J. K. Rowling: Legendás állatok és megfigyelésük

Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de én általában szeretem hamar elolvasni az ajándék könyveket. Az más kérdés, hogy sikerül is vagy sem. De tényleg! Ennek ellenére egy csomó olvasatlan ajándékkönyv várja a sorát. Megnéztem, ezt tavaly karácsonyra kaptam, úgyhogy...relatíve gyorsan sorra került! Há!
 Én ezt a könyvet nagyon szerettem volna, mert a film nagyon tetszett, és érdekelt, hogy ez forgatókönyv szerűen milyen élmény lehet. És most, olvasás után elgondolkodtam azon, hogy ez a kötet kiknek jó.
 Meglátásom szerint nálam fennállt a legideálisabb időpont erre. Láttam már a filmet, az tetszett, és tervezte az újranézését. És úgy érzem, hogy ez a legjobb időpont elolvasni, mert így maguk a lények és a szereplők, már előttünk vannak, tudjuk hogy néznek ki, de a történet már kicsit kopott. A filmet 2017 márciusában láttam amúgy, és így nekem most ez a könyv majdnem felért egy újranézéssel :D
 Nem tudom, hogy a film ismerete nélkül mennyit ad az embereknek, de érdekelne. Gyanús, hogy maximum a nagy Harry Potter fanok illetve a forgatókönyvekért rajongóknak ad valamit, film nélkül. Ha meg frissen nézted és most olvasod, akkor meg kicsit fura az egész, hisz az előbb láttad, amit most leírtak, de totálisan ugyanúgy. Tehát én azt ajánlom, hogy mindenképpen legyen idő a nézés - olvasás között.

 Hogy tetszett-e? Igen, mindenképpen. Fura volt, mert nem nagyon olvasok forgatókönyveket, ennek ellenére érdekes élmény így olvasni egy történetet. Újra fogom-e olvasni? Gyanúsan igen, mert tetszett és felér egy film újranézéssel, úgyhogy lehet inkább olvasva "nézem" ;) A film is nagy kedvenc, és ez is az lett.
 Roppant igényes kiadás, és nekem nagyon tetszenek benne a rajzok is. Kell idő megszokni az írásmódot, de szerintem hamar hozzá lehet szokni. Úgyhogy nagyon jó volt. Most azért újranézem a filmet, mert hiányoznak a kedvenc legendás lényeim ;) És nagyon várom már a következő részt is!

Belbecs: 5/5
Nekem maximálisan adja a film hangulatát, kellemes és nosztalgikus. Csak ajánlani tudom, a fenn leírtak alapján.

Külcsín: 5/5
Gyönyörű a borító, szépek az illusztrációk és jó kézbe venni. Ennél több azt hiszem nem is kell.

Fülszöveg:
1926-ot írunk. Amikor az ifjú magizoológus, Göthe Salmander megérkezik New Yorkba, még csak nem is sejti, hogy az eseményeknek milyen különös láncolatát indítja el. Mágikus bőröndjéből ugyanis kiszökik néhány varázslény, akiknek üldözése közben ő és újdonsült barátai sokkal nagyobb veszedelmekkel is szembekerülnek, mint amekkorát egy szerelmes randalór vagy egy aranytól megrészegült orrontó furkász jelent.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola könyvtárának népszerű darabja, a Göthe Salmander által írt Legendás állatok és megfigyelésük adott ihletet J.K. Rowlingnak, a Harry Potter-könyvek szerzőjének e forgatókönyv megírásához. Rowling csodálatos világának rajongói lapról lapra élvezhetik az írónő megkapó humorát, varázsvilág-építő fantáziájának működését és mély, megértő szeretetét úgy a pálcaforgató, mint a varázstalan emberek iránt.
Lebilincselő olvasmány és igazi kuriózum minden gyűjtő számára.

Eredeti mű: J. K. Rowling: Fantastic Beasts and Where to Find Them 92%

Eredeti megjelenés éve: 2016
Könyv: J. K. Rowling: Legendás állatok és megfigyelésük
Kiadó: Animus
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 302
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789633244913
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Megjelenés időpontja: 2017. április 20.

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak

 Idén gondoltam, hogy könyvvel hangolódom a karácsonyra! Amúgy nem túlzottan jellemző rám, hogy karácsonyos könyvet olvasok, karácsony közeledtével. Pedig nem egy rossz dolog.
 Idén, a Fiú, akit Karácsonynak hívnak került a kezembe. Már tavaly is szerettem volna elolvasni, de valami miatt akkor tolódott. Most, amikor elhatároztam, hogy márpedig ez lesz a karácsonyi könyvem, akkor kiderült, hogy Sicc már megelőzött. Ez úgy november közepe táján lehetett. Gondoltam nem jegyzem elő, hiszen úgyis kiolvassa addigra, és szóltam is neki, hogy akkor majd kérném. És mire elhatároztam, hogy Nem jegyzem elő AniTiger meg előjegyezte, így stikában, még Sicc nevén maradt a könyv, míg én is kézbe vehettem, és megígértem AniTigernek, hogy sietni fogok vele! Sietni, sietni… csak mostanában nem megy olyan gyorsan az olvasás, de egy elég unalmas december 23-ai munkanap éppen elég volt arra, hogy kivégezzem a könyvet! Úgyhogy most már mehetett tovább!
 És akkor a könyvről! Borzalmasan cukik az illusztrációk, megzabálom benne Karácsonyt, az egerét, a rénszarvasát :) Hát mindenkit! Tehát az illusztrációk már megvettek kilóra, így az már borítékolható volt, hogy szeretni fogom, más nem, hát az illusztrációkat biztosan!

Merd azt mondani, hogy nem cuki :)))

 Olvastam már az írótól, de gyerekkönyvet nem. Olyan könyvet, amit kifejezetten a fiatal korosztálynak írt volna, olyat nos nem. Ellenben egy elég szürreális sci-fi-t és egy önéletrajzi ihletésű könyvet igen. Nos ezek után fogalmam sem volt róla, hogy hogyan megy majd neki ez a stílus. De mindenkit megnyugtatok, írtó cuki történetet képes fabrikálni az író gyerekeknek is!
 Egyrészt, az alap történet, ami köré épül az egész, varázslatos. Adott egy szegény kisfiú, a szegény apukájával, aki sok pénzért elmegy koboldokat keresni, és ráhagyja a gyereket és a kis egeret, a gonosz testvérére. X időt mond, hogy haza fog térni, és hát mégsem tér vissza, ezért a kisfiú elindul megkeresni. Természetesen barátokra lel, Villámra, a rénszarvasra példának okáért! És kalandos út folyamán rálel a koboldokra. Már ez eleve cuki, annak ellenére, hogy szegény srác azért meg van kicsit zuhanva, végtére is, fél évig várja, hogy hazajöjjön az apja, és az csak nem jön haza, akkor út közben az amúgy hűséges Villám, először nem olyan kedves, és megharapja...és persze ott van egy egér, akit hurcobál az egész mindenségen keresztül, és tessék-lássék, a koboldok nem cukik! Pedig az apukája mindig arról mesélt neki, hogy a koboldok vidámak, sokat esznek, mulatoznak, táncolnak, és a boldogságot hozzák el az embereknek. Ehelyett, megtalálja koboldfalvát, amibe majdnem belehal, és rögtön börtönbe kerül...és a koboldok kissé savanyúak, bunkók, és vérszomjasak. A trollokról és grimplikről nem is beszélve, az egyik megfújtani és megenni akarja a másik meg felrobbantani a fejét, csak úgy poénból. Tehát szegényke nem túl szerencsés típus.

