Kurt Vonnegut · Albert Monteys · Ryan North: Az ​ötös számú vágóhíd - A képregény

 

• Könyv: Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd
• Kiadó: Helikon
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2021
• Oldalszám: 200
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789634797111
• Fordította: Szántó György Tibor
• Illusztrálta: Albert Monteys
• Megjelenés időpontja: 2021. október 10.

 Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, bár szeretem a képregényeket, de mérsékelten. Inkább manga párti vagyok, de azért szeretem a képregény megoldásokat is. Itt is, a könyv rajzolási részével nem volt gondom. Nem mondom, hogy teljes mértékben elájultam volna a rajzok minőségétől, de különösebben nem volt vele bajom. Nagyon-nagyon jó ötletnek tartom amúgy, hogy bizonyos klasszikusokat képregény formába adaptálnak. Mert így megismertetik a klasszikus művet azokkal az olvasókkal is, akik regény formában nem ismerték, akár kedvet is kaphatnak hozzá, mégis jóval gyorsabban fogyasztható így egy-egy történet. De megjegyezném, jelen esetben hálás vagyok a képregénynek, mert egy életre elérte, hogy a továbbiakba se akarjak semmit a szerzőtől olvasni . . .

 Nem a rajzolás volt a gond. A történet nagyobb gond volt, a fekete humort láthatóan / érezhetően nem nagyon értettem, vagy nagyon rossz passzban kapott el, ebből adódóan számomra, ha egy szóval kellene jellemeznem a kötetet, akkor azt mondanám, hogy érdekes. Sosem olvastam még Vonnegut-tól, ez volt tőle az első élményem. Olvasás közepe táján már tudtam, hogy ez volt tőle feltehetően az utolsó élményem is. 

 Nem igazán értettem a történetet, és olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy ez egy képregény, így maximum 1-2 órát vesz el az életemből ez a fura és kusza sztori, és nem többet, igazán végig olvashatom. Végig olvastam! Nehezemre esett, de végig mentem rajta. Egyetlen egy normális karakter nem volt benne. Nem az, hogy nem volt kidolgozva, hanem egyáltalán, akik csak szerepeltek benne és nem haltak meg mondjuk két oldalon keresztül, őket sem kedveltem. Az idő relatívítása miatt az egész sztori ide-oda ugrált helyek-idők között, és bár lehetett követni, de korántsem azt éreztem, hogy akarom követni. Az Idegenek meg már igazándiból csak egy szál volt, ami még furábbá tette az egész történetet, és a furát most nem igazán pozitív jelzőként mondom.

 Nem tudom, hogy ha könyvbe állok neki, akkor hajlandó lettem volna-e arra, hogy végig olvassam. Jelenleg úgy érzem, hogy nagyjából 50 oldal után mondtam volna, hogy Vonnegut nem nekem ír, hagyjuk is egymást. Képregénybe végig lehet szenvedni, végig lehet olvasni . . . és igen legalább tisztázza magában az olvasó, hogy Vonnegut neki írt-e vagy sem. Nekem sajnos nem.

 Tisztában vagyok vele, hogy a szerző egyik tényleg kiemelkedő kötete Az ötös számú vágóhíd, de mint sok nagyra becsült könyv, ez sem jöhet be mindenkinek. Nagyjából tíz éve a könyv formátuma hiánycikk volt, még a kolléganőmnek úgy vadásztam egy rongyos példányt belőle egy antikvárba. Nos ennyi pozitív emlékem kapcsolódik a szerzőhőz. Emlékszem, nem volt elég pénzem és megkérdeztem, hogy Erzsébet utalványt elfogad-e az antikvárium tulaja, azt mondta persze, úgyhogy örültem, örült a kolléganőm és örült az eladó is :D

Belbecs:2/5

Tuti van mondanivalója, tuti szórakoztató, de nem nekem.

Külcsín: 4/5

A rajzolás amúgy teljesen rendben volt, a borító egyenesen tetszik. Szép és igényes kiadás.

Fülszöveg:

Az ​ötös számú vágóhíd a világirodalom egyik legjelentősebb, egyszersmind legkülönösebb háborúellenes műve, melyet 1969-es megjelenése óta széleskörű kultusz övez. Kurt Vonnegut részben személyes tapasztalatait felhasználva, sci-fi elemekkel (időutazással és repülő csészealjakkal) színesítve, szarkasztikus humor és kíméletlenül őszinte társadalomkritika mentén dolgozta fel a XX. századi Európa egyik legvéresebb eseményének, Drezda 1945-ös bombázásának tragédiáját.

