Jodi Picoult: Sorsfordítók

Köszönet a könyvért az Athenaeum kiadónak!

 Nehéz téma, amit az írónő feszeget. Ez mondjuk nem volt nagy meglepetés, mert Picoult szeret kényes témákat elővenni.  Ez volt a hatodik könyvem az írónőtől, és az első olyan amiben nem nézőpontok váltakoznak, hanem idősíkok. Ez nekem nagyon új volt. Ugyanúgy tagolta a történetet, csak nem több szálra bontotta, hanem egy szál volt, csak időben több ponttal. És elejével ez egy kicsit fura volt.

 Az időugrások körülbelül ilyesmit rajzolnak elém. A fő cselekmény (Em meghal), kis ugrás talán vissza(a szülők vacsoráznak), majd halad a szál, kórház stb., aztán visszaugrunk, hogy Em és Chris még meg sem született, aztán előre,a kihallgatásra, aztán vissza, hogy Em és Chris 10 év körüliek, aztán előre-vissza-előre-vissza, és egyre kevesebbet ugrunk visszafelé, mert már csak Chris emlékszik vissza arra, hogy mi is történt azon a napon amikor Em meghalt.

 Megvan amúgy a nézőpontváltás is, csak nem annyira elhatárolva, mint amit megszoktunk. És szerintem itt nem is a nézőpontok voltak a fontosak, mert mindenki a saját igazát akarta elhitetni, és nem figyelembe venni a valóságot, míg Chris meg próbálta elmondani, hogy mi történt, csak senki sem akarta meghallgatni. Borzalmas, amikor 7 hónapig a börtönbe ülsz, várod, hogy feltehetően örök életedre lecsuknak, és még csak ki sem öntheted a lelkedet másnak, senkinek nem mondhatod el az igazságot, egyrészt mert az ügyvéd megtiltotta, másrészt az ügyvéd meg nem kíváncsi rá. Nekem fura is volt ez a közöny, bár megértem Jordant, hogy nem feltétlen jó, ha tudja az igazságot, de merész dolog úgy védeni BÁRKIT, hogy azt sem tudod, hogy mi történt valójában. Mert, hogy vagy képes teljes mértékben kiállni valaki mellett, amikor te sem hiszel igazán abba, amit el akarsz hitetni másokkal?

 Nem akarok spoilerezni, úgyhogy megmaradok a szereplőkről alkotott véleményemnél, és a tárgyalás és hasonlókba nem megyek bele. Az nem spoiler, hogy Em meghal, tekintve, hogy a fülszöveg és az első oldal is ezt egyértelművé teszi. Az, hogy mi történt valójában akkor és ott, megtudjátok a könyv végén :P

Emily: Én őt sajnáltam! És utáltam is! És nem mellékesen szerintem rosszul döntött, bár nem tudom a  helyében mit tettem volna én. Elméletileg tökéletes családi háttere volt, tökéletes barátokkal, és tökéletes társ jelölttel (Chris). Már mindenki kiskorában eldöntötte, hogy Chris neki tökéletes pár lesz, mindenki ujjongott, hogy összejöttek. Ugye milyen rózsaszín szirup az egész? A rózsaszín szirup alatt viszont ott a valóság. Em nem volt tökéletes, az élete pláne nem, volt egy gyerekkori traumája, amiről senki sem tudott, aztán Chris a tökéletes párja lett, de vele nőtt fel és így úgy érezte, hogy konkrétan a testvérével van együtt. Ez konkrétan nem tűnt fel senkinek sem. Még Chrisnek sem esett le, hogy talán Em nem képes egyik napról a másikra a legjobb barát – szinte testvér állapotból átszökellni arra, hogy a nőd vagyok és csókolózunk, szeretkezünk stb. Ezt még elnézem Emnek, tényleg borzalmasan nehéz dolog, azt viszont már nem, hogy nem mondta ki kerek perc, hogy mit érez, amikor együtt vannak, sosem mondta el a traumát (sokan nem mondják el), holott azt hangoztatta, hogy Chrisben megbízik teljes mértékben és mindent elmond neki. Mindent, csak azt nem, hogy terhes. Tehát tényleg mindent elmondott…aztán úgy döntött, hogy ő nem tud ezzel együtt élni és meghal. Önző! És erre Chris is a könyv végén rájön. Em nagyon önző volt.

