Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Köszönet a könyvért a Tarandus kiadónak!

Fülszöveg:

Malajzia hegyei között, a teaültetvények szomszédságában bújik meg Jugiri, az Esti Ködök kertje. Gazdája a megközelíthetetlen Aritomo, a japán császár hajdani kertésze, aki a japánkertek tervezésének művészi fogásain kívül számos más titok őrzője is. Mellé szegődik Jün-ling, a fiatal kínai lány, akinek a lelkét súlyos emlékek terhelik. Kettejük lassan és nehezen kibontakozó kapcsolatáról szól a könyv, amelyet eleinte csupán megállapodás tart össze, később azonban az egyre szorosabbra fűződő barátság vagy valami annál is több…

 Ritkán kezdek azzal, hogy begépelem a könyv fülszövegét, de gondoltam, ez így bevezetőnek tökéletes lesz. Igazándiból ez a pár sor kellően összefoglalja miről is szól a könyv, persze a titkokat nem fedi fel. Amikor én kértem a könyvet, egy teljesen más fülszöveget olvastam, mert a Molyra sem ez van feltöltve (azaz mindjárt fel lesz töltve ez is), hanem egy másik, igen hosszú és részletes leírás a könyv tartalmáról. A szerint ez egy  izgalmakban gazdag mű… nos, majdnem az.

 A könyv nagyon-nagyon lassan indul be. A jelennel kezd, amikor is Aritomo már halott, Jün-ling meg már koros asszony, aki végül visszavonul bírói hivatásából, és visszaköltözik Jugiribe. Itt szembesülünk azzal, hogy Jün-ling beteg, és hamarosan el fogja veszíteni azt a képességét, hogy emlékezzen, hogy megértesse magát másokkal. Emellé a probléma mellé jön, egy neves japán történész (?), aki Aritomo metszeteiről akar írni egy könyvet, és persze érdekli a rejtély, hogy hova és miért tűnt el egy nap Aritomo. Ez utóbbit amúgy nem tudjuk, elment sétálni és feltehetően Nem Akart visszatérni, mint Lao-ce a könyvben sokszor emlegetett képen, ahogy kilép Nyugatra, és sosem tér vissza. A történet eleje abból adódóan, hogy egy kissé megkeseredett és kissé fura nő napjaiba tekintünk bele, nem túl izgalmas… oké, nem történik jó formán semmi, csak teáznak és nézik a fákat.

 Itt tettem le a könyvet és kerültem el egy jó ideig. Valószínű, ha nem recenzió lett volna, és ebből adódóan nem Kellett volna elolvasnom, akkor itt be is csuktam volna, és el is felejtettem volna örökre. Pedig igazándiból nem rossz, csak túl kell lenni, azon a durván, 70-120 oldalon, amíg jóformán semmi sem történik, viszont szép mondatokat használnak, és egy csomó érdekes dologról olvashatunk úgy, hogy maga a történet nem halad igazán sehova sem…. A könyv eleje és a vége között, abban a 480 oldalban, a jelenben körülbelül 2 hét telik el, és ez a két hét igen eseménytelen. Alig vártam, hogy végre kezdetét vegye a visszaemlékezés. Amikor elkezdte Jün-ling írni a memoárjait, lassan de biztosan beindult a könyv, bár még mindig a megszokott olvasmányaimhoz képest fele annyira izgalmasan. Maga a történet, tetszett és érdekes, csak elszoktam attól, hogy oldalakat olvasok a semmiről. Régebben sokkal jobban tudtam értékelni az ilyesmiket, ma már úgy látszik, hogy elszoktam a hosszú leírásoktól és a „történet a történetben” típusú dolgoktól. Nem nagyon tetszett, hogy folyamatosan ugráltunk az időben.  Ugyanis ez kidobott általában a műből, mert izgalmas múlt volt, fegyveresekkel, aranyos meleg japán katonákkal (és tényleg!), kátékkal, gyilkossággal, tetoválásokkal, meneküléssel és hadifogolytáborral, kincs elrejtéssel, bombázással és kínzással… és mire belelendülne, az ember visszadob, a jelenbe ahol nem történik semmi! Metszet és kertnézegetésen kívül, meg rejtély megoldáson kívül, ami szép keretet ad a történetnek, csak… olyan semmilyen. Igen, idegesített, hogy mindig, mire tényleg letehetetlen lett volna a könyv visszatértünk a jelenbe egy teát meginni, és elmélkedni, hogy „este lett, elmentem sétálni”… és hasonlók. Idegesítő volt!