 Amúgy itt a fej felrobbantós résznél volt egy kicsit fura érzésem, és azon gondolkodtam, hogy vajon nem-e túlzás a dolog. Mármint nem a grimpli részéről, hanem az író részéről, mert elég hosszan taglalva van, amikor valakinek felrobban a feje és erre-arra gurul a szeme, tehát nem tudom, a gyerekeknek ez a 21. században már teljesen befogadható, vagy éppen talán még túlzás. Nekem 31 évesen nem okoz gondot, de na, én túlkoros olvasó vagyok :D
 A történet vége… mint amúgy ez eleje is, valahol gondolható volt. És a folytatásnál is van egy olyan érzésem, hogy ahogy azt tudtam, hogy Nicholas lesz a Mikulás, úgy van egy olyan érzésem, hogy a Lány, aki megmentette a karácsonyt, lesz Mikulásné :D De már nagyon várom a folytatást, holnap bele is rakom a nevem a könyvtári példányba, hogy elhozhassam, amint kölcsönözhető lesz *-* Úgyhogy nagyon várom már a folytatást, mert nagyon jó könyv. Olvasmányos, nem használ sok idegen kifejezést, van benne térkép pl. Szokásokról pár dolog, koboldok és grimplik és trollok ugyebár. Egy csomó vidámság, kaland és cuki állatok, és nem cuki emberek. Egy remek karácsonyi, tanulságos mese az emberi kabzsiságról, a jó szívről, a csodákról, arról, hogy igenis hinni kell a csodákban, akkor is ha nem látod őket :)
Biztos vagyok benne, hogy beszerzem mind a két részt(ha kijön a harmadik azt is), és elrakom az unokaöcsémnek és unokahúgomnak, mert ez amikor elérik azt a kort remek ajándék lesz! És a könyv nem kér enni, tehát akkor kell még beszerezni, amikor kapható ;)



Kedvenc, kedves idézetek a könyvből:

Az idegen is barát, csak még nem szoktad meg a kinézetét.
132. oldal

Ha ugyanis hiszünk valakiben, nem kell látnunk ahhoz, hogy tudjuk, létezik.
90. oldal

– Miért, nem mindenki Finnországban él? – kérdezte Nikolas.
…
– Nem – válaszolta a fiának. – Vannak, akik Svédországban élnek. És vagy heten meg Norvégiában. De lehet, hogy azóta nyolcan is vannak. A világ óriási.
17-18. oldal

… érezte hogy valami kavarog benne. Az az édes, meleg érzés. A csoda, a remény és a kedvesség érzése, a világ legjobb érzése.
250. oldal


Nikolas már tudta, hogy a koboldok, vagy akik magukban hordják a koboldok varázslatos természetét, csak addig öregszenek, amíg el nem érik azt az állapotot, amikor teljes mértékben elégedettek lesznek azzal, akikké lettek.
236. oldal

Fülszöveg:
Vajon a Télapó is volt kisfiú? Kik voltak a szülei? És hogyhogy nem öregszik? Miért titokban oson be a házakba? És mióta repülnek a szarvasok?! Kik azok a koboldok, és egyáltalán, milyen egy Igazmondó Grimpli?
Ha ezek a kérdések régóta fúrják a te oldaladat is, ez a könyv neked szól. Végre mindent megtudhatsz, méghozzá a leghitelesebb forrásból! Készen állsz, hogy megismerd Nikolas kalandokkal, hóval, csupa lehetetlennek hitt dologgal (és még több hóval) teli történetét? Akkor kezdődjék a karácsonyi varázslat
„A tündérmese és a népmese lenyűgöző, varázslatos keveréke."
Francesca Simon
„Matt Haig visszacsempészi a karácsonyba az önfeledt boldogságot."
Jeanette Winterson

Eredeti mű: Matt Haig: A Boy Called Christmas
Eredeti megjelenés éve: 2015

Könyv: Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
Kiadó: Kolibri
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 270
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9786155591556
Fordította: Magyari Andrea
Illusztrálta: Chris Mould
Megjelenés időpontja: 2016. november 2.

Könyv: Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
Kiadó: Kolibri
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 270
ISBN: 9789634370215
Fordította: Magyari Andrea
Illusztrálta: Chris Mould
E-book

Neil Gaiman: Északi mitológia

Egy időben nagyon szerettem Gaiman-t és akkor rengeteget olvastam tőle. Aztán rájöttem, hogy nem szabadna ennyi könyvet egy írótól egymás után olvasni, mert az ember egy kicsit megcsömörlik. Legalábbis erre fogom, hogy az Amerikai istenek három nekifutás után is teljesen reménytelennek tűnik. Annak ellenére, hogy sokak szerint az aztán minden Gaiman fannak tetszeni fog. Ööö... háromszor futottam neki, majd egyszer még neki futok, ha akkor sem kap el a gépszíj, akkor hagyom a fenébe az egészet.

 Tehát teljesen magával ragadt az író, csak sokk lett, így aztán évekig mellőztem az olvasását. Tavalyelőtt, már befigyelt a Szerencsére a tej, de csak azért mert rövid és képek vannak benne. Fura, hogy tetszett, de mégsem kezdtem újra Gaiman-t olvasni. Pedig valahogy hiányzott is.

 Tavaly, megjelent neki a  Kilátás az erkélyről amit felraktam kívánságlistára, majd levettem. Most az Északi mitológia olvasása után visszaraktam. Bár a novelláitól mindig is féltem, mert vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak (szerintem), közepes minőség nincsen.

 No de, hogy nekiugorjak a mostani könyvének, az Északi mitológia –nak. Már a megjelenés beharangozásakor feltettem kívánságlistára, és ott is maradt. Ez az a könyv, amit tudtam, hogy csakis szerethetek, nincs apelláta. Ha ezt nem szeretem, akkor olvasási szünetet kell tartanom. De nem csalódtam, ez egy fantasztikus könyv. Mondjuk inkább mítosz átírásnak, a 21. században fogyasztható szövegre. Manapság amúgy is nagyon menő, és trendi dolog lett, hogy a régi történeteket újra mesélik. Örülök, hogy az Északi mitológia, Lokistul, Thorostul és Odinostul éppen Gaiman kezébe jutott. Azt hiszem, ő tökéletesen elvetemült a dologhoz. Nagyon jól sikerült számára ez az átültetés.

Loki, a Kamigami no Asobi-ban
szerintem átjön a hülyeség :D

 Csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid. Az egész könyv alig 200 oldal, olvastam volna még tovább. Bőven lett volna még szerintem mit feldolgozni. Az Északi mitológiával bevallom, hadilábon állok. Természetesen hallottam Lokiról, Thorról, és Odinról, meg a többiekről. A legtöbb sztori ismerős is volt, de sosem merült fel bennem az inger, hogy akkor ezt a fellelhető magyar nyelvű szakirodalomban tovább olvassam. Pedig anno, amikor a Kamigami no Asobi (2014–)-t néztem, újból nagy Loki fan lettem (pedig na, Annak kb. 1% köze van a mitológiához). És most sem nagyon érzem, hogy szaladjak a szakirodalom felé, vagy a nagyon szépirodalom felé. Gaiman ugyanis mesél, borzalmasan jól mesél, kellemes olvasni, és valahogy a nehéz történetek és szövegek, az ő írásában, jóval könnyedebbek. Persze itt is, Thor kb. mindenkit megöl, Loki egy dög (ennek ellenére imádom, sajnálom, de ő annyira rossz, hogy már jó), és az óriások és mindenféle teremtmények is valahogy közelibbek lettek. Vagy utalni lehetett őket, vagy szeretni. Bár Thor, kb. ugyebár mindenkivel végzett, aztán jött Ragnarök, és végül kezdődik minden elölről.

A teremtéssel kezdtünk, és azzal zártuk is a történetet, keretet adva az egésznek. A könyvben megismertük Odin főbb dolgait, Loki hülyeségeit, Thor hülyeségeit... az istenek és minden egyéb lény néha teljesen irreális dolgait. Az istenek életét, és azt, hogy attól, hogy istenek még nem mindenhatók. Asgardot az istenek lakhelyét stb.

Belbecs: 5/5

Thor és Loki, kicsit másként :D

Hozta amit vártam tőle. Sajnálom, hogy ilyen rövid, de valahogy úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy olvastam volna tovább. Egyszerre ennyi és ezek a részek éppen elegek voltak. Lehet, hogy most pontos az a megállapítás, hogy „A kevesebb, néha több.” Mivel a valós mitológiai dolgok lettek átírva (valós = annyira, mint egy mitológia :D), így nem reklamálhatok, hogy hülyék a nevek. Amúgy megjegyezném, hogy persze az istenek aránylag kimondható névvel rendelkeztek, de hogy mindenki másnak a nevébe beletörne a nyelvem, ha ki akarnám mondani, az is igaz :P De erről nem Gaiman tehet.

Külcsín: 5/5

Rengetegen bírálják, hogy ronda és/ vagy más lett a magyar borító. És miért, és az eredeti szebb. Nos. Az eredetit imádtam, de nekem nagyon bejön az, amit az Agave csinált hozzá. Egyszerűen ez a színvilág, és ez a kép jobban illet hozzá. Főleg a színe tetszik, meg, hogy tapizható a borító... igen, nem gondolnák, de borzalmasan sokat jelent ám, ha lehet simogatni egy borítót és az ilyen dombornyomásos :3

Köszönöm a könyvet a tesómnak és a sógornőmnek, tőlük kaptam nevem napjára. Tökéletes ajándék volt J

Kedvenc idézeteim:

„– Mert amikor csak valami baj üt be, először mindig az jut eszembe, hogy Loki hibája. Ezzel sok időt megspórolok.”

42. oldal

Thor, meg az ő pörölye, nélküle sehova!

„Frey arcán látszott, hogy tetszik neki. Akkor is, gondolta Loki, a mágikus hajó, amit össze lehet hajtani, van olyan jó, mint egy megállíthatatlan vadkan, ami világít a sötétben.”

