azt hiszem Soha nem olvastam volna a könyvet, és egy kellemes kikapcsolódásnak, és uri huncutságnak megtette ;)
Belbecs és külcsín: 3,5 semmi extra, de nem rossz.
Oh igen, és ez is sorozat ;D

Fülszöveg:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
Ha ​Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt, ilyen lenne.
1932, London. A trónöröklési sorrendben Lady Victoria Georgiana Charlotte Eugenie az esélytelen harmincnegyedik helyen áll, és szegény, mint a templom egere. Miután lelécel a skóciai családi kastélyból, és ezzel megússza, hogy férjhez kelljen mennie Halpofához (Siegfried herceghez), Londonba költözik.
A fővárosban meglepő kalandok várnak rá:
életében először saját magának kell begyújtania egy kandallóba,
belezúg egy házasságra alkalmatlan, nagyon szexi ír nemesbe,
inkognitóban házvezetőnői szolgálatot alapít, hogy ne kopjon fel az álla,
a Királynő felkéri, hogy kémkedjen a szoknyapecér trónörökös után.
De élete akkor vesz igazán új fordulatot, amikor holtan talál a fürdőszobájában egy férfit.
Lady Georgiana pontosan tudja, ki az illető: ez a francia idegen nemrégiben megzsarolta a családját, és azzal fenyegetőzött, hogy megszerzi a skóciai kastélyt.
Lady Georgiana egyetlen módon tisztázhatja a helyzetet – ha mielőbb kideríti, ki volt a gyilkos.

Ha csatlakoznál, január 31-ig megteheted, katt.

Oscar Wilde: Dorian Gray képmása

Dorian, Dorian, hogy milyen nehéz eset voltál. Annak idején, mármint úgy három-négy éve, próbáltam elolvasni a Dorian Gray arcképét, minthogy akkor nagy Wilde fan voltam. De valahogy nem csúszott. Aztán megpróbáltam megnézni a filmet, de valahogy azzal sem jutottam semeddig sem, bár nem tudnám megmondani, pontosan miért is nem. És mindezek után, amikor megjelent ez a kötet kértem recibe, aztán feledésbe merült. Itt is köszönet a Mini-Könyvklubnak, mert gyanús, hogy nélkülük, még egy ideig rakosgattam volna ide-oda.

Ezen, vágatlan verzió valahogy jobb volt, vagy legalábbis ezt sikerült végig olvasnom. A történetet, úgy, ahogy már ismertem, tudtam mi lesz a vége, csak azt nem, hogy jutunk el odáig. A filmes élményem annyiban volt zavaró, hogy szegény Dorian a fejembe megmaradt szép fekete hajúnak, holott szegény bolond szőke :D

A történetről: Mindent összevetve, a kor amiben íródott értem, hogy miért is volt olyan megbotránkoztató. De a 21. században úgy érzem, hogy már nem üt akkorát. Még így vágatlanul is. A mostani LMBT és hasonló könyvekhez képest ezek az aranyos művészi utalások tényleg olyan kis semmiségek. (pedig azért Wilde ennél jóval bevállalósabb, lásd: Teleny). De érthető, hogy akkor ez még azért nagyon nem volt elfogadott, sem Dorian kicsapongó élete.

A fogalmazás amúgy gyönyörű, de vissza kellett szoknom abba, hogy oldalakon át, olvassak arról, hogy ez a…., nos, hogy ő éppen miket gyűjtött és hajde szép volt az. Elszoktam a nem pörgő eseményektől. És igazándiból ez az, ami nekem már hiányzott, az a nyíltan felvállalt és leírt bűnök. Mert itt igazándiból csak szépen utalgat rá, jó a gyilkosságra nem…

De maga az ötlet, a képpel, a gonosz tettekkel, a lélekkel, a halállal, a halál mibenlétével, az tetszett, csak azt hiszem, ráférne egy kis felújítás a regényre. Ha valaki 21. századi módon felfrissítené, vevő lennék rá simán!

A tanulmányokról: Mondta egy moly nekem, hogy azokat utána kéne olvasni, merthogy lelövi a poént. Mondtam neki is, hogy mivel a filmet részben láttam már, így nem nagyon van mit lelőnie, így én a könyvet előlről olvastam, tehát előbb a tanulmányokat, majd a regényt. És szerintem így jobb volt. Valóban lelő pár dolgot, de sokkal jobban átélhető, megérthető az egész, azoknak az adatoknak a tudtával, mint nélkülük.