Belbecs:… 4/5

Négy pont, mert a múlt érdekes volt, a jelen idegesítően lassú. Többet vártam a fülszöveg alapján (amit majd lentebb olvashattok, ami molyon fenn volt)… sokkal többet. Viszont ad egy remek hátteret, ha valakit érdekel Japán belépése a háborúba, a kegyetlenkedés, amit Malajziában (és egyéb helyeken) műveltek, egy kis japán múlt, egy kis szerelem, egészen a kapitulálásig és Malajzia felszabadulásáig követve a történeteket. A rejtély, nos, az nem túl számottevő. Nem nagyon kutatnak, Jün-ling csak a tábort keresi, a végére kiderülnek dolgok, amik világossá teszik, hogy Aritomo ki is Lehetett, bár konkrétan nem lesz kimondva, de sok dologra utalnak a végén. A kertészetről például nem sokat fogunk megtudni, inkább történelmi dolgokat, mintsem hasznos, használható dolgokat, Aritomo annak ellenére, hogy nagy szerepe volt mindenben, igen keveset szerepelt a könyvben. Én kicsit többet vártam tőle.

Külcsín: 5/5

Imádom a könyv címét és a borítót! Kivételesen nem csak ezekért kértem a könyvet, bár tény, hogy ez a kettő bőven elég lett volna ahhoz, hogy kérjem. Jelen esetben például ez bőven elég lett volna, hogy megvegyem és nézegessem a polcon, de mivel recenzió volt, így nem kellett éveket várnia az olvasásra, és biztosan végigolvastam. Tetszett, hogy az idegen szavakat, kifejezéseket lábjegyzetben még ott azon az oldalon elolvashattuk. Utálom ugyanis a beszámozós-hátralapozós fajta lábjegyzetet. Elgépelés és hasonlókat nem találtam, néha fura volt, hogy van egy üres lap két fejezet között, de ezt már láttam más kiadó könyveinél is. Ragasztott kötés ennek ellenére strapabírónak tűnik, megvonatoztattam, és nem lett baja, úgyhogy feltehetően tartós marad.

Kiadó: Tarandus

Kiadás helye: Győr

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 480

ISBN: 9786155261732

Fordította: Hegedűs Péter

Ár: 4.290Ft

Molyon fellelhető fülszöveg:

Jün-ling Töoh bírónő frissen diagnosztizált betegsége következtében el fogja veszteni emlékezetét, a beszédformálás és -értés képességét, a kommunikáció lehetőségét. Úgy dönt, hogy nyugdíjba vonul, Malajziába utazik, ahol fiatalkorában hosszú időt töltött, és nekilát leírni emlékeit, ameddig még képes rá.

Malajzia japán megszállásának idején a fiatal Jün-ling és nővére fogolytáborba kerültek, ahonnan csak Jün-lingnek sikerült kimenekülnie. A háború végeztével úgy döntött, hogy beváltja testvérének tett ígéretét: épít egy japánkertet. Fel is kereste Aritomót, a japán császár egykori kertészét, hogy megbízza a kert megépítésével, ő azonban nem vállalta. Helyette azt az ajánlatot tette Jün-lingnek, hogy dolgozzon nála tanoncként, tanuljon tőle, hogy aztán majd megépíthesse a saját kertjét.

A történet kibontakozása során egyre több titokra derül fény Aritomo személyével kapcsolatban, s végül nyilvánvalóvá válik, hogy részt vett a háború alatt abban a titkos, Aranyliliom fedőnevű japán küldetésben, amelynek célja a megszállt területekről összerabolt kincsek elrejtése volt. Aritomo sosem beszélt erről senkinek, de titokzatos eltűnése előtt hátrahagyott egy rejtélyes térképet, amely a hozzáértő szemet nyomra vezetheti. Jün-ling úgy dönt, hogy mielőtt meghal, el kell tüntetnie a nyomokat, és újjá kell építenie Aritomo kertjét, amely kezd az enyészeté lenni – mint minden más is a világon, legyen az tárgy, emlék, érzés vagy gondolat.

Jodi Picoult: Sorsfordítók

Köszönet a könyvért az Athenaeum kiadónak!