49. oldal

„– Te láttad utoljára – dörgölte a jobb öklét Thor.
– Nem igaz – mondta Loki. – Miért mondod ezt?
– És nem öregedtél, mint mi.
– Öregedtem, csak szerencsém van. Jól áll.”

136. oldal

Fülszöveg:

Egy ​új klasszikus: a jól ismert skandináv mítoszok a történetmesélés nagymestere, Neil Gaiman elképesztő átiratában.

Az ősi történetekből Gaiman regényszerű ívet kovácsol, kezdve a kilenc világ legendás megteremtésével, majd sorra veszi a félistenek, törpék és óriások tetteit. Például Thor pörölyének ellopását, aki ezután kénytelen nőnek öltözni – ez az ő szakállával és étvágyával nem kis feladat –, és úgy visszalopni. De elmeséli a legmeghatóbb történetet is, amikor Kvasir, a legbölcsebb isten véréből megfőzik azt a sört, amely aztán létrehozza a költészetet. A számtalan kaland Ragnarökkel, az istenek alkonyával, új idők és emberek születésével zárul.

Gaiman keze alatt a régi poros mítoszok újra élettel telnek meg. A regény mesteri és szellemes prózája kiemeli az istenek versengő énjét, megmutatja hajlamukat arra, hogy átverjenek másokat, és őket is átverjék, valamint megismerteti az olvasót azzal a tulajdonságukkal, hogy a szenvedélyt mindig hagyják felülkerekedni a józan eszükön.

Eredeti mű: Neil Gaiman: Norse Mythology

Eredeti megjelenés éve: 2016

Könyv: Neil Gaiman: Északi mitológia

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2017

Oldalszám: 208

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789634192329

Fordította: Pék Zoltán

Ken Robinson – Lou Aronica: Elemedben vagy?

A könyv elején jöttem rá, hogy ez egy másik könyv folytatása. Ami amúgy regényeknél is kicsit gázos tud lenni, de mint kiderült szakkönyveknél sem árt, hogyha olvastad azt, amire folyamatosan utalgat az író, hogy abban igazándiból mindent leírt már! Úgyhogy kicsit fura volt úgy olvasni, hogy nem olvastam az előzményét, pedig elméletileg abban megváltoztatta egy csomó ember életét.

 Ettől független (hogy nem olvastam Az alkotó elem –et), még így is tartom, hogy azért adott valamit nekem, hogy elolvastam. Érdekesek voltak a történetek, hogy ki, hogyan jött rá arra, hogy amit csinál nem az amit csinálnia kellene, és hogy váltotta meg a világot. Amúgy imádom az ilyen történeteket, de mindig bennem van az, hogy igen, remek Jack, Nina meg akárkinek sikerült. Aztán senki sem beszél azokról az emberekről, akik mondjuk a könyv olvasása után nekilódultak, hogy megtalálják az elemüket, felmondtak, és azt tették amit csinálni akartak, amit a belső késztetés mondott, csődbe mentek és elvesztettek mindent. Ugyanis tartom, hogy sajnos ebből az elem keresésből sem jön mindenki jól ki. Pedig szép lenne.

 Viszont egyetértek az íróval, hogy próbálkozni kell, de abban már nem, hogy elvágod magad mögött az összes menekülési utat. Hogy nem marad esélyed arra, hogy ha nem jön be az amit mindennél jobban szeretsz, ha abból képtelenség megélni, akkor se kelljen millió kölcsönt felvenned, és tönkremenned. Tehát igen, keresse meg mindenki azt, amiben erős, amit szeret csinálni. Azt, amikor észre sem veszed, hogy mennyi idő telt el, mert egyszerűen boldog vagy annak csinálása közben.

 Sokat gondolkodtam, hogy mi az amit én szeretnék csinálni. Igen, inspirált a könyv ebben, elgondolkodtam azon, hogy mi az, amit úgy tennék, hogy közben igazándiból észre sem venném, hogy az munka. Elejével, megvontam a vállam, hogy hát nekem ilyen nincsen. Mert igazándiból a napjaim nagy részében, az emberiség számára túlzottan hasznos munkát nem végzek, pláne nem olyat amiből meg lehetne élni. De aztán tovább gondolkoztam. Imádok szerepjátékozni. (olyan forum alapú játékot, amikor két ember írogat a karaktere cselekedeteit, beszédét, mindenét), szeretem ezt csinálni, még most is, ez egy kb. 15-16 éves hobbi nálam. Ebből adódik, hogy szeretek írni. Meglehetősen gyorsan is írok, ami akkor gáz, amikor akivel játszom viszont korántsem gépel olyan gyorsan, és nehéz értenem miért nem. Nekem ha jön egy szöveg, szinte azonnal elkezdem írni, meglehetősen sokat nem kell gondolkodnom egyik karakterem életén sem. Csak úgy jön. Magától. Úgyhogy igen, szeretek írni, és lehet neki kéne állnom egy könyvnek, mert ötletem például rengeteg van. Mindig az önbizalomhiányra fogom, hogy miért nem kezdek neki. Meg annak, hogy egy bizonyos stílus az amit a fórum alapú szerepjátékokon írva megtanultam, és hogy az egy regény formátumba nem állja meg a helyét, tehát meg kéne tanulnom azt, hogy írjak regényt. De tekintve, hogy ebben a 15 éves hobbiban eljutottam a két soros hozzászólásoktól, a két oldalasokig (amit kb. fél óra alatt gépelek le), úgy hiszem, hogy majd menni fog az átállás.

 Utána tovább gondolkodtam, hogy az íráson kívül mi az amit szeretek csinálni. Nos, szeretek olvasni. Igen, sajna az olvasásból még nem hallottam, hogy bárki, valaha megélt volna. De hát ki tudja, még az is lehet. Könyvtárosként amúgy is igen sokat kell, lehet, kellene olvasnom. Egyrészt azért, hogy tudjak ajánlani az olvasóknak új könyveket, amúgy pont ezért is készült annak idején a blogom is. Hogy ajánlhassak könyveket, vagy éppen megmondjam őszintén, hogy ezt és ezt a könyvet kerüljék el, ha jót akarnak. Bár ehhez túl sok jogom nincs (lebeszélni az embereket könyvek olvasásáról), ugyanis az, hogy nekem személy szerint nem tetszett egy könyv nem jelenti azt, hogy másnak sem fog bejönni. Még ha én akkor és ott meg is vagyok róla győződve, hogy nekem van igazam. Tehát egyrészt ezért született a blog is, hogy ajánljak. Másrészt arra jó az olvasás, hogy kikapcsoljon, és hogy fejlődjön a szókincsem, és hogy tanuljak. Mindig is utáltam tanulni, és most tessék, szakkönyveket olvasok. (független, hogy mennyire szak egy szakkönyv, attól még nem regény, tehát tudást közvetít, legyen az a tudás bármilyen is). Tehát tanulok, a magam kedvéért, és ez jó.

Az első rész!

 És könyvtárosként, úgy érzem, hogy talán elememben vagyok. Legalábbis lehetek elemembe, mert nem olyan a munkám, ami ezeket a dolgokat gátolná. Sőt, a munkám relatíve támogatja azt, hogy sokat olvassak és esetlegesen írjak (könyv ajánlót pl. „kell” írnom a könyvtárnak). Tehát azt hiszem, szerencsésen elememben dolgozom, részben. Részben meg lehet, hogy egy nap majd új elemet találok, és lehetőleg az egy remek dolog lesz. Addig is próbálok majd kihozni mindent ebből az életemből.

 Tehát mindenképpen hasznos és elgondolkoztató a könyv, annak ellenére, hogy vannak hiányosságai. Feltehetően, ha az összes gyakorlatot elvégeztem volna, amit ír, akkor ennél sokkal jobban elgondolkoztatott volna. Amúgy lehet, hogy még majd valamikor el fogom végezni ezeket, csak ahhoz több idő kell.

 Mindenkinek ajánlom, bár szerintem, az első résszel kéne kezdeni. Azt ugyan még nem olvastam, de feltételezem, mivel ebben folyamatosan utalt rá az író, hát biztosan az MÉG többet mond az embernek, erről az elem keresésről, kreativitásról, emberekről, gondolatokról.

Belbecs: 4/5

Külcsín: 4/5

Egy pont levonás azért mert azért nem tökéletes, és ennél szerintem sokkalta jobb borítót is lehetett volna neki csinálni. Oké, tudom, szakkönyv, és a szakkönyvek általában nem azt a célt szolgálják, hogy szépek legyenek. Pedig amúgy tartom, hogy sokkal több ember olvasna szakkönyvet, ha azok úgy néznének ki, mint egy normális könyv.

Fülszöveg:

Ismerd ​​meg önmagad, fedezd fel rejtett képességeidet!