A könyv kinézetéről: Szerintem nagyon szép kiadása ez a könyvnek. Örülök, hogy bevállalták a nem cenzúrázott változatot, hogy kiadják. Az igazság, hogy én amikor olvastam, hogy a “teljes és cenzúra nélküli”, sokkal megbotránkoztatóbb dolgokat vártam a könyvbe :D

Fülszöveg:

Amikor ​a Dorian Gray képmása 1890-ben először megjelent egy irodalmi folyóiratban, a viktoriánus közvélemény azonnal hatalmas felháborodással fogadta. Olyannyira, hogy az 1891-es könyvváltozatot már maga Wilde dolgozta át és bővítette ki úgy, hogy valamelyest elhallgattassa gyújtó hangú kritikusait. Azt viszont még ők sem sejthették, hogy a regény ősváltozata, ahogyan azt Wilde eredetileg elküldte a folyóiratnak, még ennél is nyíltabban beszélt a regény szereplőinek érzelmi viszonyairól, különösen a festő és modellje, Basil Hallward és Dorian Gray közötti homoerotikus vonzalomról. Az erre utaló mondatokat ugyanis a magazin szerkesztői Wilde tudta nélkül még az első megjelenés előtt kihúzták a regényből, a legelső változat szövegéről pedig több mint egy évszázadon át csak néhány Wilde-kutató tudhatott. Jelen kiadásunkban ezt a 2011-ben megjelent, cenzurázatlan ősváltozatot tárjuk a magyar olvasók elé Dunajcsik Mátyás új, ihletett fordításában, hogy végre megismerhessék Dorian Gray történetét abban a formában is, ahogy azt Oscar Wilde eredetileg elképzelte. „Az emberek néha azt mondják, a Szépség csak a felszín. Lehet, hogy így van. De legalább nem annyira felszínes, mint a Gondolat. Csak a sekélyes emberek nem ítélnek a külső alapján. A világ igazi misztériuma a látható, és nem a láthatatlan. Igen, Mr. Gray, az istenek jók voltak önhöz. De amit az istenek adnak, gyorsan el is veszik. Az idő féltékeny önre, és háborút visel az ön liliomai és rózsái ellen. Valósítsa meg az ifjúságát, amíg még megvan! Éljen! Élje a csodálatos életet, ami önben van! Ne hagyjon veszni semmit önmagából. Mindig keressen új és új élményeket. Ne féljen semmitől. Egy új Hedonizmus! Erre van szüksége a mi évszázadunknak. Ön lehetne ennek a látható szimbóluma. Az ön személyiségével nincs semmi, amit ne tehetne meg. Egy évszakra öné a világ." Oscar Wilde (1854-1900) Halhatatlan zseni és kibírhatatlan pojáca; a művészet apostola és az ifjúság megrontója; Anglia legszellemesebb embere és legmegvetettebb szexuális bűnözője – Oscar Wilde élete éppúgy tele volt szélsőségekkel, ahogy a művei, melyekkel megváltoztatta a XIX. század arculatát. Dublinban született, Oxfordban tanult, legnagyobb sikereit Londonban aratta, és végül Párizsban halt meg száműzetésben. Életét és művészetét is meghatározta a szemforgató viktoriánus erkölccsel való küzdelem, melynek nevében 1895-ben kétévi börtönre és kényszermunkára ítélték „súlyos szeméremsértés" vádjával. Sziporkázó színpadi műveit, fájdalmas szépségű meséit és elmés mondásait azonban máig olvassák világszerte, és ma is épp olyan frissen és lenyűgözően hatnak az olvasóra, mint száz évvel ezelőtt.

Dorian Gray arcképe címmel és Wilde Oszkár név alatt is megjelent.