A történet főszereplője, Billy Pilgrim a második világháború káoszában váratlanul „elszabadul az időben”. Hősünk szakadatlanul ingázik múlt és jövő, tébolyult valóság és burjánzó fantázia, képtelen karakterek és abszurd szituációk között – kalandos útja Drezda romjaitól a háború utáni Amerikán át egészen távoli Tralfamador bolygóig vezet, ahol Billy megtanulja, hogy a halál jelentéktelen, a szabad akarat pedig merő illúzió.

Vonnegut megkerülhetetlen klasszikusa ezúttal képregényként elevenedik meg, Ryan North szöveghű adaptálásában, valamint Albert Monteys olykor apokaliptikusan komor, máskor pszichedelikusan harsány, de mindig lenyűgöző rajzain keresztül.

Adrian Tchaikovsky: Hadállat

Köszönet a könyvért Fallen_Angel-nek, hogy kölcsönadta ;)
 Úgy hiszem, hogy Adrian Tchaikovsky egyike lett a kedvenc íróimnak. Pedig még csak nem is a legjobban olvasott műfajom a sci-fi vagy a hard sci-fi pláne. És a pókokat sem szeretem, a nagy és veszélyes kutyákat meg még annyira sem!
 De valami eszméletlen jól ír a pasi! Emellett persze eszméletlen jó fordítást is kapott, hisz tudjuk jól, hogy egy jóó könyvet is el lehet rontani, amikor nyelvet vált a történet. De itt azt hiszem jó író és jó fordító volt.
 A történet érdekelt, de azt hiszem, ha az Idő gyermekeit nem olvastam volna, és nem lett volna már eleve rajongásom az íróval szemben, akkor ezt a könyvét kihagyom, tekintve a félig robotos/kutyás állatos háborús dolgok totálisan messze vannak tőlem. De mivel megvolt az alap rajongásom, és elérhető közelségből kölcsön tudtam kérni a könyvet, hát bele is vetettem magamat.
 A cím és  a borító amúgy nekem nem volt túlzottan meggyőző, még ha amúgy ijesztő is és markáns is. Tuti, hogy a nagy sci-fis háború rajongók erre harapnak. És kevésbé fogják tárt karokkal várni az olyan kis mezei sci-fi rajongócskák, mint én. Nekem a cím ijesztő, még ha amúgy a történethez teljes mértékben passzol is. Mert hát a biomorfok ijesztőek...az a dolguk, hogy ijesztőek legyenek.
 A történetben nagyon jól elhatárolható a Jó és a Rossz oldal, még akkor is, ha az elején ez a kettő egy oldalon áll is. Vannak szereplők, akiknél nem kérdés, hogy melyik oldalon állnak, és hát vannak olyanok, akiknek idő, míg rájönnek, hogy hova is tartoznak, hova is akarnak tartozni.
 A történetet Rex nézőpontjából ismerjük meg, legalábbis a legtöbb dolgot rajta keresztül látjuk, érezzük és halljuk. Az ő vívódása az, amit követve az olvasó sokkal hamarabb tudja, hogy a biomorfok önmagukban nem veszélyesek, csak a hierarchia az ami veszélyessé teszi őket, meg a Gazdi léte. Rex borzalmasan sokat vívódik azon, kinek higgyen és kikben bízzon. Belül, legbelül tudja, hogy Brumi jó arc és a barátja és jót akar neki. Tudja, hogy Hart borzalmas nagy áldozatot hozott utolsó lépéseként és hogy ezt az áldozatot meg kell becsülnie. De Rexben azért élnek azon kutya ösztönök is, hogy hát a Gazdi szent és sérthetetlen és ő az isten, amit mond az úgy van, azt kell tenni. Borzalmasan sok vívódás kell, hogy eldöntse ő Jó kutya. És igen Rex jó kutya.
 Szerettem olvasni a gondolatait, a tetteit a nehéz döntéseit, azt ahogyan Brumihoz állt, és az ahogy rájött, hogy Gazdi mit akar, és arra is, hogy ez nem feltétlen jó.
 Az emberek manipulatívok de emellett borzalmasan könnyen manipulálhatóak is...érdekes volt látni, hogy Rex egyetlen reakciója mennyire ellentétes dolgokat válthatott volna ki. Ijesztő, de egyben borzalmasan érdekes.
 A könyv végét megsirattam amúgy, mert Rex jó kutya! Brumi jó medve és Raj meg jó raj...bár a méheket nem csipázom.

