Jodi Picoult: Egyszerű igazság

Fülszöveg:

 Egy békés Pennsylvania állambeli amis kisvárosban halott csecsemőre bukkannak egy elhagyatott istállóban. A rendőrségi nyomozás során egyéb szörnyű titkokra is fény derül, és a közösség élete pillanatok alatt pokollá változik. A bizonyítékok a tizennyolc éves és hajadon Katie Fisher ellen szólnak, aki látszólag titokban szülte meg gyermekét, majd megölte az ártatlant. A nagyvárosi életből kiábrándult Ellie Hathaway ügyvéd elvállalja Katie védelmét, megpróbál utat találni az idegen kisváros lakóinak szívéhez, miközben nem is sejti, hogy olyan területre téved, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol nem csak egy igazság létezik, és ahol a bűnhődés és a feloldozás nem az ítélőszék kezében van. Ellie egyre jobban belegabalyodik a szövevényes ügy hálójába, miközben saját félelmeivel is szembe kell néznie, mikor egy férfi tűnik fel a múltból, rég eltemetett érzéseket, vágyat és szenvedést hozva magával…

 Az Egyszerű igazság torokszorító lélektani dráma és rejtélyekben gazdag krimi egyben, Picoult eddigi legjobbja.

Köszönet a könyvért az Athenaeum kiadónak!

 Jodi Picoult, nálam mindig is a Nagy írók közé tartozott. Nem azért, mert olyat ír, hogy azt képtelenség letenni, hanem azért mert olyan Témáról ír, ami érdekes, és mindezt még olyan fogalmazásban is teszi, hogy fenntartja végig az érdeklődést, és persze ott a könyv vége, amikor az embert arcon üti, hogy „Hékás figyeltél!” Olvastam én már tőle jót is, rosszat is, de olyat, nem ami nem szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem.

 Az első könyv, amit tőle olvastam, azt még blogindítás előtt volt, a Nővérem húga, amivel be is írta magát a kedvenc íróim névsorába. Meghatározó élmény volt, megható és ott is éreztem ezt a „hű hát”. Utána jött a Gyere haza, ami szintén érdekelt témailag is, és nem volt csalódás. És végül a kezembe akadt az Elrabolt az apám című műve, ami viszont, Picoult-hoz képest egy mélyrepülés volt (számomra). Ezek után bátran, és bizakodva kértem az Egyszerű igazságot, mint legújabb magyar fordítású könyve. Nem csalódtam, és megmondom miért is nem.

 A feszültséget a történet végéig fenntartja az író, és nem könnyíti meg az olvasó helyzetét egy cseppet sem, egészen a végéig folyamatosan változnak a nézőpontok, változik az, hogy éppen kire, miért, vagy éppen mire gyanakodunk a csecsemőgyilkossággal, vagy éppen a spontán gyermekhalállal kapcsolatban. Folyamatosan ismerjük meg Katie-t aki visszaemlékszik arra, hogyan járt el a testvéréhez, ott hogyan ismerkedet meg Adammel, és hogy mégis hogy lesz egy baba. Bevallom, idegesített, hogy olyan csökönyösen tagadja a baba létezését a végsőkig, addig, míg már muszáj belátnia, hogy tényleg volt baba. Idegesített, mert nehéz elhinni, hogy egy ember képes olyan szinten manipulálni saját magát, hogy már elhiszi a hazugságot. Elhiszi, hogy nem is volt terhes, még akkor is amikor ott a kézzel fogható bizonyíték.

 Tetszett, hogy bepillantást kapunk az, amis életvitelbe, a szabályaikba, hogy hogyan kezelik a problémáikat. Egy nagyon csökönyös apa mellett, aki jobban betartja az, amis előírásokat, mint a pap, nem könnyű egy házasságon kívüli gyereket elfogadni. Bár szerintem, lenyelte volna a békát, mégiscsak az unokája, még ha az apa nem is amis. Tetszett, hogy az ügyvédnőnek be kellett költöznie a tanyára és segítenie mindenben. Amit mondjuk nem értek, hogy miért kell majdnem az összes Picoult könyvben lenni egy mellékszálnak, és boldog egymásra találásra, egy húsz évvel ezelőtti kapcsolatból? Mert, a Nővérem húgánál is emlékszem, hogy az ügyvéd, PONT teljesen véletlen összetalálkozott a régi szerelmével, és itt is, hát nem csodás? Tehát ez a pozitív mellékszál nekem néha nagyon fura, annak ellenére, hogy persze szeretem ezt a részét is olvasni csak nincs sok köze a történethez (bár szerves része).