Eredeti mű: Oscar Wilde: The Picture of Dorian Gray

Eredeti megjelenés éve: 1890

• Könyv: Oscar Wilde: Dorian Gray képmása
• Kiadó: Helikon
• Kiadás helye: Budapest
• Kiadás éve: 2014
• Oldalszám: 336
• Kötés: Keménytáblás
• ISBN: 9789632275567
• Fordította: Dunajcsik Mátyás

Marie Phillips: Csintalan istenek

Amikor megnéztem a Kamigami no Asobit, totálisan belezúgtam az istenekbe. Nem mint a szereplőkbe (bár az is vicces), hanem mint mitológia. Többet akartam tudni, de nem a régi feldolgozás érdekelt, hanem a Mi lenne ha...

Mi lenne ha...

-Az istenek közöttünk járnának.

-Ha a 21. században kellene boldogulniuk.

-Ha nem lennének annyira istenek, ha meglenne a maguk hibái is, és kicsit közelebb kerülnének a halandókhoz.

Sokan ajánlották a Csintalan isteneket, aminek a borítója ronda. Tényleg ronda, és nem egy olyan borító, amire ha az ember ránéz azt mondja, hogy „na basszus ezt úgy elolvasnám“. Ha nem ajánlotta volna senki sem, feltehetően sosem vettem volna meg. Jelenleg eléggé úgy vagyok, hogyha nem muszáj nem veszek könyvet, ha nem tetszik akkor pláne nem. Ezt is felírtam, hogy szeretném, a könyvtár megvette én meg kikölcsönöztem. Aztán a vége felé járva, megnéztem, és az Alexandra most 700 Ft-ért vesztegeti, így került egy a kosárba. Nem mondom, hogy hibátlan könyv, viszont biztosan újraolvasós lett nálam, mert annyira elmebeteg, hogy az már tetszik. Azt hiszem, erre volt most szükségem.

 Elméletileg megfilmesítették, de a filmes linken kívül semmit sem találtam róla, se egy ajánlót, se magát a filmet :( Pedig tényleg nagyon jó filmet lehet ebből kihozni. Jók a beszólások és taplók a karakterek.

 És akkor a történetről egy kicsit:

Adott egy beképzelt f*sz (már bocsánat), Apollón, a Nap, a gyógyítás, a jóslás és még ki tudja minek az istene. Aki egy igazi tuskó, igazándiból mindenkit megfektetne nemre és korra való tekintet nélkül, és aki nemet mond az halálnak halálával.... válik eukaliptusszá. A történet is Apollón varázslatával kezdődik, amikor is, egy hölgy nem volt hajlandó orálisan kielégíteni, ezért fává változtatta. Kedves mi?

 Adott Artemis, a vadászat, szüzesség és a Hold istennője, aki szegény a világ kezdete óta elég pocsék posztot tölt be. A testvérei és unokatestvérei folyamatosan szívatják, mert vénlány és még mindig szűz, és feltehetően, ha az istenek meghalnának akkor szűzen halna meg, mert hát annak az istene. Kicsit mániákus a csaj amúgy, mindig kutyát keres magának, mert hát vadászat ugyebár. De ő az akit nem tud az ember nagyon utálni, de kedvelni sem a csapatban. Mert míg Apollón a tipikus bunkó Artemisz ott van a jó és a rossz között.

Adott Aprodité a szépség istennője, aki szextelefon ügyfélszolgálatból tartja fenn magát. Egész jól amúgy. Talán neki van a legtöbb halandóknál oly nagy becsben tartott pénze. Ennek ellenére a lepukkant Olimposznak éppen nem nevezhető házban lakik degenerált isten rokonaival. Igazándiból csak az nem fekszik le vele aki nem akar, a könyv folyamán minimum négyen biztosan megfektették, vagy meséltek róla, hogy megfektették. Bár megjegyzendő Apollón szintén ugyanez :D

Adott Árész, akiről sajnos elég keveset tudunk meg, és annak ellenére, hogy egy katona (mégis mi volna, ha egyszer a háború istene)igazán kedves. Van pár vicces beszólása és jelenete, amin csak vigyorogni lehet. Őt kedveltem, kicsit jobban megismertem volna.

Adott Dionüszosz, aki az egész regényben egyszer sem volt józan! És sosem volt olyan, hogy ne lett volna nála egy üveg bor! Igazándiból ő elvan úgy magában, néha szólnak neki, hogy „nézd vége a világnak“, azt sem vette észre magától :D

Adott egy Zeusz és egy Héra, akik igazándiból egyszer mozdultak csak el a helyükről akkor se kellett volna.