SPOILER

A biomorfok is parák, de nekem a végkifejlett, az emberekbe épített hierarchia viszont sokkal nagyobbat ütött és sokkal jobban felidegesített. Amúgy tök logikus és értem én, meg minden, de fúúúú de dühös voltam.

Belbecs: 5/5
Okos és elgondolkodtató történet, szerethető és utálható karakterekkel.

Külcsín: 4/5
Nem tudtam megbarátkozni a borítóval, nem is tetszik, de nem kérdőjelezem meg, hogy ez illik a könyvhöz. (már csak azért is, mert az eredeti is ez :D). Szépen szedett, igényes kiadás, és ha nem lennék minimalista (próbálnék az lenni) és nagyobb sci-fi rajongó volnék, akkor ez remek tagja lenne a polcomnak. (főleg mert a gerinc nem vészes :D)

Fülszöveg:

REX ​VAGYOK. JÓ KUTYA VAGYOK.

Rex két és fél méter magas, nagyrészt golyóálló. A hátán nagy kaliberű lövegek vannak, a hangjába pedig pánikkeltő szubszonikus frekvenciákat kevertek. Három társával – Sárkánnyal, Brumival és Rajjal – Mexikó délkeleti részén, az anarchiába süllyedt Campeche állam területén hajtanak végre bevetéseket.
Rex génsebészeti úton létrehozott biomorf, egy aljas háború vérszomjas eszköze. Intelligens, megérti a parancsokat, és ügyességét megjutalmazzák az agyába telepített implantok. Egyetlen vágya Jó Kutyának lenni, Jó Kutya pedig csak úgy lehet, ha engedelmeskedik Gazdinak. Gazdi pedig azt akarja, hogy ölje meg a gonoszokat. Mind egy szálig.
De valójában kik a gonoszok? És mi történik, amikor Gazdit bíróság elé állítják háborús bűnökért? Milyen jogokat ad a fegyverként használt biomorfoknak a Genfi Konvenció? Van egyáltalán Rexnek és társainak joga létezni? Mit tennének, ha szabadok lennének?

Adrian Tchaikovsky, Az idő gyermekei c. nagy sikerű regény szerzője parádésan egyesíti a pörgős, háborús akciót az intellektuális mondanivalóval, ebben letehetetlen, egyedi történetben.

Könyv: Adrian Tchaikovsky: Hadállat
Kiadó: Fumax
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 340
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789634700456
Fordította: Kodaj Dániel

Shan Sa: A gójátékos

 Már nagyon régóta tervben volt ennek a könyvnek az olvasása. Szerintem körülbelül 2 éve kértem kölcsön a bátyámtól, és azóta ide-oda rakosgattam. Tavaly visszaadtam neki, amikor minden egyéb könyvet is visszaadtam, amik kölcsön voltak nálam, mondván, hogy kezdjem az évet tiszta lappal, kölcsön könyvek nélkül. Persze még Tavaly sikerült happolnom a könyvet… ami sikeresen idén ért ide, és így Worsi kihívása miatt előre került a listámon. Amúgy is magánkönyvtári év van, vagy mi a szösz :D

 Megvan a varázsa annak, ha úgy olvasol egy könyvet, hogy fogalmad sincs előre, hogy miről fog szólni. Ugyebár lustaság, és elvkérdés nálam, hogy nagyon ritkán, szinte soha nem olvasok fülszöveget. Ez akkor alakult ki bennem, amikor sikerült belefutnom spoileres fülszövegekkel, amik elvették e kedvemet attól, hogy egyáltalán elolvassam a könyvet. Vagy amikor sikerült olyan fülszöveget írnia annak, aki írja, aminek SEMMI, de durván semmi köze nem volt a könyvhöz.

 Jelen esetben azért sejtettem, hogy lesz benne go, japán és kínai szereplő is. A címkékből arra is rájöttem, hogy 2. Világháború időszaka. Nos, olvastam már pár olyan könyvet, ami a Japánok szerepét boncolgatta  a háborúban, nem is olyan régen az Esti ködök kertjét, ahol szintén időben ugyanott voltunk, helyileg kicsit máshol, de szintén Japán megszállás alatt játszódott a történet.