Sir Ken Robinson, a kreativitás, az innováció és a humán erőforrások szakértője új kötetében szellemes és inspiráló történeteket mesél olyan emberekről, akiknek sikert és hírnevet hozott alkotó elemük megtalálása: Ellen McArthur például megdöntötte az egyszemélyes Föld körüli vitorlázás világcsúcsát, David Oligvy pedig skóciai tűzhelyárusból lett „a reklámszakma atyja”. Rengeteg tanulsággal szolgálhat a hétköznapi emberek élete is, például azé a férfié, aki feladta informatikusi karrierjét, hogy szenvedélyének, a bűvészetnek hódoljon, vagy azé a fejletlen karokkal született asszonyé, aki sportmasszázs-terapeutaként dolgozik, a lábával gyúrva pácienseit.

E történetek szereplőnek természet adta tehetsége és kreativitása összhangban áll azzal, amiért lelkesedni tudnak, és mindezeket személyes céljaik szolgálatába állították. Példájukat te is követheted. Mindegy, hány éves vagy, mivel foglalkozol, és milyen helyzetben vagy éppen, a könyv hasznos eszközei, technikái, tanácsai és gyakorlatai segíthetnek az önmegvalósításban és a boldogság elérésében.

Eredeti mű: Ken Robinson – Lou Aronica: Finding Your Element

Eredeti megjelenés éve: 2013

                 Tartalomjegyzék

Bevezetés
Az alkotó elem nyomában
Miben vagy jó?
Honnan is tudhatnád?
Mit szeretsz?
Mi tesz boldoggá?
Milyen az attitűdöd?
Hol tartasz most?
Hogyan találhatod meg a törzsedet?
Mi legyen a következő lépés?
Hogyan élhetsz tartalmas életet?
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Ajánlott irodalom
Név-és tárgymutató

Könyv: Ken Robinson – Lou Aronica: Elemedben vagy?

Kiadó: HVG Könyvek

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2014

Oldalszám: 260

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789633041932

Fordította: Mester Orsolya

Marie Phillips: Csintalan istenek

Amikor megnéztem a Kamigami no Asobit, totálisan belezúgtam az istenekbe. Nem mint a szereplőkbe (bár az is vicces), hanem mint mitológia. Többet akartam tudni, de nem a régi feldolgozás érdekelt, hanem a Mi lenne ha...

Mi lenne ha...

-Az istenek közöttünk járnának.

-Ha a 21. században kellene boldogulniuk.

-Ha nem lennének annyira istenek, ha meglenne a maguk hibái is, és kicsit közelebb kerülnének a halandókhoz.

Sokan ajánlották a Csintalan isteneket, aminek a borítója ronda. Tényleg ronda, és nem egy olyan borító, amire ha az ember ránéz azt mondja, hogy „na basszus ezt úgy elolvasnám“. Ha nem ajánlotta volna senki sem, feltehetően sosem vettem volna meg. Jelenleg eléggé úgy vagyok, hogyha nem muszáj nem veszek könyvet, ha nem tetszik akkor pláne nem. Ezt is felírtam, hogy szeretném, a könyvtár megvette én meg kikölcsönöztem. Aztán a vége felé járva, megnéztem, és az Alexandra most 700 Ft-ért vesztegeti, így került egy a kosárba. Nem mondom, hogy hibátlan könyv, viszont biztosan újraolvasós lett nálam, mert annyira elmebeteg, hogy az már tetszik. Azt hiszem, erre volt most szükségem.

 Elméletileg megfilmesítették, de a filmes linken kívül semmit sem találtam róla, se egy ajánlót, se magát a filmet :( Pedig tényleg nagyon jó filmet lehet ebből kihozni. Jók a beszólások és taplók a karakterek.

 És akkor a történetről egy kicsit:

Adott egy beképzelt f*sz (már bocsánat), Apollón, a Nap, a gyógyítás, a jóslás és még ki tudja minek az istene. Aki egy igazi tuskó, igazándiból mindenkit megfektetne nemre és korra való tekintet nélkül, és aki nemet mond az halálnak halálával.... válik eukaliptusszá. A történet is Apollón varázslatával kezdődik, amikor is, egy hölgy nem volt hajlandó orálisan kielégíteni, ezért fává változtatta. Kedves mi?

 Adott Artemis, a vadászat, szüzesség és a Hold istennője, aki szegény a világ kezdete óta elég pocsék posztot tölt be. A testvérei és unokatestvérei folyamatosan szívatják, mert vénlány és még mindig szűz, és feltehetően, ha az istenek meghalnának akkor szűzen halna meg, mert hát annak az istene. Kicsit mániákus a csaj amúgy, mindig kutyát keres magának, mert hát vadászat ugyebár. De ő az akit nem tud az ember nagyon utálni, de kedvelni sem a csapatban. Mert míg Apollón a tipikus bunkó Artemisz ott van a jó és a rossz között.

Adott Aprodité a szépség istennője, aki szextelefon ügyfélszolgálatból tartja fenn magát. Egész jól amúgy. Talán neki van a legtöbb halandóknál oly nagy becsben tartott pénze. Ennek ellenére a lepukkant Olimposznak éppen nem nevezhető házban lakik degenerált isten rokonaival. Igazándiból csak az nem fekszik le vele aki nem akar, a könyv folyamán minimum négyen biztosan megfektették, vagy meséltek róla, hogy megfektették. Bár megjegyzendő Apollón szintén ugyanez :D

Adott Árész, akiről sajnos elég keveset tudunk meg, és annak ellenére, hogy egy katona (mégis mi volna, ha egyszer a háború istene)igazán kedves. Van pár vicces beszólása és jelenete, amin csak vigyorogni lehet. Őt kedveltem, kicsit jobban megismertem volna.

Adott Dionüszosz, aki az egész regényben egyszer sem volt józan! És sosem volt olyan, hogy ne lett volna nála egy üveg bor! Igazándiból ő elvan úgy magában, néha szólnak neki, hogy „nézd vége a világnak“, azt sem vette észre magától :D

Adott egy Zeusz és egy Héra, akik igazándiból egyszer mozdultak csak el a helyükről akkor se kellett volna.

Adott egy Hades és egy Perszephoné, akiknek ritka pocsék humoruk van, de azért próbálnak úgy tenni, mintha minimum viccesek lennének. Hades mondjuk egészen ... fura. Nem tudom őket nem kedveltem annyira, mert a csaj rinyált főleg, Hades, meg olyan...

Adott Erosz, aki hisz Jézusban, emellett szótfogad az anyjának (Aphrodité), és ebből adódóan elindít egy lavinát, pedig ő tényleg csak jót akart, az más kérdés, hogy nem úgy sült el a dolog, minthogy azt ő elképzelte. Viszont mindig is mondta, hogy a Hit sok dologra jó!

Adott egy Hermész, nos aki minden olyannak az istene ami nem kellett másnak. Írtó aranyos csávó amúgy, ha eltekintünk attól, hogy halott humora van :D Sajna kevesen értik a humort, ha már halott vagy. Viszont vicces fiú.

És adott egy Alice nevű lány, aki takarítónő és semmi érdekes nincs benne, de belezúgott Érosznak hála Apollón. Adott Neil, aki meg belezúgott Alicbe (amúgy ők nagyon szeretik egymást, csak nagyon kis szerencsétlenek), és ebből van a bonyodalom. Apollón nem bírja, ha nemet mondanak neki, viszont esküt tett, amiben az van, hogy nem bánt halandókat.... és még a nap is kihuny.

A történet két helyszínen játszódik. Adott London és adott az Alvilág. Mindegyik helynek megvan a maga varázsa, bár a történet ott indul be, amikor már a Hérosz, és az istennő leszállt az alvilágba, hogy...

Érdemes elolvasni azoknak, akik bírják az ilyesféle humort. Ha az első száz oldal valakinek nem tetszik, az még bizakodhat, mert nekem is úgy 150-200 oldalnál volt a vízválasztó amikor viszont már letenni sem igazán akartam a könyvet. Én szeretem, azt, amikor az istenek olyan halandósan romlottan viselkednek. Aphroditét utáltam a legjobban, és Apollónt annak ellenére, hogy egy f*szfej nem voltam képes utálni. A vége amúgy kiszámítható, az Epilógus meg vicces. Teli van nagyon vicces jelenetekkel a könyv, az ismerőseimet azzal traktáltam, ennek hála pár ember várólistázta a könyvet :D Olvassátok!!