Adott egy Hades és egy Perszephoné, akiknek ritka pocsék humoruk van, de azért próbálnak úgy tenni, mintha minimum viccesek lennének. Hades mondjuk egészen ... fura. Nem tudom őket nem kedveltem annyira, mert a csaj rinyált főleg, Hades, meg olyan...

Adott Erosz, aki hisz Jézusban, emellett szótfogad az anyjának (Aphrodité), és ebből adódóan elindít egy lavinát, pedig ő tényleg csak jót akart, az más kérdés, hogy nem úgy sült el a dolog, minthogy azt ő elképzelte. Viszont mindig is mondta, hogy a Hit sok dologra jó!

Adott egy Hermész, nos aki minden olyannak az istene ami nem kellett másnak. Írtó aranyos csávó amúgy, ha eltekintünk attól, hogy halott humora van :D Sajna kevesen értik a humort, ha már halott vagy. Viszont vicces fiú.

És adott egy Alice nevű lány, aki takarítónő és semmi érdekes nincs benne, de belezúgott Érosznak hála Apollón. Adott Neil, aki meg belezúgott Alicbe (amúgy ők nagyon szeretik egymást, csak nagyon kis szerencsétlenek), és ebből van a bonyodalom. Apollón nem bírja, ha nemet mondanak neki, viszont esküt tett, amiben az van, hogy nem bánt halandókat.... és még a nap is kihuny.

A történet két helyszínen játszódik. Adott London és adott az Alvilág. Mindegyik helynek megvan a maga varázsa, bár a történet ott indul be, amikor már a Hérosz, és az istennő leszállt az alvilágba, hogy...

Érdemes elolvasni azoknak, akik bírják az ilyesféle humort. Ha az első száz oldal valakinek nem tetszik, az még bizakodhat, mert nekem is úgy 150-200 oldalnál volt a vízválasztó amikor viszont már letenni sem igazán akartam a könyvet. Én szeretem, azt, amikor az istenek olyan halandósan romlottan viselkednek. Aphroditét utáltam a legjobban, és Apollónt annak ellenére, hogy egy f*szfej nem voltam képes utálni. A vége amúgy kiszámítható, az Epilógus meg vicces. Teli van nagyon vicces jelenetekkel a könyv, az ismerőseimet azzal traktáltam, ennek hála pár ember várólistázta a könyvet :D Olvassátok!!

Belbecs: 5/5

Külcsín: 3/5

Fülszöveg:

A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Arész, Artemisz… – és még csak az A betűnél tartunk –, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák.
Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események…
A Csintalan isteneket, a fiatal angol írónő, Marie Phillips első regényét máris számos nyelvre lefordították. Előzetes mitológiai ismeretek nélkül is fogyasztható csemege, de szinte biztos, hogy az olvasó tudása e téren is gazdagodik, miután végigkacagta a bájos történetet.

Könyv: Marie Phillips: Csintalan istenek

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2010

Oldalszám: 396

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789637448850

Fordította: Vizi Katalin

Eredeti mű: Marie Phillips: Gods Behaving Badly

Eredeti megjelenés éve: 2007

Irene Adler : Utolsó felvonás az Operában

Sherlock, Lupin és én 2.

Fülszöveg:

Irene, Sherlock és Lupin megbeszélik, hogy Londonban találkoznak. Lupint azonban hiába várják a barátai, mert apját, Théophraste-ot lopás és gyilkosság vádjával letartóztatták. Azzal gyanúsítják, hogy ő ölte meg Alfredo Santinit, a nagy zeneszerző, Giuseppe Barzini titkárát. A három gyerek tisztázni akarja a vádak alól, ezért nyomozni kezdenek. Fordulat fordulatot követ – többek között a mocskos Bethnal Green negyedben megmentik a híres szopránénekesnő, Ophelia Merridew életét –, végül pedig Sherlock és társai leleplezik a bűnöst, akire soha senki sem gyanakodott volna.

A könyvért köszönet a Manó Könyvek kiadónak!

 Nem is olyan régen (májusban), olvastam a sorozat első kötetét. A Fekete dámát. Már akkor is megjegyeztem, hogy a könyv kiadásilag, egy gyönyörű alkotás. Ez továbbra is helytálló megállapítás. Amikor a kezembe fogtam, levettem a védőborítót és kigyönyörködtem magamat, ahogy az előzék is gyönyörű és igényes.