 Nehéz téma, amit az írónő feszeget. Ez mondjuk nem volt nagy meglepetés, mert Picoult szeret kényes témákat elővenni.  Ez volt a hatodik könyvem az írónőtől, és az első olyan amiben nem nézőpontok váltakoznak, hanem idősíkok. Ez nekem nagyon új volt. Ugyanúgy tagolta a történetet, csak nem több szálra bontotta, hanem egy szál volt, csak időben több ponttal. És elejével ez egy kicsit fura volt.

 Az időugrások körülbelül ilyesmit rajzolnak elém. A fő cselekmény (Em meghal), kis ugrás talán vissza(a szülők vacsoráznak), majd halad a szál, kórház stb., aztán visszaugrunk, hogy Em és Chris még meg sem született, aztán előre,a kihallgatásra, aztán vissza, hogy Em és Chris 10 év körüliek, aztán előre-vissza-előre-vissza, és egyre kevesebbet ugrunk visszafelé, mert már csak Chris emlékszik vissza arra, hogy mi is történt azon a napon amikor Em meghalt.

 Megvan amúgy a nézőpontváltás is, csak nem annyira elhatárolva, mint amit megszoktunk. És szerintem itt nem is a nézőpontok voltak a fontosak, mert mindenki a saját igazát akarta elhitetni, és nem figyelembe venni a valóságot, míg Chris meg próbálta elmondani, hogy mi történt, csak senki sem akarta meghallgatni. Borzalmas, amikor 7 hónapig a börtönbe ülsz, várod, hogy feltehetően örök életedre lecsuknak, és még csak ki sem öntheted a lelkedet másnak, senkinek nem mondhatod el az igazságot, egyrészt mert az ügyvéd megtiltotta, másrészt az ügyvéd meg nem kíváncsi rá. Nekem fura is volt ez a közöny, bár megértem Jordant, hogy nem feltétlen jó, ha tudja az igazságot, de merész dolog úgy védeni BÁRKIT, hogy azt sem tudod, hogy mi történt valójában. Mert, hogy vagy képes teljes mértékben kiállni valaki mellett, amikor te sem hiszel igazán abba, amit el akarsz hitetni másokkal?

 Nem akarok spoilerezni, úgyhogy megmaradok a szereplőkről alkotott véleményemnél, és a tárgyalás és hasonlókba nem megyek bele. Az nem spoiler, hogy Em meghal, tekintve, hogy a fülszöveg és az első oldal is ezt egyértelművé teszi. Az, hogy mi történt valójában akkor és ott, megtudjátok a könyv végén :P

Emily: Én őt sajnáltam! És utáltam is! És nem mellékesen szerintem rosszul döntött, bár nem tudom a  helyében mit tettem volna én. Elméletileg tökéletes családi háttere volt, tökéletes barátokkal, és tökéletes társ jelölttel (Chris). Már mindenki kiskorában eldöntötte, hogy Chris neki tökéletes pár lesz, mindenki ujjongott, hogy összejöttek. Ugye milyen rózsaszín szirup az egész? A rózsaszín szirup alatt viszont ott a valóság. Em nem volt tökéletes, az élete pláne nem, volt egy gyerekkori traumája, amiről senki sem tudott, aztán Chris a tökéletes párja lett, de vele nőtt fel és így úgy érezte, hogy konkrétan a testvérével van együtt. Ez konkrétan nem tűnt fel senkinek sem. Még Chrisnek sem esett le, hogy talán Em nem képes egyik napról a másikra a legjobb barát – szinte testvér állapotból átszökellni arra, hogy a nőd vagyok és csókolózunk, szeretkezünk stb. Ezt még elnézem Emnek, tényleg borzalmasan nehéz dolog, azt viszont már nem, hogy nem mondta ki kerek perc, hogy mit érez, amikor együtt vannak, sosem mondta el a traumát (sokan nem mondják el), holott azt hangoztatta, hogy Chrisben megbízik teljes mértékben és mindent elmond neki. Mindent, csak azt nem, hogy terhes. Tehát tényleg mindent elmondott…aztán úgy döntött, hogy ő nem tud ezzel együtt élni és meghal. Önző! És erre Chris is a könyv végén rájön. Em nagyon önző volt.