Melanie: A tökéletes anya, a tökéletes barátnő! A fenét. Tényleg elhiszem, hogy nagy trauma, hogy meghal a gyereked. Mélységesen megértem, hogy összeomlik. Azt viszont nem, hogy egy fiút akit 18 éve ismer, akit szeret akár a saját fia, egyik  napról a másikra, mert egy rendőr azt mondja, hogy „áh tuti megölte, mert kiderült terhes, azt egyetemre akart menni” állítással eléd áll, akkor hopp máris a fiú ellen fordulsz és ordítod, hogy „Gyilkos! Gyilkos, megölte a lányomat!”…jah hát mást okolni tényleg rohadt egyszerű, elfogadni, hogy te sem vagy tökéletes már kevésbé. Melanie dühített, ő képviselte a tökéletes negatív szereplőt. Mert a férje legalább megpróbálta megérteni a dolgokat, és nem vágta rögtön el magát a szomszédoktól, csak mert valaki úgy döntött, hogy felveti, hogy talán megölte a lányát. 18 éve ismerték egymást, mindent tudtak a másikról…nos…ha mindent tudtak nem volt meglepő, gáz, hogy mégsem tudtak mindent. Tehát Melanie-t nem kedveltem meg, sőt szerintem pár hosszú pszichológussal eltöltött óra kellett volna neki, hogy ne legyen akkora….****

Gus: Az elfogult anya, aki mindenre képes  a fiáért, arra is, hogy hazudjon. Arra is, hogy megküzdje a saját csatáit. Gus nekem félig meddig pozitív volt, főleg, hogy rájött, hogy Em és Chris kapcsolata mennyire fura és beteg elképzelés, ha leülsz és kicsit is gondolkodsz a dolgon mert, szép-szép…de akkor is fura. Ennek ellenére Gus is fura volt nekem, James mellett. Michellel jobban el tudtam volna képzelni, mert ők illettek egymáshoz, míg Jamesszel teljesen különböztek. A férje olyan érzelemmentes pofával volt képes az egész könyvben végighaladni, hogy azt már tanítani lehetne. A házaspárok valahogy olyanok voltak nekem, mintha nem az mellett lennének akik illik hozzájuk.

Chris: Sokat gondolkodtam, hogy ki is az önzőbb a könyvben, Chris vagy Em, és rá kell jönnöm, hogy attól függ miben. Chris sem szent, és tökéletes, de legalább nem akart öngyilkos lenni,nem akarta, hogy Em az legyen és nem akart semmit, csak boldogan élni. önző volt, de még mindig jobban elfogadhatóan, mint Em. persze az önzőséget végül feladta…

Tehát, a történet ütős, és szerintem nagyon elgondolkodtató. A vége….a vége a vége, nem mondok semmit, mert az már spoiler lenne, akkor is ha azt mondom, hogy „hu meglepődtem” és akkor is, ha azt mondom, hogy „hát gondoltam, hogy ez lesz”, úgyhogy megtudjátok, ha elolvastátok, hogy mi a vége!

Belbecs: 5/5

Külcsín: 4/5

 Nem értem a borítót! Komolyan, próbáltam rájönni, hogy mi köze a hintalónak a történethez, de nem igazán jöttem rá. Mert van benne ló, mármint ilyen körbe forgó vásári ló, elég sok, de konkrétan hintaló nincs…tehát nem tudom mire akar utalni…a gyerekre? Vagy mire? Tehát nem igazán tudom elhelyezni  a borítót a történethez kapcsolva. (vagy csak én vagyok ilyen, hogy azért szeretem, ha köze van hozzá?)

 De kiadásilag semmi probléma nincsen vele. Elgépelést vagy rossz tördelést nem találtam benne, tehát kifogástalan. Tartósságát tekintve szerintem elég masszív, egy olvasás után nem igazán látszik rajta, hogy olvastam, pedig ide-oda hurcoltam szegénykét.

Fülszöveg:

Egy volt a végzetük, más lett a sorsuk

Tizennyolc éven át egymás mellett laktak. Mindent tudtak egymás viselt dolgairól. A Hart és a Gold család élete elválaszthatatlanul összefonódott. A gyermekeik is együtt nőttek fel, nem csoda, ha Chris és Emily barátsága a középiskola évei alatt szerelemmé érett. Valódi lélektársak voltak de egy nap szörnyű hír érkezik a helyi kórházból. Emily öngyilkos lett. A halálos lövés Chris édesapjának fegyveréből származik. A fegyverben maradt még egy golyó, ezt Chris elmondása alapján neki szánták. Ugyanis a két kamasz titkos egyezséget kötött. A különös tragédia széttépi a két család közti szoros köteléket. Chris az egyetlen, aki tudja a titkot az egyezségről, de vajon az igazság megmentheti-e a barátságot, és van-e feloldozás? Megrendítő és elgondolkodtató regény a családi kötelékekről, és a legnagyobb áldozatról, amit a szerelemért hozhatunk.

Jodi Picoult - Elrabolt az apám

Fülszöveg (spoiler veszély):
A harmincéves Cordelia Hopkins életében látszólag minden nagyon rendben: imádott apja nagy szeretetben nevelte fel, szép kislánya, elbűvölő vőlegénye van, a munkájában – amely eltűnt személyek felkutatásából áll – rendkívül sikeres. Egy elfeledett emlékkép felbukkanása miatt azonban egy pillanat alatt mindez összeomlik: feltárul az eltitkolt múlt; kiderül, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy ő azt addig hitte. Anyja mégsem halt meg évtizedekkel ezelőtt autóbalesetben. Apja elrabolta őt, megváltoztatta a családi nevüket, lakóhelyüket, s átírta egész addigi életüket.
Jodi Picoult – éppúgy, mint előző, A nővérem húga címú, nagy sikerű könyvében – izgalmasan, krimiszerű feszültséget teremtve, mesterien gombolyítja a cselekmény fonalát az emberi viszonyok-érzések, a szerelem, a szenvedély és a szülői szeretet útvesztőiben. Vajon előkerül-e az a személy, aki azt sem tudta eddig önmagáról, hogy elveszett?

