Rainbow Rowell: Eleanor és Park

 Elég sokáig nem fogtam a kezembe a könyvet. Azt hiszem júliusban, vagy augusztusban kellett volna a könyvklub (romantikus könyvklub) rendezésében elolvasnom, de sem kedvem, sem időm, sem energiám nem volt arra, hogy kézbe vegyem. Valahogy nem éreztem azt, hogy ezt nekem el kell olvasnom, annak ellenére, hogy kölcsönkértem, és kaptam is Gabye-tól (itt is köszi!!)

 A történet végtelenül őszinte, szép és tragikus is. Ha ilyen a romantikus irodalom akkor szeretem. Ha olyan mint az „Ahol a szivárvány véget ér“ akkor nem. Kötelezőnek tenném ezt a könyvet a fiatalok között. Rávilágít ezer dologra, és nem nyomja a képedbe, hogy nézd milyen tökéletes a világ. A világ ugyanis nem tökéletes. Eleanor sem tökéletes és Park sem tökéletes. Egyikük családja sem képviseli azt a tipikus rózsaszín, habos babos életet amit szeretnek a könyvek a képünkbe nyomni. Nem. A könyv kegyetlenül elénk tár mindent, mindent amit át kell élnie egy fiatal lánynak, és egy fiatal fiúnak, ha a körülöttük lévő világ annyira rossz és kegyetlen is. A szerelem akkor is lehet szép. Csak hát a szerelem nem az, ami megvéd attól, hogy semmi rossz ne történjen veled.

 Eleanor élete borzalmas, kistestvéreivel él egy szobában, magánélete egyáltalán nincsen, titkai is elég nehézkesen, bár próbálkozik. Próbál jól kinézni, de nehéz, ha minden ruhádat segélyszervezetektől szerzed, és akkor, amikor úgy érzed a világ ellened van. Amikor nincs pénz kajára, amikor kerülnöd kell az alkoholista nevelőapádat, hogy nehogy összezörrenjetek, nehogy elé kerülj, mert kidob, vagy még rosszabbat tesz. Tehát próbálsz eltűnni a világ elől, de hát nem lehet.

 Park egy végtelenül fura szerelmes félkoreai srác (szerintem dögös!), aki viszont lassan de biztosan beleszeret a fura vörös hajú, nagydarab csajba. Roppant édes volt a kapcsolatuk kezdete is, a képregényolvasásokkal a félős és gyengéd kézfogásokkal az első csókkal. Park élete sem tökéletes, de ő jóval jobb helyzetben van. A szülei szeretik egymást, őt is, csak őt kicsit furán. A tesója elviselhető, van saját szobája és sosem éhezik. Tud menőn öltözni és egyszerűen mindenki kedveli (akinek van esze). tökéletes ellentéte Eleanornak, de valahogy úgy érzem pont ezért értették meg egymást a végén főleg. Park egy végtelenül lovagias fiú és azt hiszem őrülten szerelmes.

 A környezetet nem lehet megváltoztatni, és sajnos az élet kegyetlen. Örülök, hogy az lett a könyv vége ami. Amiben ott marad, hogy igenis bármi lehet, hogy még lehet változtatni, még lehet Happy End. Végtére is Happy End, csak az van ránk bízva, hogy külön utakon vagy együtt. Én bízom abban hogy együtt.

 Szerettem olvasni, mert naivak, cukik, és egyszerűen szeretnivalóak voltak a szereplők. Szegény Tina is, akit pedig sokáig én is bólogatva ítéltem el, hogy egy utolsó szemét kis p*csa. Tévedtem, tévedni emberi dolog. Eleanor anyját nem értem, és a hozzá hasonlókat sosem fogom megérteni. Amikor van egy alkoholista férjed, négy gyereked (vagy több, vagy kevesebb, tökmindegy), akkor miért is maradsz mellette? Amikor ez a „férfi“ bántja őket, ordít velük, fenyegeti őket mégis miért? Amikor amúgy Eleanor anyját is, tehát nem értem, hogy miért vannak olyan emberek (de tudom, hogy vannak, sokan is), akik annak ellenére, hogy bántják őket, nem mennek tovább, nem lépnek tovább.

 Eleanor és Park aranyosak.

Belbecs: 5/5

Külcsín: 4/5

Nekem összességében tetszett a borító, a többi borító amit láttam ugyanolyan típusú volt, talán kicsit változatosabb, de a lényeget megragadta ez a borító is. A könyv elég tartósnak tűnik, nem akart szétesni első olvasásra sem (még szerencse, kölcsön könyv, nem szerettem volna, ha szétesik). Elgépelést és hasonlókat nem találtam. Tetszett ez a nézőpontugrás (nem fejezetenként, csak úgy random). Jó volt.