Melanie: A tökéletes anya, a tökéletes barátnő! A fenét. Tényleg elhiszem, hogy nagy trauma, hogy meghal a gyereked. Mélységesen megértem, hogy összeomlik. Azt viszont nem, hogy egy fiút akit 18 éve ismer, akit szeret akár a saját fia, egyik  napról a másikra, mert egy rendőr azt mondja, hogy „áh tuti megölte, mert kiderült terhes, azt egyetemre akart menni” állítással eléd áll, akkor hopp máris a fiú ellen fordulsz és ordítod, hogy „Gyilkos! Gyilkos, megölte a lányomat!”…jah hát mást okolni tényleg rohadt egyszerű, elfogadni, hogy te sem vagy tökéletes már kevésbé. Melanie dühített, ő képviselte a tökéletes negatív szereplőt. Mert a férje legalább megpróbálta megérteni a dolgokat, és nem vágta rögtön el magát a szomszédoktól, csak mert valaki úgy döntött, hogy felveti, hogy talán megölte a lányát. 18 éve ismerték egymást, mindent tudtak a másikról…nos…ha mindent tudtak nem volt meglepő, gáz, hogy mégsem tudtak mindent. Tehát Melanie-t nem kedveltem meg, sőt szerintem pár hosszú pszichológussal eltöltött óra kellett volna neki, hogy ne legyen akkora….****

Gus: Az elfogult anya, aki mindenre képes  a fiáért, arra is, hogy hazudjon. Arra is, hogy megküzdje a saját csatáit. Gus nekem félig meddig pozitív volt, főleg, hogy rájött, hogy Em és Chris kapcsolata mennyire fura és beteg elképzelés, ha leülsz és kicsit is gondolkodsz a dolgon mert, szép-szép…de akkor is fura. Ennek ellenére Gus is fura volt nekem, James mellett. Michellel jobban el tudtam volna képzelni, mert ők illettek egymáshoz, míg Jamesszel teljesen különböztek. A férje olyan érzelemmentes pofával volt képes az egész könyvben végighaladni, hogy azt már tanítani lehetne. A házaspárok valahogy olyanok voltak nekem, mintha nem az mellett lennének akik illik hozzájuk.

Chris: Sokat gondolkodtam, hogy ki is az önzőbb a könyvben, Chris vagy Em, és rá kell jönnöm, hogy attól függ miben. Chris sem szent, és tökéletes, de legalább nem akart öngyilkos lenni,nem akarta, hogy Em az legyen és nem akart semmit, csak boldogan élni. önző volt, de még mindig jobban elfogadhatóan, mint Em. persze az önzőséget végül feladta…

Tehát, a történet ütős, és szerintem nagyon elgondolkodtató. A vége….a vége a vége, nem mondok semmit, mert az már spoiler lenne, akkor is ha azt mondom, hogy „hu meglepődtem” és akkor is, ha azt mondom, hogy „hát gondoltam, hogy ez lesz”, úgyhogy megtudjátok, ha elolvastátok, hogy mi a vége!

Belbecs: 5/5

Külcsín: 4/5

 Nem értem a borítót! Komolyan, próbáltam rájönni, hogy mi köze a hintalónak a történethez, de nem igazán jöttem rá. Mert van benne ló, mármint ilyen körbe forgó vásári ló, elég sok, de konkrétan hintaló nincs…tehát nem tudom mire akar utalni…a gyerekre? Vagy mire? Tehát nem igazán tudom elhelyezni  a borítót a történethez kapcsolva. (vagy csak én vagyok ilyen, hogy azért szeretem, ha köze van hozzá?)

 De kiadásilag semmi probléma nincsen vele. Elgépelést vagy rossz tördelést nem találtam benne, tehát kifogástalan. Tartósságát tekintve szerintem elég masszív, egy olvasás után nem igazán látszik rajta, hogy olvastam, pedig ide-oda hurcoltam szegénykét.

Fülszöveg:

Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. A halálos lövés Chris édesapjának fegyveréből származik. A fegyverben maradt még egy golyó, ezt Chris elmondása alapján neki szánták. Ugyanis a két kamasz titkos egyezséget kötött. A különös tragédia széttépi a két család közti szoros köteléket. Chris az egyetlen, aki tudja a titkot az egyezségről, de vajon az igazság megmentheti-e a barátságot, és van-e feloldozás? Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk.

Jodi Picoult: Gyere haza

Fülszöveg:
Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.