 A könyv nyitóképe valahol a történet közepénél kezdődik, aztán az egész ketté bontva, két szemszögből halad a kezdőpont felé, majd azon túlhaladva beletorkollik egy drámai befejezésbe. Adott egy kínai lány, aki szeret go-t játszani, szabad elvű és rossz társaságba keveredik. És adott egy japán tiszt, akit kémkedni küldenek a go játékosok közé, de végül beleszeret a névtelen (egészen a kötet végéig névtelen) lányba. A lány a segítségét kéri, ő ezt elutasítja, mert tisztában van, hogy egy kínai és egy japán vegyes pár abban a korban, azon a helyen nem hozhat semmi jót. Szétválnak útjaik, majd a végén újra összefonódnak. Meglepett a vége, bár amikor olvastam, hogy „drámai cselekmény” akkor már feltételeztem, hogy ez lesz a vége. Szomorú vagyok :(

Érdekes volt a történet, a két nézőpont is tetszett. Kicsit furának tartottam az írásmódot amivel íródott, de a végére megszoktam. Szerettem a japán katona gondolatait és tetteit, még ha volt pár elég meredek elképzelése is. Kedveltem a kínai lányt, aki eltökélten szeretett go-t játszani, aki abban találta meg önmagát, és aki ÉLT, még ha rengeteg felesleges és pocsék döntést is hozott. A történet megmutatja azt a korszakot, amikor Japán lerohanta Kínát, a vérengzést, a lázadásokat, az értelmetlen halált, és azt, hogy mit tesznek egy nővel, ha megtalálják…hát igen…érdekes, de nem japán az egyetlen akinek a katonái minden szembe jövő fogoly nőt meg****….örülök, hogy nincs háború a közelemben, hogy talán ma már nem fordul ilyen elő tudom, ez itt egy naiv elképzelés, ma is pontosan ilyen dolgok történnek, csak nem olvasok róluk.

Belbecs: 4/5

Külcsín: 4/5

A védőborító tetszik, bár az is erősen egy nyálas-romantikus könyvhöz illene. Elgépeléseket nem találtam. Tetszett a lábjegyzet, hogy ugyanazon az oldalon van, mint az ismeretlen szó, vagy amihez tartozik, nem kellett lapozgatni, ez igen nagy előny. Védőborító nélkül még gázabb  a könyv .

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2007

Oldalszám: 264

ISBN: 9789639752597

Fordította: Tótfalusi Ágnes, N. Kiss Zsuzsa

Fülszöveg:

A gó a szerelem és a sors játéka. Az Ezer Szél nevű kisváros főterén egy fiatal férfi és egy kamasz lány találkozik nap mint nap a gótábla mellett. Mindketten nyerni akarnak. A férfi, a megszálló japán hadsereg álruhás tisztje, a háború elviselhetetlen borzalmai elől menekül a játékba, míg a test gyönyöreit éppen felfedező kamasz lány a családi kötöttségek és a szerelmi csalódás elől. Ők ketten még egymás nevét sem tudják, ám akaratlanul is egyre szenvedélyesebb érzelmek fűzik őket össze. Aztán egy végzetes napon lehull az álca…

Borító mustra:

Íme pár borító amit elszórva a neten találtam, a kedvencem a legelső, mert az Go-s is, és Japános-kínais is. Szerintem az ami a legjobb, egy olyat el tudtam volna képzelni a magyar kiadáshoz is, feltehetően akkor sokkalta jobban befutott volna a könyv. Sokkal figyelemfelkeltőbb és szerintem sokkal, de sokkal szebb, mint a mi kiadásunké. A többi is tetszett, de annyira nem fogtak meg.

A legjobb, szerintem!

Tan Twan Eng: Az Esti ködök kertje

Köszönet a könyvért a Tarandus kiadónak!

Fülszöveg:

Malajzia hegyei között, a teaültetvények szomszédságában bújik meg Jugiri, az Esti Ködök kertje. Gazdája a megközelíthetetlen Aritomo, a japán császár hajdani kertésze, aki a japánkertek tervezésének művészi fogásain kívül számos más titok őrzője is. Mellé szegődik Jün-ling, a fiatal kínai lány, akinek a lelkét súlyos emlékek terhelik. Kettejük lassan és nehezen kibontakozó kapcsolatáról szól a könyv, amelyet eleinte csupán megállapodás tart össze, később azonban az egyre szorosabbra fűződő barátság vagy valami annál is több…

 Ritkán kezdek azzal, hogy begépelem a könyv fülszövegét, de gondoltam, ez így bevezetőnek tökéletes lesz. Igazándiból ez a pár sor kellően összefoglalja miről is szól a könyv, persze a titkokat nem fedi fel. Amikor én kértem a könyvet, egy teljesen más fülszöveget olvastam, mert a Molyra sem ez van feltöltve (azaz mindjárt fel lesz töltve ez is), hanem egy másik, igen hosszú és részletes leírás a könyv tartalmáról. A szerint ez egy  izgalmakban gazdag mű… nos, majdnem az.