Fülszöveg:

„Ebben a szexi, okos és gyengéd történetben a punk rock és az igaz szerelem lüktet. Az olvasók el fognak ájulni az Eleanor és Parktól.” (Gayle Forman, New York Times bestseller szerző)

Park

Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni.

Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt.

Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg.

Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását.

Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.

Eleanor

Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét.

Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna.

Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.)

A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.

Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják.

Könyv: Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Kiadó: Scolar

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 334

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789632445359

Fordította: Simonyi Ágnes

Maria Teresa Maia Gonzalez: Szeretettel, Beatriz

 Bár már majdnem egy hete szabadságon vagyok, az első pár napban az olvasásra egyáltalán nem jutott időm. Tudtam én, hogy a 40 darabos lista nevetséges lesz a nyárra, de azért optimista voltam/vagyok, eddig egészen a listán maradtam (vagy ráraktam a listára és így olyan mintha arról olvasnék :D). Folytatódott a Pongrácos könyvek olvasása. Nem véletlen, hogy egy rövidet kerestem. Ugyanis kellő sikerélmény, ha egyet kipipálhatok és reménykedtem abban, hogy jó is lesz. A könyv amit választottam, a Szeretettel, Beatriz!

 Tegnap este kezdtem, és ma már be is fejeztem, ami egy kevesebb mint 150 oldalas könyvnél nem túlzottan nagy teljesítmény rám nézve. A könyv egyik nagy hibája is abban rejlik, hogy rövid. A 14 éves Beatrizt és anyukáját elhagyja az édesapja, el is válnak. Ez egy élethelyzet amit el is kezd részben elemezni a lány (E/1-es levél „regény”….még mindig nem szeretem az E/1-ben írtakat), eleve ez az esemény kellő lenne egy könyvhöz, de a könyv felénél, kezd megnyílni Beatriz, és kezdi felhozni a további gondokat. Szorongás, iskolán belüli erőszak stb.

 Ami nekem fura volt a könyvvel kapcsolatban, hogy oké, hogy a mai fiatalok problémáját próbálja vázolni, de miért ír az apjának (amit amúgy nem is küld el), miért bízik jobban az apjában, mint a mellette élő anyjában, aki mindent megtesz érte, amiről tud abban segít is. Míg az apja fogta magát és elment egy nap és kezdett egy új életet, és innentől különösebben nem érdekelte, hogy mi van a családdal. Tehát, miért vele osztaná meg a fájdalmait, miért nem az anyjával, vagy jó, rendben….nem akar az anyjával beszélni ezekről (bár hülyeség, de elhiszem, hogy vannak ilyen családok, ahol Nem lehet beszélni ilyesmiről), akkor miért nem ír naplót? Magának, magától, amibe hasonlóan leírhatná a dolgokat, csak nem kellene a körítés, a Drága apa, és a *Beatriz elköszönés, meg sorokon keresztül, a „persze feladom” „jaj, régen írtam neked, de ezt már tuti feladom, képzeld már írtam, vagy nyolc levelet, de mégsem adtam fel, de ezt tényleg fel fogom” nyafogás. Igen, ez nyafogás, ami zavart.

 Zavart, hogy túl sok dolog akar megoldásra kerülni, túl rövid idő alatt. Van egy szorongó és pánikbeteg lány, akiről ezt nem igazán tudja az anyja, elmennek orvoshoz meg minden, de mivel a gyerek szemrebbenés nélkül hazudik a pszichológusnak is így nem lehet kezelni. Mert, mint tudjuk, ha nem akarsz meggyógyulni nem fogsz, tehát a lélekdoktor sem sámán, hogy a fals infóidból bármit is kiszedjen (egy jobb pszichológus feltehetően kitudja, de az első nem volt túl hatékony). Tehát alapjáraton szegény főhősünk problémás, problémás a háttér, és az iskolai élete is. Kitűnő tanuló, mert az iskolában az egyetlen amit szeret az a tanulás (szeret =  az egyetlen amivel úgy érzi még elérheti, hogy az apja büszke legyen rá, az a tanulmányi eredményei, ezért kepeszt, bár az apját nem igazán érdekli a dolog, de hát ő úgy gondolja azért mégiscsak). Van három lány, aki megkeseríti az életét, akik nem túl okosak, és rejtély miért őt utálják. Sajnos a levelezés alapján nem lehet konkrétan kideríteni, hogy miért is őt szemelték ki. Minden esetre a három „űrlény” , ahogy Beatriz fogalmaz, kellő képen demonstrálja, hogy milyen a 21. Század gennyláda kasztja az iskolákban. Tökéletes példákat hoz arra, hogyan lehet tönkretenni a másikat. Fele ennyit időznének a tanulásra, mint amennyit a bunkó, rohadék gondolatok kieszelésével töltenek, akár kitűnők is lehetnének. És persze SENKI sem lát semmit, és SENKI sem csinál velük semmit. Kivéve, amikor már túl messzire mentek, de akkor meg már Beatriz szemszögéből tökéletesen mindegy volt. Felfüggesztett két hét az iskolában tényleg nevetséges büntetés azért amit tettek…de legalább Beatriz relatíve jól jött ki az egészből. Persze nem túl kellemes átélni, és túlélni a bántalmazást, de megszabadult tőlük és végre azért kezelik amiért kell, és nem azért amit éppen kitalált magának. És végre az anyja is észrevette, hogy pánikbeteg a lánya, és bántalmazták!