Belbecs: 5/5

Külcsín: 3/5

Fülszöveg:

A görög mitológiából ismert istenek, Aphrodité, Apollón, Arész, Artemisz… – és még csak az A betűnél tartunk –, ma is élnek: Londonban. Ez, ugye, azért egy-két dolgot megmagyaráz? Van egy kis házuk, melynek állapotáról nem sok jót mondhatunk: lényegében az összedőlés küszöbén áll. Még szerencse, hogy ételre nem kell költeniük, Dionüszosz bora pedig mit sem veszített hajdani minőségéből. Társaságnak ott van a többi isten, nem csoda hát, ha lassan egymás agyára mennek. A halandók sem dobják fel őket: Apollónt nem hívja vissza az ügynöke, és Aphrodité szextelefon-kuncsaftjai sem éppen a legrokonszenvesebb figurák.
Alice és Neil is Londonban éli csendes és türelmes életét. Hogy félénk, szemérmes barátságukból valaha szerelem legyen, ahhoz bizony isteni beavatkozásra lenne szükség, ám az olümposzi istenek nem igazán segítőkészségükről híresek, hiszen lekötik őket saját konfliktusaik, a bosszúállás, melyet újabb bosszúállás követ. Így megy ez már évezredek óta, nekünk, halandóknak azonban terveink megvalósításához nem állnak rendelkezésünkre évezredek. Szerencsére (?) felgyorsulnak az események…
A Csintalan isteneket, a fiatal angol írónő, Marie Phillips első regényét máris számos nyelvre lefordították. Előzetes mitológiai ismeretek nélkül is fogyasztható csemege, de szinte biztos, hogy az olvasó tudása e téren is gazdagodik, miután végigkacagta a bájos történetet.

Könyv: Marie Phillips: Csintalan istenek

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2010

Oldalszám: 396

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789637448850

Fordította: Vizi Katalin

Eredeti mű: Marie Phillips: Gods Behaving Badly

Eredeti megjelenés éve: 2007

A Nagy Shakespeare projekt - Titus Andronicus (18+)

 Szeretem Shakespeare –t, annak ellenére is, hogy sajnos olyan túl sok írását nem olvastam. Eddig talán a szonettjein és a kötelező Rómeó és Júlián és Hamleten kívül semmit sem olvastam tőle. Láttam Molyon a Shakespeare projektről egy karcot, különösebben nem mélyedtem bele. Jó kezdeményezésnek tűnt, de a terveim szerint nem volt Shakespeare olvasás betervezve 2015-re. Bár ez így nem igaz, januárban még esélyes volt, hogy az egész Shakespeare életműn átrágom magam, amikor kisorsolásra került egy díszkötetes Shakespeare összes. Nem én nyertem, így el is napoltam az egészet, addig, míg hirtelen felindulásból nem került hozzám a Mester több műve is egyidejűleg. Gondoltam, hogyha már van, akkor olvassam is őket, ha már olvasom, legyen is nyoma, így feljelentkeztem a Shakespeare projektre és rábökés szerű döntés alapján megfogtam a kupac legelső kötetét a Titus Andronicust.

 Mint kiderült sikerült beletenyerelnem az egyik legvéresebb Shakespeare drámába, ami csak megjelent, és amit csak színre vittek. Már a Molyos értékelések olvasásakor is bennem volt a gondolat, hogy talán másikat kellene választani, mert amikor olyasmit olvas az ember, hogy „Überbrutál hentelős!” (@Cotta), akkor elgondolkodik azon, hogy patyolattiszta lelke túléli-e, ha lassan, de biztosan fogyatkozni kezdenek majd az emberek. Jó, a régi olvasásaimból azért tisztában voltam vele, hogy sosem marad meg az induló szereplőgárda, tehát lesznek, akik meghalnak… de azért nem a 90%-uk szokott ilyen-olyan módon elhalálozni. Tovább olvasva a molyos értékeléseket, még több bizonyosságot nyertem afelől, hogy ez nem az én műfajon, bár mostanában tényleg horrorokra kaptam rá, na de „Horror-ősklasszikus! Alapmű!” (@carcass69), ez még nekem is új volt. Feltételeztem, hogy azért ez biztos csak túlzás… nos, nem túlzás.

 A tragédia elolvasása közben elkezdtem letölteni a filmet is, hogy majd jól megnézem, és egyszerre készül poszt róla, végtére is a lényeg, hogy a feldolgozásokról is írjak, így jó kiindulás lett volna. Már most tudom, hogy a filmet nem fogom megnézni, legalábbis a közeljövőben nem. Bele-bele néztem, ebből adódóan annyit tudok, hogy teljesen szöveghű lett, és hogy a történetet viszont kicsit átírták, legalábbis ami a díszletet jellemzi. Tekintve a film végén már a modern kori színházban vannak, és éppen pisztollyal lövöldöznek, tehát erősen át lett a vége írva, és a beletekerésekkor is lehetett látni, hogy kicsit máshogy képzelték el a vászonra vivést, mint anno azt Shakespeare megálmodta.

 Miután a könyvet elolvastam, írtam egy listát a fellelhető Shakespeare könyvekről a könyvtárban, és ezeket halomba gyűjtöttem, hogy belenézzek, írnak-e valamit Titus Andronicusról. Meglepő mód, annak ellenére, hogy sokan megkérdőjelezik, hogy valóban Shakespeare műről van szó, elég sokat emlegetik. Az első tragédiaként például! Összesen 15 könyvbe néztem bele, és olvastam el egy-egy részletét, ami a témához kapcsolódott. Emellett, még vagy 5-be amikről kiderültek, hogy még csak említés szintjén sem szerepel bennük Titus Andronicus. A poszt végén lesz majd lista a könyvekről, ha valaki bele akarna mélyedni a témába, és nem csak felszínesen érinteni. Sajnos korántsem, volt mindenre időm, annak ellenére is, hogy majdnem egy hónapom volt arra, hogy kitaláljam, mit szeretnék a posztban. Elképzelésem volt, egy bevezetőről (ezt olvastátok eddig), aztán egy magán véleményről, amilyenek általában a blogos posztjaim és utána jön majd az irodalmi utalás, feldolgozások és hasonlók. Reményeim szerint minden klappolni fog a végére, és nem hozok szégyent a projektre, sem Shakespeare-re. Oh, igen! Csak az olvassa, akinek bírja a gyomra az ilyesmit. Nem ígérem, hogy spoiler mentes leszek, sőt a legtöbb irodalmi, könyvekből kiollózott írás, tartalmaz cselekményleírást is, úgyhogy csak óvatosan! A képek is lehetnek Spoileresek, próbáltam nem olyanokat keresni, amiktől felfordul a gyomra az embernek (voltak olyanok is…), általában sikerült is.

 Külcsín, avagy a magyar és külföldi kiadásokról:

Magyar borítóról: 2/5

 Magyarországon egyetlen egy kiadást sikerült fellelnem, bár ennél elméletben több volt. BBC sorozatos kiadás volt, amit olvastam, ennek a borítója olyan tipikusan semmitmondó. De komolyan, még szépnek sem igazán tudom nevezni, bár az is igaz, hogy legalább nem levágott végtagok vannak rajta.

 A külföldi kiadások ennél már jóval szélesebb palettát mutatnak, vannak, amik tetszenek, festményeket ábrázolók, és persze a legtöbb valamely részletet vette ki a könyvből. Mint például levágott kezek, és fejek. Ami amúgy a legjobban tetszett, az a színházi plakátok, ott jóval merészebbek voltak a készítők és nem feltétlen választották a vértől csöpögést. Bár tény, hogy a legtöbb figyelemfelkeltő plakát ezt ábrázolja. Lavíniát megcsonkítva vagy esetlegesen levágott kezeket vagy a pitébe sütött fiúkat (fúúúúj). A kedvenc plakátjaim:

Belbecs, avagy mit ad egy Shakespeare horror: (SPOLERES)

Belbecs: 3/5

 Értékelem, hogy van mondanivalója, bár azaz igazság, hogy úgy elsőre nem jött le, hogy a Bosszú, mint olyan volna a téma. Sajnos elveszi az egész élét az, hogy sorra halnak a szereplők. Mire megjegyzem végre az egyik nevét, addigra nagy valószínűséggel megölik, vagy csak bizonyos testrészét vágják le, mindenesetre épeszű ember nem igazán marad a darab végére. Teljesen megértem azokat, akik ezt színházban nem képesek végig nézni. Vizuális típusként, azért a végén lévő emberi húsból sütött pástétomos pite már nálam is kiverte a biztosítékot. Elhiszem, hogy ez remek bosszú és nem tagadom mesteri mivoltát, de ettől még gusztustalan, és talán pont ez a rész, ami miatt a film megnézéséig, vagy esetlegesen a BBC sorozatban forgatott részt, már nem is akarom megnézni. Nem vonz, hogy figyelemmel kövessem, a szép lassan fogyatkozó embereket, és testrészeket. A csonkítás, kannibalizmus, gyilkosság és erőszak sosem volt az a négyes, amit szívesen nézek, olvasok. Ennek ellenére becsülettel végigolvastam a drámát, és amit levontam belőle:

Lavínia

  Lavínia elég szerencsétlen szegényke, nem elég, hogy férjhez adnák egy beképzelt császárhoz (akit nem szeret), még a császár testvérével megszökése sem sikerült túlzottan jól. Megölik a férjét, megerőszakolják, kivágják a nyelvét, hogy ne tudja elmondani, hogy ki tette és emellett x. ideig még éldegél, csak, hogy aztán egy remekbeszabott történet végén nemes egyszerűséggel megölje a saját apja. Nekem senki se mondja, hogy ez nem szerencsétlenség! Bár eleve nem értettem, hogy miért nem ölte meg rögtön az apja, mert az erőszaktevőket még megértettem, ők ezt roppant viccesnek találták (haj… de szar a humoruk), de az apa megkímélhette volna lányát a szenvedéstől, a szégyentől stb. vagy miután kiderült, hogy kik voltak a gonosztevők akkor ölte volna meg, még mindig kevesebbet szenvedett volna szegényke. Ő volt amúgy az egyetlen, akit szívből sajnálni tudtam.