Vélemények, erről-arról:

Amikor a könyvtár megvette rögtön lecsaptam rá, hogy én ezt olvasni akarom, a Nővérem húga óta szeretem az írónő könyvet, de csak úgy mint pl. Murakamit. Évente, másfélévente eszembe jut, hogy na olvasni kellene tőle, de az sem baj ha nem én leszek az első. Itt most könyvtárilag én voltam, eleve rövid időre hoztam el, mondván, ha jó úgyis gyorsan olvasok, ha rossz úgyse fejezem be. Munkatársam kérdezte is, hogy na milyen? 34. oldalon ezt én még nem tudtam eldönteni, a 240.-en sem, és most hogy az egészet elolvastam, nem tudom megmondani, igazán tetszett-e vagy sem.

A téma: A téma érdekel, melegek házassága, gyermekvállalás stb. Tehát a téma tökéletes volt, a szereplőkkel viszont voltak gondjaim. Nem azért mert lehetetlen volna bármelyiket elképzelni, azonosulni vele, hanem azért mert idegesítettek.
Max, idegesített azzal, hogy olyan tutyimutyi, olyan "jaj, hát de én ezt nem így gondoltam", a felénél nálam már olyan hatása volt szegénynek, hogy persze, nem úgy gondolta, mert gondolkodni sem igazán tud. Irigy, és amúgy számító, és persze a bátyja nője kéne...de persze ő nem akart pert, de ő azért....hát igen, tehát ő azért nem lett nekem szimpatikus.
Max ügyvédje: A férfi akit felképelnék és bedobnám egy dühöngő csorda közé. Vagy egy meleg bárba, feltehetően számára ugyanaz volna. Idegesített ez a mindenben rossz az ember mert meleg, mert nem olyan mint ő, mert a világ csak fekete meg fehér és véletlen sem szivárvány. Én sosem értem azokat akik félnek a melegektől, mert mégis miért? Olyanok mint minden más ember, rád néznek vagy hozzád érnek, nem lesz semmi bajod.
A tiszteletes: Megfogadtam, hogy nem ócsárolom, de muszáj! Mert egyszerűen annyira hitt buzgó. Tudom ez általában a papoknál, lelkészeknél nem is olyan meglepő. De ő az a szint amikor már valójában normális ember menekül. Persze kénye kedve szerint idéz a Bibliából, általában ugyanazt a szakaszt. Imádtam, amikor az ügyvédnő ugyanonnan kicsit későbbről idézett, és na azt akkor miért nem tartjuk be, ha már a melegekre tett megjegyzéssel dobálózunk (a könyvbe minimum háromszor!)
Liddy: Őt meg csak nem értettem meg, lehetett már az elején is érezni ki felé vonzódik, akkor mégis miért kellett húzni azt annyira? Mert lehetett tudni, mert a férjével semmi közös nem volt az egyházon kívül az is látszott. De ő persze rendes Keresztény és nem válik el (ja persze). Tehát én el tudom képzelni, hogy vannak ilyen nem tudom milyen jelzővel illetett emberek, de elég idegesítőek lehetnek, Zoé nem véletlenül mászott tőle a falra!

Zoé és Vanessa: Velük nem volt igazán bajom, mert hihető volt a dolog, mert annyira látszott rajtuk, hogy boldogok, a kívánságuk sem volt nagy, gyereket akarnak.

Lucy: az hamar tiszta lett kinek a lánya, csak azt nem értem, hogy most végülis mi van vele? Mert a végén ott a tanúskodás lesz v. nem lesznél elgondolkodtam, hogy a tiszteletes ennyire előrelátó lett volna, hogy a játékban most akkor a lány is benne volt vagy csak emlegették, mintha benne lett volna?

Tárgyalás: Jó volt olvasni, de tekintve a végkimenetelt, elég  felesleges volt. De feltehetően az írónő szereti a tárgyalásokat leírni. A végkimenetelt amúgy lehetett gondolni, feltehetően ha máshogy döntöttek volna akkor az sok embernél kiverte volna a biztosítékot, ez egy gyors lezárása volt a könyvnek. Amúgy gondoltam is rá, hogy megunta? Megunta az írást ezért zutty odacsapott egy ilyen befejezést, mondván, hogy na ez jó lesz.

Minden esetre nem tudom tetszett-e vagy sem. Elolvastam, érdemes elolvasni akit érdekel a téma, de akkora katarzist ne várjon mint a Nővérem húgánál. Mert ott tényleg meglepő fordulat volt, és sírtam is. Itt nem igazán sikerült ezt átadni.