 Az a baj a könyvvel, hogy belekapott mindenbe, felületesen érintett mindent, és roppant nehéz elhinni, hogy így, és ilyesmit egy 14-15 éves lány ír. Pláne az apjának. Elég lett volna egy problémát kezelnie, és nem halmozni szerencsétlent. Elhiszem, hogy van (akár rengeteg) 14 éves lány, fiú is, akinek tényleg ennyi mindennel meg kell birkóznia. A könyv viszont csak felvetette a problémákat, megoldást nem talált rá. Mert nem megoldás elmenni másik iskolába, amikor téged bántalmaznak. Nem megoldás ülni, és tűrni. Beatriz bemutatta, hogy mi az amit relatíve ne csinálj ilyen esetben. Ne hallgass és ne próbáld meg egyedül megoldani a problémát, mert kicsi vagy te hozzá. Ami még idegesített az az, hogy a vége átment egy vallási „Isten veled van, ha imádkozol, jön valaki és megment” féle lezárásba. Mi??? Értem, hogy kell valami pozitív is a történetbe, de pont ez? Roppant hülyén jött ki, és néha nevetségesen rossz helyre lett beszúrva ez az imádkozz és megmenekülsz rész. (ami tekintve  a könyv hosszát, igazán nagy teljesítmény). Még azt is persze megtudjuk, hogy senki sem vallásos a családban, és ő is csak régen hittanra járt, és most Isten megmentette őt a takarító személyében…gáz.

 Mielőtt félreértés esik, nincs gondom a vallásos emberekkel, és ezt úgy is belelehetett volna szőni a történetbe, hogy ne kapj a fejedhez, hogy  „jesszusom, ez a mondat hogy ugrott ide  a semmiből?” Komolyan, teljesen oda nem illő helyeken tűnt fel.

Belbecs: 3/5

Értékelem, hogy mi akart lenni, de sajnos nem sikerült. Nem lett az aminek az író gondolta, hogy jó lesz. Felvetett egy csomó problémát, amin elgondolkodhat az ember. Ha nem élte át azokat a dolgokat, akkor vagy legyint, hogy nincs ilyen, vagy megjegyzi, hogy hát igen van ilyen. Ha átélte, akkor az egyetlen megoldás, amit a könyv sugároz, azaz, hogy imádkozz, és Isten is megsegít. Ha megvernek, és a kórházba jutsz akkor megmenekültél, amúgy meg ha tovább hallgatsz, akkor Ő sem tud rajtad segíteni, és szenvedj….igen ennyi a mondanivalója!

 Külcsín: 4/5

Rengeteg papír pocsékoló rész van benne, ezért az egy pont levonás. Őrülten vastag margó, nagy betűk, és van oldal amikor van vagy két mondat rajta. A borító amúgy tetszik, kellően depresszív  a könyvhöz, és így kellően elérik, hogy ne nagyon emeljék le a polcról…nem figyelemfelkeltő, és nem az a borító amikor azt mondod, hogy „ezt elolvasom, bármiről is szól”….én azért olvastam el, mert Pongrác kiadós és ez a nyaram az ő könyveikkel telik. Nem mondom, hogy nem éri meg elolvasni, de könnyen található ennél Jobb könyv is.

 Az eredeti borító jobban tetszik, bár annak sem sok köze van a történethez, akkor már a depressziós hangulatot jobban átadja a magyar.