Védőborító nélkül

 Tehát a külcsínnel kezdeném. Egy ifjúsági regénynél mindig fontos a kiadás (később is, de ifjúsági és gyerek irodalomnál nagyon), mert a gyerekek még borító, cím, történet sorrendben választanak könyvet. Legalábbis nagy részük. Tehát, ha adott egy gyönyörű borító, egy jó cím, akkor már meg vannak véve kilóra. Ha emellé társul, egy jó és pergő történet akkor már teljesen biztos a kedvenc kategória.

A könyv előzék lapja

 A kiadó átvette a külföldi sémát, és miért is ne vette volna át? Jó grafika, szép kivitelezés. A könyv belseje is szép. Minden fejezetnél található, a történethez így, vagy úgy csatolható tárgy képe. A betűméret megfelelő, nem ló betűs és nem is apró betűs (utóbbi elkedvetleníti a fiatalokat, mert sosem érnek egy-egy oldal végére). Elgépelés nem rémlik, hogy lenne benne, ügyeltek arra, hogy tökéletes legyen. A kiadó még a szokott ábrát is berakta a fülre, mármint a kormeghatározást, tehát 10 éves kortól ajánlható… felfelé a végtelenségig, még 27 évesen is élvezhető

Külcsín: 5/5

 Akkor jöjjön a történet, az írásmód és hasonlók. Múltkor az Élet vizénél, kifejtettem, hogy én nagyon-nagyon utálom az E/1-ben írt könyveket. Kiderült annyira mégsem. Vagy szimplán az segített, hogy a mesélő fél, tehát aki meséli a történetet azonos nemű velem, és szimpatíkusabb is mint az említett könyv főhőse.

 Irene meséli el a történetet, úgy ahogy ő látta, ahogy átélte. Utazás Párizsból Londonba, egy opera megnézése, és bonyodalom-bonyodalom hátán. Irene, Sherlock és Lupin hármasát már kellően ismerjük a Fekete dámából. Akkor egy nyaralás alatt született meg hármójuk barátsága, ami feltehetően élethosszig, vagy legalábbis sokáig tart.

 Sherlock hozza a formáját, a maga logikai, elemző módján. Tetszett, ahogy mindig tudta, hogy mit kell tennie, vagy legalábbis sejtése volt. Bár azért, ő sem éppen tökéletes, mert volt olyan, hogy ő sem tudta a választ. Viszont feltűnik a történetbe a Nagyító, amivel folyton ábrázolják a jövőben, ezt Irene ki is emelte. Tehát Sherlock nekem még mindig nagyon kedves karakter, kissé néha elszáll magától de azért rendben van.

 Lupin, (akinek a nevétől folyamatosan a Harry Potteres Lupin jut eszembe) őt is szeretem, annak ellenére, hogy szerintem túlaggódja magát, legalábbis ami a barátait érinti. Nem hiszem el, hogy ennyire önbizalom hiányos valójában, hogy retteg, hogy azért nem lesznek többé a barátai (akik amúgy a legjobb barátai), mert az APJA betörő. Na, bumm, azért nem kellene aggódnia ennyire… végtére is ő szintén már Ekkor enyveskezű kis tolvaj volt, még ha abban az időben nem is megélhetésből tette, csak úgy…

 Irene, nem egyszerű eset. Eléggé fiús lány, pont ezért képes remekül idomulni a társaihoz, akik azért próbálnák őt óvni. Nincs könnyű dolga Nelson úrnak, ha meg akarja óvni. Viszont Sherlock-kal együtt egész jó logikával bír. És ahogy kamaszodik, úgy bonyolódik a saját kis élete is, ami amúgy sem túl egyszerű. A történetből egyelőre csak annyit tudtunk meg, hogy örökbe fogadott, illetve feltehetően az igazi anyja elég módos (híres?) volt, és Elméletileg meghalt….bár ez nem derült ki teljesen biztosan, elég ködös az utalás ezeken a részeken. Jelenleg Londonba költözött a „szüleivel”, feltehetően majd újabb kalandokba keveredik.