Külcsín és belbecs:

Köszönet a könyvért @Chiara -nak :) Mert, ő indította útjára utazókönyvként, és így eljuthatott hozzám is. Valamikor régen megvolt a könyvtárnak is, csak azóta eltűnt onnan. Tehát köszönöm, hogy olvashattam.

Borító: A borító téma nálam állandó, mert érdekel, egy könyv kinézete, és igenis úgy gondolom, hogy befolyásoló lehet egy-egy félresikerült borító is, vagy éppen a szép körítés után jöhet a csalódás. A minap mondta az egyik kolléganőm, hogy sokáig azért nem olvasott Picoult könyvet, mert azt hitte ez valami romantikus, csöpögős dolog. Most őszintén, ha ránézek a magyar borítóra és a címre így együtt, én is elgondolkodnék, hogy mi is ez valójában. Persze a fülszöveg elég sokat elárul, de még így sem győz meg mindenről. De ehhez az is hozzátartozik, hogy Picoult könyveit a romantikus, bestseller között tároljuk... A posztom során pár amerikai, angol borítót is berakok, hogy azért lássuk, lehetett volna ezt kevésbé romantikus borítóval is megoldani.

A történet:  Őszinte leszek azt éreztem, hogy van egy tök jó alaptörténete a könyvnek és ebből remek könyvet lehetett volna írni...csak nem sikerült. Sokadik könyve ez az írónőnek ami a kezem közé került (Nővérem húga, Házirend, Gyere haza), tehát ismerem a sémát ami alapján megy. És őszinte leszek, imádom is ezt a sok nézőpontos megoldást. Csakhogy! Csakhogy azt éreztem, hogy nem elég drámai neki az alap eset, hanem még rontsunk rajta! Én mint szerepjátszó ember, tudom, hogy jó kínozni a karaktereket, néha rámtőr a késztetés, hogy megnyomorítsam őket, hogy ne legyen már minden annyira boldog és egyszerű, de ezt itt már azért túlzásnak éreztem. Alap sztori, a lányt elrabolja az apa, boldogan élnek, 28 évvel később lebukik az apa, és jön a bíróság meg minden. Oké,ebből is lehetett volna húha könyvet írni, de nem volt elég. Belekeverte az indiánokat, és ott konfliktust és drámát írt, rakott bele szerelmi háromszöget, rakott bele molesztálást, börtöngyilkosságot, drogdílerkedést...komolyan, ellőt hat könyvnyi drámát egy könyvben!! Ez egy tipikusan olyan könyv, hogy a kevesebb több lett volna... A vége meg amúgy kiszámítható volt...

Szereplők:

Delia: Kifejezetten szerencsétlen ember, hátrányos helyzetű, mert azt hitte, hogy félárva. Amúgy remek apja van és mindent amit tudott az apa megadott neki. 31 évesen szembesül azzal, hogy valójában egész életében hazudtak neki, hogy az anyja alkoholista volt, hogy molesztálták gyermekkorában, hogy annyira szerencsétlen volt az első 4 éve, hogy valójában mázlista, hogy nem emlékezett rá. És akkor a jelenben ott az alkoholista ügyvéd vőlegénye, és a kislánya akinek nem akarna olyan életet, mint amiből ő meg lett mentve. Elejével szimpatikus volt nekem a lány...aztán ahogy összedőlt körülötte a világ, úgy hullott ő is darabjaira.

Andrew: Én végig reméltem, hogy jóra fordul az élete. Egyetértettem vele? Nem tudom ezt megmondani, féltette a lányát, és jót akart neki, de elrabolta végtére is. Amúgy nem tudom a könyv folyamán miért kellett szegénykét még pluszba kínozni a börtönbe, az egy nem túl jelentős szál volt nekem.

Eric: ...hát....nem, őt nem tudom kedvelni, bármennyire is szeretném. Ő maga tehet arról, amivé vált. Elhiszem, hogy hátrányos helyzetből indult, hogy pocsék volt a gyermekkora, hogy az anyja is alkoholista volt, de...ezzel ne takarózzon nekem, hogy azért lett az mert az anyja az volt. Milliók vannak akik nem lesznek azok, pedig a szüleik azok.

Fitz: Ő olyan kis szerencsétlen. Amúgy imádom, mert annyira szimpatikus, még ha néha érdekes is. Elejével is lehet sejteni, hogy neki több Delia mint egy szimpla barát, és Sophie is átlátott rajta. Aranyos ahogy szenvedett, de azért csak jóra fordult a dolga. Legalább őt annyira nagyon nem kínozta az írónő...ja de mégis.