 A történet vége, meg szintén „hű ha” hatású, mert erre nem gondoltam, és minden teljesen másra utalt. Azért nem volt semmi!

 A könyvből készült film is, azonos címmel. Bár még nem néztem meg, de remélem, hogy nem követték el ugyanazt a hibát mint a Nővérem húgánál, amikor relatíve átírták a történetet, és így aki olvasta a könyvet az nem igazán élvezte a filmet. Belenéztem a filmbe most, hát, egyik szereplőt sem úgy képzeltem el, ahogy ott ábrázolják őket :)

Belbecs: 5/5

Akkor egy kicsit a kiadásról. Hiányzott belőle az ami a régiekben teljesen jó megszokás volt. Ott a nézőpontváltás jobban el volt különítve mint itt, elejével ebből adódóan nehezebb volt olvasni, mert vártam, hogy Új emberke, új nézőpontja jön. A visszaemlékezéseket dőlt betűvel szedték, ez valamennyire megkönnyítette a dolgot, de a „beszélő” kiléte néha nehezen volt követhető. Ez mondjuk nem a kiadó hibája, feltételezem így lett megírva. Elgépelések tekintetében, nem az a "tömkelegével" típusú, de volt amikor egymás után több szó félre lett gépelve. De az össz olvasási élményt nem zavarta annyira.

 A borító nagyon jó lett, szerintem a kiadó kifejezetten jó borítókat talál ki(tervez, vesz át), a Picoult könyveknek. Eddig mondjuk csak az Elrabolt az apámnál volt az az érzésem, hogy ízlésficamos :D

Külcsín: 4/5

Könyv adatai:

Kiadási év: 2013

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Fordította: Bihari György

Oldalszám: 482

ISBN: 9789632932491

Eredeti megjelenési év: 2000

Eredeti cím: Plain Truth
Teljes ár: 3.490Ft

Előkészületben: Jodi Picoult: Vezeklés
Várható megjelenés: 2013. 10. 25.

Jodi Picoult - Elrabolt az apám

Fülszöveg (spoiler veszély):
A harmincéves Cordelia Hopkins életében látszólag minden nagyon rendben: imádott apja nagy szeretetben nevelte fel, szép kislánya, elbűvölő vőlegénye van, a munkájában – amely eltűnt személyek felkutatásából áll – rendkívül sikeres. Egy elfeledett emlékkép felbukkanása miatt azonban egy pillanat alatt mindez összeomlik: feltárul az eltitkolt múlt; kiderül, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy ő azt addig hitte. Anyja mégsem halt meg évtizedekkel ezelőtt autóbalesetben. Apja elrabolta őt, megváltoztatta a családi nevüket, lakóhelyüket, s átírta egész addigi életüket.
Jodi Picoult – éppúgy, mint előző, A nővérem húga címú, nagy sikerű könyvében – izgalmasan, krimiszerű feszültséget teremtve, mesterien gombolyítja a cselekmény fonalát az emberi viszonyok-érzések, a szerelem, a szenvedély és a szülői szeretet útvesztőiben. Vajon előkerül-e az a személy, aki azt sem tudta eddig önmagáról, hogy elveszett?

Külcsín és belbecs:

Köszönet a könyvért @Chiara -nak :) Mert, ő indította útjára utazókönyvként, és így eljuthatott hozzám is. Valamikor régen megvolt a könyvtárnak is, csak azóta eltűnt onnan. Tehát köszönöm, hogy olvashattam.