 Maga a történet könnyen követhető, fordulatos. Azaz igazság, hogy a gyilkos kiléte még engem is meglepett, illetve voltak mellékszálak, amiket nem igazán tudtam felgöngyölíteni előre. Tehát, nem kiszámítható, végig élvezetes maradt számomra. Ideális azoknak a fiataloknak akik szeretik a krimiket, mert egy jó bevezető majd a felnőttebb krimik világába.

Belbecs: 5/5

Könyv adatai:

Kiadási év: 2013

Kiadó: Manó könyvek

Fordította:  Todero Anna

Illusztrálta: Iacopo Bruno

Oldalszám: 259

Eredeti megjelenési év: 2011

Eredeti cím: Irene Adler: Ultimo atto al Teatro dell'Opera

Eredeti ár: 2.990 Ft

Kiadói ár: 2.392 Ft

A kaland folytatódik:

Megjelenés: 2014. nyár

Joss Stirling - Lélektársak : Phoenix

Fülszöveg:

A tizenhét éves Phoenix a Közösséghez tartozik, egy bűnözőkből álló, természetfeletti erőkkel bíró savant banda tagja Londonban. Phoenix különleges adottsága, hogy képes mások agyában az idő érzékelését manipulálni. A banda vezérének parancsára mindezt lopásokra kell felhasználnia, és a megszerzett dolgokat a bandavezérnek beszolgáltatni.

Yves Benedict, amerikai diák, aki nemrég érkezett Londonba. Phoenix pedig kiszemelte őt, Yves a következő áldozat. De a fiúról kiderül, hogy nem csupán egy célpont. Ő a sorsa, a lélektársa.

A Közösség azonban a hatalmában tartja Phoenix múltját, és a jövőjét is magának követeli.

Yves ezt felismeri, és tervet eszel ki, hogy a lányt kiszabadítsa a Közösségből, és legyőzze a bandavezért. De a Főnök az Yves és Phoenix közötti különleges kapcsolat erejét a saját céljaira akarja felhasználni…

Köszönet a könyvért a Manó könyvek kiadónak!

Vannak olyan könyvek, amiket az ember nagyon tud várni, nagyon készül arra, hogy el fogja olvasni, és amikor kézbe veszi, azt érzi, hogy ha ezt gyorsan fogja elolvasni, akkor újra űr lesz, és újra várhat a folytatásra. Nekem a Lélektársak ilyen sorozat. Annak ellenére, hogy ez előző részből (Sky) tanulva, már nem volt minden lépés annyira kiszámíthatatlan. Tehát voltak már sejtéseim, és voltak ötleteim, hogy hogyan oldja meg Yves a dolgokat. Remélem, a következő részre sem kell többet várni! A kiadó őszre ígéri és eddig még sosem csúsztak a megjelenéssel, úgyhogy remélem, hogy hamar itt lesz az ősz. Egy könyv már biztosan lesz, amit várni fogok!

És akkor boncolgassunk :)

Külcsín: 5/5

Azért kap maximális pontot, mert tényleg nem tudok belekötni semmibe. A borítót átvettük külföldről, de ez nem is gond, nagyon szépre sikeredett, a piros szín miatt nem is annyira komor, mint az előző rész borítója (az sem volt rossz, de ez jobb lett). Lángjaiból felszálló főnix van a borítón, és én Főnix mániás vagyok, tehát adott, hogy egy ilyen borítóval le lehet kenyerezni :)

Belbecs:

 Míg Sky tényleg nem tudott a savantokról, amikor Zed belé botlott, és kijelentette, hogy márpedig ők Lélektársak, addig Phoenix más. Tud arról, hogy savant, tud arról is, hogy léteznek lélektársak, csak éppen úgy véli, hogy ő nem érdemli meg, hogy legyen, vagy ha igen, akkor sem egy Yves típusú szívtipró úriembert, aki nem mellékesen roppant gazdag és intelligens, és a lányok álma. Beismerem, nekem is Yves típusú fiúk jönnek be, bár tény és való, hogy Xav pl. vicces, de olyan hülye viccei vannak, amiknél néha lefejeltem a falat, míg az öccse más. Yves alapjáraton nagyon kedves, és olyan kis jótét lélek. Amikor ránéz az ember azt érzi, hogy biztosan nem ártana még a légynek sem, és nem képes semmire. Holott, azért ne feledjük el, hogy erősen piromán alkat és még uralni sem tudja a képességét, főleg, ha holmi tolvaj lányok kizsebelik, miközben leállítják számára az időt!