 A könyv nagyon-nagyon lassan indul be. A jelennel kezd, amikor is Aritomo már halott, Jün-ling meg már koros asszony, aki végül visszavonul bírói hivatásából, és visszaköltözik Jugiribe. Itt szembesülünk azzal, hogy Jün-ling beteg, és hamarosan el fogja veszíteni azt a képességét, hogy emlékezzen, hogy megértesse magát másokkal. Emellé a probléma mellé jön, egy neves japán történész (?), aki Aritomo metszeteiről akar írni egy könyvet, és persze érdekli a rejtély, hogy hova és miért tűnt el egy nap Aritomo. Ez utóbbit amúgy nem tudjuk, elment sétálni és feltehetően Nem Akart visszatérni, mint Lao-ce a könyvben sokszor emlegetett képen, ahogy kilép Nyugatra, és sosem tér vissza. A történet eleje abból adódóan, hogy egy kissé megkeseredett és kissé fura nő napjaiba tekintünk bele, nem túl izgalmas… oké, nem történik jó formán semmi, csak teáznak és nézik a fákat.

 Itt tettem le a könyvet és kerültem el egy jó ideig. Valószínű, ha nem recenzió lett volna, és ebből adódóan nem Kellett volna elolvasnom, akkor itt be is csuktam volna, és el is felejtettem volna örökre. Pedig igazándiból nem rossz, csak túl kell lenni, azon a durván, 70-120 oldalon, amíg jóformán semmi sem történik, viszont szép mondatokat használnak, és egy csomó érdekes dologról olvashatunk úgy, hogy maga a történet nem halad igazán sehova sem…. A könyv eleje és a vége között, abban a 480 oldalban, a jelenben körülbelül 2 hét telik el, és ez a két hét igen eseménytelen. Alig vártam, hogy végre kezdetét vegye a visszaemlékezés. Amikor elkezdte Jün-ling írni a memoárjait, lassan de biztosan beindult a könyv, bár még mindig a megszokott olvasmányaimhoz képest fele annyira izgalmasan. Maga a történet, tetszett és érdekes, csak elszoktam attól, hogy oldalakat olvasok a semmiről. Régebben sokkal jobban tudtam értékelni az ilyesmiket, ma már úgy látszik, hogy elszoktam a hosszú leírásoktól és a „történet a történetben” típusú dolgoktól. Nem nagyon tetszett, hogy folyamatosan ugráltunk az időben.  Ugyanis ez kidobott általában a műből, mert izgalmas múlt volt, fegyveresekkel, aranyos meleg japán katonákkal (és tényleg!), kátékkal, gyilkossággal, tetoválásokkal, meneküléssel és hadifogolytáborral, kincs elrejtéssel, bombázással és kínzással… és mire belelendülne, az ember visszadob, a jelenbe ahol nem történik semmi! Metszet és kertnézegetésen kívül, meg rejtély megoldáson kívül, ami szép keretet ad a történetnek, csak… olyan semmilyen. Igen, idegesített, hogy mindig, mire tényleg letehetetlen lett volna a könyv visszatértünk a jelenbe egy teát meginni, és elmélkedni, hogy „este lett, elmentem sétálni”… és hasonlók. Idegesítő volt!

Belbecs:… 4/5

Négy pont, mert a múlt érdekes volt, a jelen idegesítően lassú. Többet vártam a fülszöveg alapján (amit majd lentebb olvashattok, ami molyon fenn volt)… sokkal többet. Viszont ad egy remek hátteret, ha valakit érdekel Japán belépése a háborúba, a kegyetlenkedés, amit Malajziában (és egyéb helyeken) műveltek, egy kis japán múlt, egy kis szerelem, egészen a kapitulálásig és Malajzia felszabadulásáig követve a történeteket. A rejtély, nos, az nem túl számottevő. Nem nagyon kutatnak, Jün-ling csak a tábort keresi, a végére kiderülnek dolgok, amik világossá teszik, hogy Aritomo ki is Lehetett, bár konkrétan nem lesz kimondva, de sok dologra utalnak a végén. A kertészetről például nem sokat fogunk megtudni, inkább történelmi dolgokat, mintsem hasznos, használható dolgokat, Aritomo annak ellenére, hogy nagy szerepe volt mindenben, igen keveset szerepelt a könyvben. Én kicsit többet vártam tőle.