Borító: A borító téma nálam állandó, mert érdekel, egy könyv kinézete, és igenis úgy gondolom, hogy befolyásoló lehet egy-egy félresikerült borító is, vagy éppen a szép körítés után jöhet a csalódás. A minap mondta az egyik kolléganőm, hogy sokáig azért nem olvasott Picoult könyvet, mert azt hitte ez valami romantikus, csöpögős dolog. Most őszintén, ha ránézek a magyar borítóra és a címre így együtt, én is elgondolkodnék, hogy mi is ez valójában. Persze a fülszöveg elég sokat elárul, de még így sem győz meg mindenről. De ehhez az is hozzátartozik, hogy Picoult könyveit a romantikus, bestseller között tároljuk... A posztom során pár amerikai, angol borítót is berakok, hogy azért lássuk, lehetett volna ezt kevésbé romantikus borítóval is megoldani.

A történet:  Őszinte leszek azt éreztem, hogy van egy tök jó alaptörténete a könyvnek és ebből remek könyvet lehetett volna írni...csak nem sikerült. Sokadik könyve ez az írónőnek ami a kezem közé került (Nővérem húga, Házirend, Gyere haza), tehát ismerem a sémát ami alapján megy. És őszinte leszek, imádom is ezt a sok nézőpontos megoldást. Csakhogy! Csakhogy azt éreztem, hogy nem elég drámai neki az alap eset, hanem még rontsunk rajta! Én mint szerepjátszó ember, tudom, hogy jó kínozni a karaktereket, néha rámtőr a késztetés, hogy megnyomorítsam őket, hogy ne legyen már minden annyira boldog és egyszerű, de ezt itt már azért túlzásnak éreztem. Alap sztori, a lányt elrabolja az apa, boldogan élnek, 28 évvel később lebukik az apa, és jön a bíróság meg minden. Oké,ebből is lehetett volna húha könyvet írni, de nem volt elég. Belekeverte az indiánokat, és ott konfliktust és drámát írt, rakott bele szerelmi háromszöget, rakott bele molesztálást, börtöngyilkosságot, drogdílerkedést...komolyan, ellőt hat könyvnyi drámát egy könyvben!! Ez egy tipikusan olyan könyv, hogy a kevesebb több lett volna... A vége meg amúgy kiszámítható volt...

Szereplők:

Delia: Kifejezetten szerencsétlen ember, hátrányos helyzetű, mert azt hitte, hogy félárva. Amúgy remek apja van és mindent amit tudott az apa megadott neki. 31 évesen szembesül azzal, hogy valójában egész életében hazudtak neki, hogy az anyja alkoholista volt, hogy molesztálták gyermekkorában, hogy annyira szerencsétlen volt az első 4 éve, hogy valójában mázlista, hogy nem emlékezett rá. És akkor a jelenben ott az alkoholista ügyvéd vőlegénye, és a kislánya akinek nem akarna olyan életet, mint amiből ő meg lett mentve. Elejével szimpatikus volt nekem a lány...aztán ahogy összedőlt körülötte a világ, úgy hullott ő is darabjaira.

Andrew: Én végig reméltem, hogy jóra fordul az élete. Egyetértettem vele? Nem tudom ezt megmondani, féltette a lányát, és jót akart neki, de elrabolta végtére is. Amúgy nem tudom a könyv folyamán miért kellett szegénykét még pluszba kínozni a börtönbe, az egy nem túl jelentős szál volt nekem.

Eric: ...hát....nem, őt nem tudom kedvelni, bármennyire is szeretném. Ő maga tehet arról, amivé vált. Elhiszem, hogy hátrányos helyzetből indult, hogy pocsék volt a gyermekkora, hogy az anyja is alkoholista volt, de...ezzel ne takarózzon nekem, hogy azért lett az mert az anyja az volt. Milliók vannak akik nem lesznek azok, pedig a szüleik azok.

Fitz: Ő olyan kis szerencsétlen. Amúgy imádom, mert annyira szimpatikus, még ha néha érdekes is. Elejével is lehet sejteni, hogy neki több Delia mint egy szimpla barát, és Sophie is átlátott rajta. Aranyos ahogy szenvedett, de azért csak jóra fordult a dolga. Legalább őt annyira nagyon nem kínozta az írónő...ja de mégis.