 Titus Andronicus: korántsem komplett az öreg, már az elején unszimpatikus volt, tekintve, hogy valami elmebeteg ötlettől vezérelve a nyálas képű srácot támogatja a császári trón felé, a lányát simán odaadná neki, a fiát szimplán megöli, mert az ellenzi ezt, aztán még veszekszik egy sort a saját családjával, és még ő van megsértődve, hogy senki nem ért vele egyet. Emellett, mire végre a végén megőrül és átmegy őrült szakácsba, már szinte normálisan reagál dolgokra… ha eltekintünk az emberhúsból sütkérezéstől fúúúj!

Aaron

 Aaron: a fő gonosz, aki a szálakat mozgatja. Őt nem tudtam, úgy igazán utálni sem, mert egy nagy tahó, és egy gerinctelen féreg, de azt legalább jól csinálja. A fiát természetesen megmentené, ennek érdekében mindenkit feldob, mindent elárul, és mindent beismer. Ebből a szempontból kifejezetten szimpatikus volt. Ha nem száradna a lelkén közvetve egy megerőszakolás, két csonkítás, legalább hat gyilkosság, akkor már szinte kedvelném is!

Tamora

 Tamora: röviden és tömören ő egy r*banc… egy álnok, és mindent a bosszúra feltevő r*banc. A császár felesége lesz, emellett Aaron is folyamatosan lefekszik vele, ugyebár ebből születik a cuki szerecsen csecsemő, akit rögtön le is mészároltatna, tekintve, hogy ez elég nagy baki, mert egy fehér mór nőnek és egy igen fehér római császárnak ritkán születik cuki fekete gyereke. Micsoda anyai szeretet ugye? Amúgy minden tettét arra fogja, hogy megölték legnagyobb fiát, amikor Rómába értek és ezért bosszút áll majd! Igenám, de közben hagyja a két elmebeteg csemetéjét erőszakoskodni, csonkítani és különösebben nem érdekli, az a kettő mit tesz. Teljes nyugalomban hagyja az őrült Titus házában a kettőt, és… nos, a többit el lehet képzelni. Meg sem fordul a fejében, hogy mentse meglévő Két gyerekét, és tűnjön a fenébe. Bár tény, hogy akkor már gondolkodni kellett volna, no meg a Mór seregek Róma mellett állomásoztak, tehát feltehetően amúgy is megölték volna, csak nem kellett volna egy színnyit rinyálnia még. Igen, utálom Tamorát!

 Lucius: ő az egyetlen épelméjű karakter! De komolyan, megérdemli, hogy az lesz a vége ami, annak ellenére, hogy igazándiból, a 24 testvéréből, talán ha egy életben marad… bár sajnos nem tudtam igazán követni, hogy kik élik túl. Ifjú Lucius mindenképpen, az a gyerek is tiszta aranyos, és mintha Mutius is még élne a végén és ő beszélgetne Luciusszal a házban, ahol az egy négyzetméterre jutott hullák aránya igen magas. Lucius az egyetlen, aki értelmesen gondolkodott és megmaradt minden testrésze és normális gondolkodásmódja. Feltehetően, ha nem száműzik ő is rövid időn belül belehülyült volna Titus enyhe elmebetegségébe, és a csonkított családtagjainak látványába.

 A drámáról úgy általában: örülök, hogy nem láttam, bár azaz igazság, némiképp érdekelne, hogy ezt hogy lehet Jól és Hitelesen visszaadni színpadon. A japán színi előadásba belenéztem Youtubon, és az merő röhögő görcsbe fulladt, annyira furán oldottak meg mindent, bár pont tőlük vártam volna, valami jó kis véres tocsogós megoldást. Csak mert köztudottan elborult nemzet, és ebből adódóan ők meg tudták volna fogni a lényeget. A bosszúállásnak is náluk van talán a legnagyobb mítosza és jelentősége.

És akkor a feldolgozásokról:

 Itt úgy döntöttem, hogy amit leírtak már helyettem, nagyobb és okosabb emberek, azokat csak idézem. Hogy ne kelljen mindenkinek aki a dráma után érdeklődik 15 + x könyvet elolvasni, kikutatnia, hogy mit is írnak a műről. A legtöbben amúgy szimplán a keletkezésről és nálam erősen spoileresebben, és sokkalta hosszabban írtak a tragédiáról. Vannak kedvenc könyveim, amik hasznosak és érthetőek voltak, és persze volt olyan könyv is, ahol csak pislogtam, hogy mit szeretne, olyan szinten mesterien fogalmazott, hogy egy szimpla halandó, mint én meg sem értheti. A poszt végén lesz egy felhasznált irodalomról szóló lista, ha mégis bele akarnátok mélyedni a témába.

 A legtöbb, legrövidebb (tudom, hogy ez ellentétes jelzős dolog, de így igaz), leghasznosabb könyv számomra ez volt. Közérthetően beszélt a tragédiáról, kezdetektől a modern feldolgozásokig:

Csak, hogy viszonyítani tudjatok,
Halálozások Shakespeare
Tragédiáiban

Leslie Dunton-Downer – Alan Riding: Shakespeare kézikönyv

295. oldal

A Titus Andronicus, Shakespeare első tragédiája a legvéresebb valamennyi közül. Sőt annyira sok benne az erőszak, hogy az irodalmárok évszázadokig nem tekintették Shakespeare művének. Eredetiségéhez azonban nem fér kétség. Valószínűleg 1593-1594 folyamán keletkezett, és óriási siker volt. Legkorábbi ismert előadásának az 1594. Január 24-én a Rose Színház adott otthont. Ez az első darab, amely még abban az évben a kvartó kiadásában is megjelent, bár a szerző neve nélkül: És még húsz évvel később is játszották. Shakespeare a cselekmény két sarkalatos elemét – Titus lányának megerőszakolását és megcsonkítását, illetve a kannibalizmust – Ovidius Átváltozások című művének VI. fejezetéből vette. Forrás lehet még az olasz prózai mű, Titus Andronicus története is. A 17. Század közepétől, mivel túl véresnek találták, nem játszották, csak 1923-ban került újra színpadra.

301. oldal

 A Titus Andronicust biztosan könnyebb olvasni, mint nézni. A könyvlapon a „megöli” vagy a „hírnök jön, kezében két levágott fej” sokkal kibírhatóbb, mint ugyanezt színpadon vértől csöpögő jelenetben látni.

 A szövegből az olvasónak kitűnhet, hogy ez a fiatal szerző első próbálkozása a tragédia területén. Shakespeare gyakran használ latin szavakat, kifejezéseket, melyek későbbi, római tárgyú darabjaiból elmaradnak. Mintha szándékosan brillírozni akarna, a Titus Andronicusban minden más darabnál több klasszikus hivatkozás van, legtöbbjük a Lukrécia elrablásá-ra, valamint a Vénusz és Adonoszra, az ebben az időszakban keletkezett két elbeszélő költeményre emlékeztet.

 Shakespeare azonban nyilvánvalóan Ovidius Átváltozások című művéhez nyúl vissza, melyben Tereus megerőszakolja Philomelát, és kivágja nyelvét: a Titus Andronicusban Lavíniát párhuzamba állítják Philomelával, bár Lavínia szenvedése súlyosabb, kezét is levágják.

A darab színpadra állítása

302. oldal

 Azt gondolnánk, hogy a Titus Andronicus a véres melodrámákat kedvelő Erzsébet-kori közönségnek íródott. Ám a kortárs kritika fintorgott tőle: 1624-ben Ben Johnson azt mondta, hogy aki szerint Kyd Spanyol tragédiája vagy a Titus Andronicus jó dráma, annak „ az ízlése huszonöt-harminc évvel” visszamaradott. A 18. Században Samuel Johnson bölcs előrelátással azt írta: „A jelenetek barbárságát, a nyílt színi vérengzést aligha viseli el közönség.” A modern korban ez az a Shakespeare-darab, amelyikről a legtöbben távoztak előadás közben. Valószínűleg a Titus Andronicus alatt ájult el a legtöbb néző. Másrészt a közönség egy része derültséggel fogadta a darabban sorozatosan egymást követő véres gyilkosságokat.