Külcsín: 5/5

Imádom a könyv címét és a borítót! Kivételesen nem csak ezekért kértem a könyvet, bár tény, hogy ez a kettő bőven elég lett volna ahhoz, hogy kérjem. Jelen esetben például ez bőven elég lett volna, hogy megvegyem és nézegessem a polcon, de mivel recenzió volt, így nem kellett éveket várnia az olvasásra, és biztosan végigolvastam. Tetszett, hogy az idegen szavakat, kifejezéseket lábjegyzetben még ott azon az oldalon elolvashattuk. Utálom ugyanis a beszámozós-hátralapozós fajta lábjegyzetet. Elgépelés és hasonlókat nem találtam, néha fura volt, hogy van egy üres lap két fejezet között, de ezt már láttam más kiadó könyveinél is. Ragasztott kötés ennek ellenére strapabírónak tűnik, megvonatoztattam, és nem lett baja, úgyhogy feltehetően tartós marad.

Kiadó: Tarandus

Kiadás helye: Győr

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 480

ISBN: 9786155261732

Fordította: Hegedűs Péter

Ár: 4.290Ft

Molyon fellelhető fülszöveg:

Jün-ling Töoh bírónő frissen diagnosztizált betegsége következtében el fogja veszteni emlékezetét, a beszédformálás és -értés képességét, a kommunikáció lehetőségét. Úgy dönt, hogy nyugdíjba vonul, Malajziába utazik, ahol fiatalkorában hosszú időt töltött, és nekilát leírni emlékeit, ameddig még képes rá.

Malajzia japán megszállásának idején a fiatal Jün-ling és nővére fogolytáborba kerültek, ahonnan csak Jün-lingnek sikerült kimenekülnie. A háború végeztével úgy döntött, hogy beváltja testvérének tett ígéretét: épít egy japánkertet. Fel is kereste Aritomót, a japán császár egykori kertészét, hogy megbízza a kert megépítésével, ő azonban nem vállalta. Helyette azt az ajánlatot tette Jün-lingnek, hogy dolgozzon nála tanoncként, tanuljon tőle, hogy aztán majd megépíthesse a saját kertjét.

A történet kibontakozása során egyre több titokra derül fény Aritomo személyével kapcsolatban, s végül nyilvánvalóvá válik, hogy részt vett a háború alatt abban a titkos, Aranyliliom fedőnevű japán küldetésben, amelynek célja a megszállt területekről összerabolt kincsek elrejtése volt. Aritomo sosem beszélt erről senkinek, de titokzatos eltűnése előtt hátrahagyott egy rejtélyes térképet, amely a hozzáértő szemet nyomra vezetheti. Jün-ling úgy dönt, hogy mielőtt meghal, el kell tüntetnie a nyomokat, és újjá kell építenie Aritomo kertjét, amely kezd az enyészeté lenni – mint minden más is a világon, legyen az tárgy, emlék, érzés vagy gondolat.

Ann Aguirre: Horda (Razorland-trilógia 3.)

Köszönet a könyvért a Fumax kiadónak!!

Nagyon kevés olyan könyv van, amit nagyon várok. Általában sorozatok x. részei részesülnek ebbe a felfokozott várós hangulatban, vagy kedvenc írók új könyvei. Idén nagyon vártam a Nem akarlak megölniket, mert egy jó sorozatot zárt le, mert nagyon szeretem az írót is, és persze befejező kötet, tehát már elve úgy indulsz neki, hogy nagyot fog szólni, hogy méltón zárjon le egy sorozatot. Arra a könyvre nem is kellett sokat várnom, és tényleg nagy durranás volt. Aztán elkezdtem kérdezni a kiadót, hogy, na de akkor mikor jön a Horda. Rögtön jött a válasz, már fordítják. Komolyan szerintem havonta rákérdeztem, hogy de még meddig fordítják, mert úgy már olvasnám. Mivel a fordítóval leveleztem, rájöttem, hogy talán ha nem írok, akkor gyorsabban tud fordítani, mert nem az én leveleimre kell válaszolnia. Igen, kicsit utáltam, hogy ő már tudja mi lesz a könyvben, amikor én még nem, és csak sejtelmeseket ír róla, amivel nem hogy megnyugtatott volna, csak szította a kíváncsiságomat. Aztán már szeptember lett, és felkerült a könyv a Molyra is, aztán október és megláttam az első olvasásokat. Hát persze, hogy rögtön azonnal írtam, hogy akkor most, most kell. Másnap már itt is volt, ha jól emlékszem. És hétfőn nekiállhattam olvasni, és… szerdán már befejeztem :(

Pikk

Nagyon kevés olyan könyv van, amit nagyon várok. Általában sorozatok x. részei részesülnek ebbe a felfokozott várós hangulatban, vagy kedvenc írók új könyvei. Idén nagyon vártam a

 Idén így lezárult két kedvenc sorozatom is (lehet három, a részben emberrel még függök), és nem tudom, hogy akkor most idén mi az a könyv, amit még nagyon várjak. Mondjuk tegnap az Üveghegy borítója jött szembe velem, így egy nagyon várós lett, de arról mire hírt kaptunk, szinte meg is jelenik. :D Így meg nem nagyon kell rá várni!