 No de nem mesélem el a történetüket, mert olvasni kell. Akinek tetszett az első rész, annak nagyon fog tetszeni ez a rész is. Az előző kötetben sok információt kellett megtudnunk, ami itt már beleépült a történetbe. Az első kötet alapozásként is hathat, mert elmagyarázza mik, kik a savantok, mit tudnak, kik az ellenségek stb. itt már tényként kezeli a Savant Hálózatot, és minden egyebet is. Tehát, érdemes egymás után olvasni a köteteket és nem ezzel kezdeni. Már csak azért is mert itt Sky már beépült a Klánba :) és nem árt, ha tudja az ember, hogy került oda.

 A könyv zárására csak annyit tudok mondani, hogy eszméletlen hülye mindegyik fiú, de az az ölelgetni való hülyeségük van meg. Egy sem komplett :D

Szereplők:

Phoenix: Nos, már a nevét szeretem, a neve jelentését is szeretem, és a neve miatt szerintem tökéletesen illik Yveshez. Egy pirománhoz egy főnix, nincs is jobb párosítás. Önbizalom hiányos, szeretetéhségben szenvedő 17 év körüli lány. Tolvaj, és szeret is tolvajkodni, ennek ellenére okos. Olvasott, bár nem iskolázott. Sok olvasásos, könyvtáras említés volt a történetben (ez amúgy plusz pont, mert könyvtáros vagyok, és szeretem, ha burkoltan pártolja egy-egy főhős az olvasást :P).  A képessége, hogy képes megállítani az időt, mármint az emberek számára, lehetőleg ne túl sokaknak egyszerre. Amúgy ez egy tolvajnak egészen jó kiegészítő képesség. A könyv háromnegyedéig, pofozhatnékom volt. Elmondom miért, Phoenix kishitű és nem bízik senkiben sem. Érzi, hogy ez rossz dolog, hogy kellene, de azért mégsem tenne semmit az ügy érdekében. Igaza van részben, amikor felháborodik, hogy „kihagyják” abból, hogy mi lesz vele a jövőben, de ha nem lett volna annyira „jaj, nem érdemlem meg”, „jaj, inkább meghalnék csak neki ne legyen baja”, vagy esetleg „jaj én hoztam a bajt a családra, boldog lesz nélkülem is”, tehát ha nem mantrázott volna végig negatív dolgokat, talán jobban megkedvelem, de így míg Yves nem verte a fejébe, hogy ér valamit, addig én is szívesen megcsapkodtam volna. Elhiszem, hogy minden azért van, ahonnan jött, és tényleg próbált ő változni, de egy jó ideig nem ment. Remélem, hogy majd teljesen képes lesz beilleszkedni oda, ahova való :)

Yves: Nekem örökre bevésődött ez a frappáns jellemzés róla, még az első részből:
„Az a helyes kis szemüvege, meg a jótanulós kisugárzása minden alkalommal levesz a lábamról. Olyan, mint egy dögös Harry Potter.” Igen, ő ilyen. Okos, szexi, és úriember. Őt nem lehet nem szeretni! Megölelgettem volna párszor. Amúgy elég merész a fiú, és elég hülyén áll neki amikor rosszfiús akar lenni. Annyira, elüt a saját valójától.

Unicorn és Dragon: Phoenix „testvérei”, akiket utál szerintem mindenki. Egyik sem jobb mint a másik, inkább elkerülné mindenki őket, mintsem szembe kerüljön velük.  A mitológia nevük miatt említem csak meg, a Mylord elég jól nevezte el őket, bár egyik sem szolgált rá a nevére. Érdekes, az ő kapcsolatuk Phee-vel. Utálják őt, de mégsem. Valójában nem a személyével van a baj, hanem attól félnek, hogy átveszi a helyüket, és ő lesz „apuci” kedvence, holott a lány mindent akar, csak azt nem. És még csak nem is okosak!

Belbecs: 5/5

Várom a folytatást, nagyon…érdekel mi lesz Xav-val!