 A mai rendezők számára a legnagyobb kihívás úgy megragadni a darab érzelmi mondanivalóját – a bosszút -, hogy ne fulladjon komédiába. Nem könnyű feladat. A megerőszakolt, megcsonkított Lavínia kiemelkedően tragikus szereplő, ám ha túljátssza a szerepet, könnyen nevetségessé válhat.

A mű utóélete

303. oldal

 Az 1660-as Stuart-restauráció után a Titus Andronicust nem játszották többé. A 18. Században erről a darabról a szakértőkön kívül szinte senki sem vett tudomást, pedig akkora Shakespeare-t Anglia legnagyobb drámaírójaként ismerték el. Csak 1923-ben Robert Atkins rendezésében, az első fólió megjelenésének háromszázadik évfordulója tiszteletére vitték színre az Old Vic színházban. De igazán az 1955-ben, Startford-upon-Avonben Peter Brook rendezte előadás hozott áttörést, melyben Laurence Oliver játszotta Titust, Antony Quayle pedig Aaron szerepét.

 Azóta rendszeresen színpadra került, bár a közönség még mindig borzongással fogadja. Néhány feminista elemző Lavínia megcsonkításában annak a jelképét látta, ahogy a férfiak hallgattatják el a nőket. 1995-ben a johannesburgi Market Theartre-ben Gregory Donan rendezésében Antony Sher játszotta Titust. Ebben az előadásban az erőszakos dél-afrikai apartheidrendszerrel vontak párhuzamot. Hasonló modern áthallásokkal rendezte a darabot Deborah Warner 1987-ben Startford-upon-Avonben; ahol Titust Brian Cox játszotta. A Titus Andronicust manapság könnyebben befogadhatóvá teszik a filmek, Sam Peckinpah Szalmakutyák című művel, vagy Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjében megjelenő erőszak. Láthatóan Julie Taymor sem idegenkedett az erőszakos jelenetektől 1999-es feldolgozásában, melyben Titust Anthony Hopkins, Aaront Henry Lennix és Tamorát Jessica Lange játszotta.

Az IMDB szerint összesen 7-szer került film vászonra a Titus Andronicus, a leghíresebb és egyetlen normális körökben elérhető (DVD-n), azaz 1999-es Anthony Hopkinsos film, ez amit nekem is sikerült beszereznem, de úgy igazán a megnézéséig nem jutottam, azaz igazság, hogy nem is vágyom rá túlzottan, annak ellenére sem, hogy nagy nevek szerepelnek benne.

Emellett a film mellett volt egy 1985-ös Tv-ben játszott fim is Jane Howell rendezésében. Erről különösebben nem találtam semmit az IMDB linkjén kívül. Utána jött egy 1999-ben Christopher Dunne rendezésében, szintén totálisan (számomra) ismeretlen szereplőkkel. Végül 2013-ban és 2012-ben is tv sorozat készült belőle. Illetve 1970-ben is volt egy finn megfilmesítés. Sorrendben:

1970 , 1985, 1999, 1999, 2000, 2012, 2013

S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve

Volt szerencsém megnézni a körülbelül 3 percbe sűrített / Rövidített feldolgozását a Titus Andronicusnak. Sajnos Youtubon nem találtam meg, pedig szívesen kiraktam volna ide, hogy ti is nevethessetek rajta. Elborult hármas, akik feldolgozzák, a lényeget elmondják egy-egy drámáról röviden. Jelen esetben Titus lakomáját vitték színre és csak a bárd lecsapását hallottuk, és közben elmondta éppen kinek mijét vágták le… így leírva őrülten gagyi, de nézve vicces, ha van lehetőségetek nézzétek meg!

Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban

208-209. oldal

 Bár a Titus Andronicus, tán ép az oknál fogva, hogy az indítványozók sem számították tekintélyes angol kritikusok nyomán Shakespeare művei közé, nincs azon shakesparei-drámák sorába fölvéve, melyeknek lefordítását már 1831-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiválóképpen óhajtotta, mégis sokkal előbb említik irodalmunkban, mint Shakespeare nem egy, ennél sokkalta kiválóbb drámáját. Első Shakespeare-fordítóink egyike, Gondol Dániel, a Kisfaludy-Társaságtól kiadott <<koszorús értékezésé>>-ben , melynek czíme: <<Regény és dráma párhuzamban>> bőségesen idézvén példákat Shakespeare drámáiból, ezúttal (1841) említi első ízben irodalmunkban Titus Andronicust. Egyizben meséjét oly egyszerűnek mondja, mint a minő Philoctesé és Cononosi Oedipusé, egy más helyütt meg épen azt a merész kijelentést koczkáztatja meg <<hogy az érzelemlázító jelenetekben gazdag Titus Andronicust, szerkezeti tökélyben, egyik műve sem haladja meg Shakespearenek>>. Merész állítás melyet bajos volna megokolni, de jele annak, hogy Gondol Dániel, Shakespare műveit, még a kevésbé jelentőseket is ismerte, forgatta. Titus Andronicus azonban sem az új, sem a régi magyar színpadon nem szerepel (minden nagyobb kára nélkül irodalminknak, színészetünknek), bár elseje azoknaknak a shakespearei drámáknak, melyekből már a 60-as években műfordítói mutatványokat olvastak föl a Kisfaludy-Társaságban.

 Midőn 1858-ban, Tomor A. pártfogásával összegyúlt a pesti író-gárda, hogy Shakespeare-drámák fordítását kiossza  a jelentkezők között, a Lévay József részére <<fentartott>> drámák sorában ott találjuk Titus Andronicust is, miután maga ajánlkozott lefordítására. Lévay e fordítással néhány év múlva elkészült. Egy eddig ismeretlen levél szerint Lévay már 1860 végével készen volt Titus Andronicus fordításával, bár az még javítást igényelt. Szász Károly ugyanis 1860-van kérdést intézett hozzá ez ügyben, mire Lévay József ezeket feleli : <<Shakespeareből Titus Andronicust az igaz, lefordítottam, de, hogy mikor adom azt ki kezemből, nem tudom. Csak nyomorú kísérlet az, ha jól megnézem, s most, mivel már új megyei életbe is besodortattam, nem tudom mikor lesz időm kényelmes átgyalulására.

 Három év után kijavított szöveg mégis a Kisfaludy-Táraság elé került, mely bírálókul Bérczy Károlyt és Greguss Ágostot jelölte ki. Egy félév se fordult belé s mindjét bíráló elkészült kedvező jelentésével, melynek alapján fölvéteteti a magyar Shakespeare-kiadásba, de a bírálók megjegyzései használat végett a fordítóval közöltetni rendeltettek.

 Ugyanazon év szeptember havában már vissza is érkezett Titus Andronicus javított szövege, a melyet, bár véglegesen elfogadtatott, áttekintés végett Bérczy Károlynak még egyszer átadtak. A kész szöveg sajtó alól kikerülvén, az 1865 elejével mutatta be a titkár a Kisfaludy-Társaságnak.

271- 272. oldal

 Az irodalom ekként egy értékes fordítással gazdagabb lett ugyan,d e sajnos, a színpad nem vehette hasznát, mert Titus Andronicus azon Shakespeare-drámák közé tartozik, melyeknek hazánkban nincsen színpadi történetük

 Az angol színpadon, keletkezése korában nem volt visszatetsző, mert belé illett  a korba midőn a legkegyetlenebb kínzásokat nyilvánosan hajtották végre s a bika-viadalok, medve-hecczek népi mulatságok voltak. De elég különösnek fog tetszeni, hogy a mult évszázad 50-es éveiben újra diadalokat aratott Ira Aldridge révén, ki Aaront, a szerecsent, Tamora kedvesét adta. Midőn a kontinensre jött vendégszerepelni Titus Andronicust is fölvette műsorába.

 A jóízlésű Phelps Sámuel azonban nem illesztette be Shakespeare-műsorába. A jelenkori német színpad egyetlen átdolgozását sem ismeri. Szinrehozatalával még kísérletet sem tett. Németországi előadásainak első és utolsó emlékei az angol vándorló komédiások 17-ik évszázadbeli vendégszereplésökig nyúlnak vissza.

A Titus Andronicus forrásai:

Eredeti mű, ám Seneca római tragédiáinak és az 1580-as évek Londonjában rendkívül népszerű két rémdrámának – Marlowe: A máltai zsidó (The Jew of Malta), Kyd: A spanyol tragédia (The Spanish Tragedy)- hatása érezhető a darabon.