Fakó

A történet:

 Aki olvasta az előző részeket azoknak nem volt váratlan, ami Megváltással történt. Már sejthető volt, hogy vannak helyek, amik nem tudják megvédeni magukat, akik olyan berendezkedéssel élnek, hogy igazándiból segíteni sem lehet az ott élőkön, mert meg vannak áldva a világ legbunkóbb, legmániákusabb, leghívőbb (ez esetben negatív jelzőként) irányítóival/ vezetőivel, akik miatt még akkor se tudnál megmenekülni, ha valaki segítene, mert ezt se hagynák. Ennek ellenére Megváltás részben megmaradt, csak helyileg költözött tovább. Pikk sikerrel járt legalább ebben, még ha kudarcnak is élte meg, hogy nem tudott mindenkit megmenteni. Márpedig sajnos nem lehet sosem mindenkit megmenteni. Ugyanis vannak, akik nem akarják, hogy meg legyenek mentve, és vannak azok akik akarnák, de sajnos pechesek, így nem lehet időben segíteni rajtuk.  Az új helynek is vannak árnyas oldalai, az sem tökéletes és Pikk igazándiból nem is akar üldögélni a seggén és nézni, ahogy körbeveszik és lemészárolják ezt a várost is.

Tegan

 A mutánsok okosodnak, az emberek egy szinten maradnak, és megy az öldöklés. Ha jellemeznem kell a könyvet akkor az egész egy hadjárat, egy elég reménytelen kezdéssel, és egy elég reménytelen végkifejlettel, ami mégis azért annyira nem lett reménytelen mint gondolták. Aminél kicsit morcos voltam, az a tudós, aki a feromonokkal kísérletezett, és az amúgy is katasztrofális életvitelűeknek újabb bonyodalmat hozott, amikor páran nem úgy reagáltak a szérumra, és agresszívak lettek, és elkezdték megenni a családjukat stb…jah…cuki volt. Én értettem, hogy miért akarta, és mit akart, csak egy kísérleti stádiumban lévő dolgot nem embereken próbálok talán ki…és persze a P-szakasz takarítsa el más mocskát.

 A kis 12 fős alakulat a végére azért szépen megduzzad, ez is mutatja, hogy a kereskedőknek, és a jó beszélő embereknek mekkora hatalma van. És a végén más is szövetkezik velük, hogy kik, azt megtudjátok, ha elolvastátok a könyvet , meg fogtok lepődni! :)

 Örültem, hogy a második részhez képest itt nem voltak annyira nyálasak a szerelmes jelenetek. Nem volt az, ami számomra az előző részben rontott a dolgon (szerelmi háromszög), mert az elnyomta a történetet az előzőbe, és most hála az égnek túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy tudjanak foglalkozni olyasmivel mint a szerelem, persze azért néha felbukkant.

Kósza

 A végső állomás Rosemere. Ugyan nem teljesen értettem, hogy kerültek ide azok, akiket már régóta halottnak hittem, de úgy vagyok vele, hogy biztos így lett teljes a történet. Mert így megtudtuk, mi történt az Enclave-val és, hogy kisebb szerencsével akár Pikkék is megúszhattak volna mindent, csak jó irányba kellett volna elindulniuk, és jó időben kellett volna ott lenniük. Bár tény, Pikknek ez volt a sorsa, hogy olyasmit hozzon létre, amit más nem mer, más nem tud. Volt elég bátorsága, volt elég elszánt ahhoz, hogy véghezvigye mindazt, amit eltervezett, akkor is, amikor reménytelen volt az egész. És tudta mikor kell lerakni a tőröket, és tudta, mikor kell Vadásznőből, Lánnyá avanzsálnia.

Belbecs: 5/5

 Tökéletes lezárása, az amúgy remek sorozatnak. Sajnálom, hogy vége lett, de legalább kaptunk egy tisztességes befejezést. Szép kerekké téve. Mindent (majdnem mindent), megtudtam amit szerettem volna, és pont annyi romantika volt benne, amennyit még elviselek. Jobb volt az előző résznél, és jobb volt az elsőnél is, nagyon élveztem olvasni, csak azt bánom, hogy behabzsoltam, és két nap alatt vége is lett. Örülök, hogy megismerhettem ezt a történetet.

Külcsín: 5/5

 Amúgy azt hittem átvettük az eredetit, mert hát gally az gally, kéz is van mindegyiken, de valójában nem egyforma. Most, hogy utána néztem kicsit a sorozatnak, találtam egy kicsit gagyi könyvajánló videót még az első részről, meg képet a szereplőkről, akiket tökéletesen nem így képzeltem el, úgyhogy örülök, hogy akkor nézegetem amikor már legalább végeztem, és a bennem élő kép sokkal jobb és elevenebb, mint ezek a rajzolt akármik…a könyvajánló videó meg erősen gáz…de azért megosztom veletek :D

Cím: Horda (Razorland trilógia 3. kötet)

Eredeti cím: Horde

Írta: Ann Aguirre

Műfaj: young adult/fantasy/sci-fi

Terjedelem:  480 oldal

Fogy.ár: 3.495 Ft

Fumax ár: 2.500 Ft

ISBN 978-963-9861-91-6

Sally Gardner : A Hold legsötétebb oldala

 Az egész könyv fura. Fura az illusztrációival, a száz apró szeletre vágott valóságával. Fogalmam sincs, miért emeltem le a könyvtár polcáról, hiszen ami alapján általában megyek (cím, borító), nem fogott meg. A borítója kifejezetten nem tetszik, bár tény, hogy illik a könyv fura hangulatához. A címe már megragadóbb, de azért ez kevés a boldogsághoz. A könyv belsejében viszont vannak illusztrációk, amolyan mozgó képek, mert ahogy olvasol, úgy változnak pillanatról-pillanatra, lapról-lapra és egy relatív történetet mesélnek azok is el. Kivitelezésre tehát közepesen jó a könyv. Mert a belseje tényleg nagyon szépen meg van csinálva, de ez a borító valami borzalmasan ronda (szerintem). Ahogy látom angol borító van kettő is, az egyiket vettük át…lehet, a másikkal nagyobb sikere lenne a könyvnek :D

Külcsín: 3/5

 A történet tetszett, az elmesélés módja is. Kicsit ugyan fura volt, Standish magán monológjaiban

bolyongani, és úgy megismerni a külső világot, de nem volt rossz. Standish elég…egyedi gondolkodásmódú, álmodozó típus, és szerintem nem teljesen százas. Ennek ellenére, az olvasó nem tudja nem szeretni. Egyszerűen legszívesebben megöleltem volna, megvédtem volna a világ borzalmaitól, mert szegény nem tehet semmiről, mégis a világ ott körülötte kezd szétesni. Az élete cseppet sem egyszerű, folyamatos megfigyelés alatt vannak, az iskolában verik, a barátja Hector is a családjával együtt hirtelen eltűnik, ahogy anno az ő apja és anyja is csak úgy eltűnt. Míg ők eltűnnek a Holdember meg feltűnik.

 Ami még fura volt, az a káromkodás. Standish relatíve elég sokat káromkodik, de mégsem úgy, mint az átlag mai fiatalok. Néha hátrahőköltem, hogy most akkor mivan? Érdekes a szóhasználata, érdekes elképzelései vannak, a katonákról, kémekről, besúgókról. Nem tudom, hogy ő nevezte-e el őket, vagy tényleg ez volt abban a világban (ahol játszódik), a nevük a dolgoknak. Ez nem lett tiszta nekem a végére sem, hogy csak ő talált-e ki nekik más nevet, mint amik.

 A történet elejével elég gyors ütemben vázolja Standish és családjának életét. Már a könyv elején Hector eltűnt, de ténylegesen a visszaemlékezések során körülbelül a könyv felénél tudjuk meg, hogy MIÉRT és feltehetően HOVA tűnt Hector és a Lust család. A könyv utolsó negyedében már azt is tudjuk, hogy pontosan kik vitték el, és milyen céllal.

Standish nagyon bátor fiú, vagy nagyon hülye. Amikor az ő mesterien kitervelt ötletét vázolta, mondjuk kicsit pislogtam. Nem tudtam eldönteni a végéig, hogy volt-e értelme annak, amit ő kitalált, hogy elérte-e a célját, vagy hiába ment Hector után. A könyv vége megrázó, és szomorú… elgondolkodtató, ahogy az egész könyv.

Belbecs: 5/5