_____________________________________________________

 Vajon miből? A darab közvetlen forrását nem ismerjük. A kutatás kiásott egy XVIII. Századi nyomtatású népkönyvet, mely prózai és verses változatban tartalmazza „Titus Andronicus siralmas és tragikus históriájá”-t, mégpedig a drámától teljesen független és érintetlen felfogásban. A vers a prózából íródott, és önálló balladaként is elterjedt. Feltételezhető, hogy a prózaszöveg Shakespeare előtt Titus-feldolgozást konzervált, s ha ez igaz, valamelyik korabeli kiadása (ha volt ilyen) akár el is juthatott a drámaíró kezébe, mint forrásmű. A címlap szerint olaszból fordították a mesét, ami különösen vonzóvá tehette a divatra fogékony színházi ízlés számára. Melyet csöppet sem zavart, hogy Titus Andronicus a valóságban nem létezett. Csupán a kétes illetőségű áltörténeti regében, ahol ugyan gótok és rómaiak háborúznak a IV. századi késő császárkor alkonyán, de a véres incidensek egy némelyike a XII. századi bizánci történelemből való. Annyi baj legyen! Effajta kegyetlen anekdotákat a reneszánsz kori olasz novellisták is szívesen továbbadtak; Shakespeare is olvashatott ilyesmit Bandellótól, francia vagy angol fordításban. Már fiatalon megvolt az a szokása, hogy egymással dúsítsa elegyes olvasmányait. Ez alkalommal, mint mondtam, leginkább kötelező klasszikusokra volt gondja: így került rá a forráslistára Seneca Thyestes-e ( a kannibál lakomáival) és az ovidiusi Átváltozások-ból Teresus és Philomela szadomazochisztikus románca.

De első kísérlete a tragikus műfaj területén, a Titus Andronicus, még mindenestül az angol senecaizmus légkörében fogant. Látszólag római tárgyú tragédia ez is, de anyagát nem a történelemből, hanem valószínűleg bizánci eredetű költött, mondai anyagból veszi. Írója mindent elkövetett, hogy mintaképeit elérje, felülmúlja. Az eredmény: igazi rémdráma, kannibáli mű. Előfordul benne vagy tizenöt gyilkosság és kivégzés, amelynek több mint fele a színpadon megy végbe. S ezekhez még vandál testi csonkítások járulnak, s egy nő megbecstelenítése, egy másiknak pedig megetetése olyan pástétommal, amelybe tulajdon fiainak holttestét keverték.

A Titus rémdráma, mára általánosan elfogadott nézet, hogy George Peele-lel közösen írták. Nem takarékoskodik gonoszsággal, megerőszakolással, csonkítással, őrült elmében fogant bosszúval, retorikai bravúrral. Egy frappáns jelenetben Lavinia, miután megerőszakolták, nyelvét kivágták, keze fejét lecsapták, nagybátyja, Marcus elé áll, aki negyvenhét míves sornyi üdvözlő beszédben méri fel a leány állapotát azt tudakolva, min ment keresztül; majd késedelmesen rádöbben, hogy Laviniát kár faggatnia. Szónoklatában megemlékezik a Téreusz által meggyalázott Philomela hasonló kálváriájáról a darab forrásául szolgáló ovidiusi történetben.

_____________________________________________________

A II. Richard mellett Sipulinszkij a Hamletban fedezi fel kétségtelen bizonyítékát annak, hogy Shakespeare neve alatt fennmaradt drámáknak legalábbis túlnyomó részét Rutland írta. Egyes színműveket hajlandó más főúri szerzőknek tulajdonítani, így pl. nézete szerint a Titus Andronicus, a János király és talán a Pericles feltehetően Southampton grófjának műve, a Troilus és Cresssidát pedig valószínűleg William Herbert, Pembroke grófja írta: ő a szonettek ajánlásában szereplő titokzatos Mr. W. H., sőt a Shakespeare-nek tulajdonított szonett gyűjtemény egyik társszerzője.

Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai

49-50. oldal

Bevezetés:

Minden esetre érdekes, hogy Ringler megállapítja: 1594 és 1599 között Shakespeare soha nem írt olyan darabot, amelyben 16-nál több szerep lenne (a némákat is beleértve), és igen könnyen elképzelhető, hogy 12 felnőtt és 4 fiú állt a rendelkezésére. King számolta, hogy az említett korszak darabjaiban a szöveg kilencben százalékát valóban meg lehet oldani az említett létszámmal. A Titus Andronicus 1594-ben kvartója a diadalmenethez „enter as many as can be”  utasítást ad vagyis a bérszínészek száma nyilván nagyobb volt.

93-94. oldal

A tragédiák összevonása:

A Titus Andronicus, a legkorábbi Shakespeare-tragédia előadásához feltétlenül szükség van 11 felnőttre és 3 fiúra, valamint 3-4 statisztára. Az első jelenetben vannak a legtöbben; az utolsó jelenetben is tízen vannak a színpadon. Az első jelenetben a néma Alarbust a színfalak mögött, a csak 2 sort mondó Mutiust a színpadon vágják le; Alarbust statiszta fiú játszhatja tehát, Mutius alakítója később más szerepben színre léphet. Könnyen lehetséges, hogy Alarbust játszó fiú egyúttal Lavíniát is játssza. A Mutiust játszó fiú visszajöhet pl. ifj. Lucius szerepében. Biztosan nem kettőz Titus, valószínűleg nem kettőz Demetrius, Chriron, Aaron: a többiek feltehetőleg valamennyien: Bassianus a 3. Jelenetben lép csak színre, meg is hal, sok szerepben játszhat később ; Marcus Andronicus Kapitány és hírnök is lehet, Lucius kettőzhető Hírnökként, Valentinusként, Semproniusként, Lucius kettőzhető Valentinusként, Caiusként, Semproniusként  ; Quintus kettőzhető Aemilusként, ifj. Luciusként, Semproniusként Valentinusként, Hírnökként, Bohócként, Tamora kettőzhető a Dajkával(ennek volna művészi értelme), de Lavínia is kettőheti az összevonások valójában a naivabb fajtájú moralitások tömeges összevonásaira emlékeztetnek, de különösebb jelentés nélkül. Statiszta vagy nagyon kevés kell az előadáshoz, vagy egyáltalán nem szükségesek, mert ritka megjelenéseik alkalmával sokan kiválthatják őket, ez megint a Shakespeare korát közvetlenül megelőző krónikás technikára emlékeztet, nyilván nem véletlenül, egyik első művéről van szó.

Hevesi Sándor: Amit Shakespeare álmodott

195. oldal

A huszadik század Shakespeare-je

Shakespeare nem csak drámaíró, hanem költő is egyúttal. Az ő nagy életműve a merő költészetté emelt dráma vagy a drámává sűrített költészet. Sajátságos módon Shakespeare előbb volt költő, mint drámaíró, Venus és Adonis, amellyel névjegyét leadta az irodalomban (a színműírást akkor még nem tekintették irodalmi működésnek), s a huszonnyolc-huszonkilenc éves korában írt szonettek egy ifjú költő biztos és erőteljes nyilatkozásai. Titus Andronicus vagy a Tévedések vígjátéka ezzel szemben egy kezdő drámaíró technikai tapogatózása, sokszor ügyeskedése a költészet legcsekélyebb nyoma nélkül. Shakespeare fejlődése rövidre fogva az, hogy mint költő egyre meglepőbben és meggyőzőbben bontakozik ki, mint drámaíró pedig egyre bonyolultabbá, mert egyre emberibbé válik. Végre a drámaíró utoléri benne a költőt, teljesen összeforr vele. Ekkor ömlenek tolla alól a nagy tragédiák, amelyek költészet és színpad misztikus eggyé válásával tündökölnek, míg utoljára a drámaíró megunja mesterségét és a költő szabadulni akar minden kötöttségtől, színpadi követelménytől, közönség ízlésétől, teljes szuverenitását akarja elérni, s ebből magyarázható Shakespeare regényes színjátékai, amelyek a végállomáson ragyognak elénk: Cymbeline, a Téli rege s legfőként A Vihar, a legérettebb költői gyümölcsök.

Források:

Adam Long – Daniel Singer: S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve

Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban

Benedek Marcell: Shakespeare

Cs. Szabó László: Shakespeare – Esszék

Frank Kermode: Shakespeare kora

Géher István: Shakespeare-olvasókönyv (Tükörképünk 37 darabban)

Kenneth Macleish – Stephen Unwin: Kalauz Shakespeare drámáihoz

Kéry László – Országh László (szerk.): Shakespeare-tanulmányok

Kéry László: Shakespeare tragédiái 

Leslie Dunton-Downer – Alan Riding: Shakespeare kézikönyv

Michael Wood: Shakespeare nyomában

Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból

Rónaszegi Miklós: „Színház az egész világ”

William Shakespeare élete – Egy vázlat regénye

Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai

Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán

Thomas Kyd: Spanyol Tragédia