Valaki volt olyan kedves, és az egész sorozatot odaajándékozta a könyvtárnak. Mivel nekünk is volt belőle és fura szaga volt (szerintem dohányzott a gazdája), így eladásra kerültek a kötetek. Mivel kelet, Japán, meg minden gondoltam akkor ezt a részt hazahozom. Mivel ugye próbálom teljesíteni az Amit főztél edd is meg kihívást, így tőlem szokatlan mód elég hamar sorra is került.
Nos, Japán van benne...a legkevesebb, ha tíz oldalt elér a Japán rész benne, akkor sokat mondok. De ennek ellenére nem rossz könyv.
Lehet, hogyha annak idején a töri könyvet is ilyen lelkesen olvasgattam volna, akkor most nem lett volna a könyv fele legalább totál ismeretlen számomra. Persze lehet, hogy eleve nem tanították azokat a dolgokat...de lehet csak kevésbé forgattam magát a töri könyvet.
A könyv három Nagyobb témából áll. Róma-Perzsia, India, Kína, és a negyedik témába beledobták az összes kisebbnek számító kultúra felvirágzását és bukását. Így Japán, Korea, Indokína stb. maradt a könyv utolsó negyedére.
Maga a könyv elég érdekes volt, elég sok képpel, időrendi táblázattal, és információval. Sok-sok információval. Olyanokkal amiket feltehetően soha az életben nem kamatoztatom, de érdekesek voltak. Rengeteg dolog volt ismerős, de így is sok dolgot tanultam. Más kérdés, hogy mennyire ragadnak meg bennem.
De lelkiismeretesen végigolvastam azokat a részeket is, amik totálisan nem érdekeltek. Mint Róma-Perzsia és azaz igazság, hogy India sem épp az a terület ami érdekelne. Kína már jobban érdekelt, és itt észrevehető is volt, hogy igazándiból azok a témák, amik érdekelnek, ebben a könyvben semmi újat nem tudtak adni, hisz azoknak a témáknak annak idején már utána néztem. Így igazándiból ezek csak érdekességek és régi tudások felelevenítése volt.
Amúgy a kihívással elég jól haladok, próbálok addig ingyen se beszerezni könyveket, míg az előzőket el nem olvastam. A vicc, hogy amit meg elolvasok azt vagy visszaviszem, mint ezt, vagy amit vettem azokat eladom...tehát lehet év végén bár sokat olvasok az idei beszerzéseimből ...mégis tök üres lesz a listám, mert miután elolvastam, nem tartom meg a könyveket. Abból ugyanis már kinőtem, hogy tárolgassam a könyveket csak úgy. Nagyon jónak kell lennie egy-egy könyvnek, hogy olvasás után még nálam maradjon :)
Elérkeztem a Varázslatos Napkelet záró posztjához. Őszinte leszek,
ez volt az első olyan könyv, aminek az értékelése, és/vagy ajánlója ilyen
hosszúra nyúlt. Nem szoktam könyveket felszelni, és úgy írni róla, mert
általában nincs is annyi mondanivalóm egy-egy könyvről, hogy ennek értelme
legyen. De a könyv első részét elolvasva már tudtam, hogy ez, ha egy posztba
írom meg, borzalmasan hosszúra fog nyúlni és nincs az az ember, akinek van
türelme ennyit olvasni tőlem :D. Tehát úgy döntöttem, hogy akkor legyen
részenként. A könyvet már a kiadó is remekül részekre bontotta, én csak ezt
követtem.
IV. Rész: A
Himalája titkai Látogatóban a
Dalai Lámánál című fejezet adott egy kis kóstolót, hogy milyen is lehet
találkozni Vele. Elhiszem, hogy borzalmasan nagy élmény lehet, amit az ember
nem felejt el soha. Emlékszem még pff, sok éve olvastam tőle A
boldogság művészete –t, és az akkor és ott amolyan sorsfordító könyv
volt. jókor kapott el, jó dolgokat mondott, és szerintem gyökeresen
megváltoztatta az életemet. (érik egy újraolvasás). Tehát azóta tisztelem és
becsülöm a Dalai Lámát, azóta benne van a top-ba, hogy vele úgy elbeszélgetnék,
úgyhogy jó volt olvasni arról, hogy mi a menete ennek, hogy milyen érzés lehet,
és mit, hogy illik ott.
Amikor eljutottam ehhez a részhez, már vártam
a Dalai Lámás alfejezetet. Be kell ismernem, hogy habár nem a legelső nagy
álmom, hogy eljussak és találkozzak vele, de benne van a top 5 elérendő célba,
ha csak egy Magyarországi előadása is lenne, én már azzal is nagyon elégedett
lennék. De nem nagyon utazik ő errefelé már, legalábbis mostanában nem
hallottam ilyesmit. De a
A sárkánykirály
földje – Bhután . Bhután ennek hála a kedvenc országom lett. Meglehetősen
kellemes dolgokat olvastam a helyről, és kedvem szottyant bevenni a top 10 hely
ahova el akarok jutni listára. Bhután valami mennyeien kellemes hely lehet, élő
vallással, kultúrával és királysággal, mégis nem az az elmaradott ország, ahol
senki nem tudja mi a számítógép. Igen azt hiszem ők csinálták jól, megtartották
a vallást, a hitvilágot, a népviseletet, de emellett borzalmasan gyorsan
fejlődnek. Bekúszott az internet, az angol nyelv a mindennapjaikba. És meglepő
mód az istenek és az internet képes meglenni egymás mellett.
Őszinte leszek a
negyedik részt kétszer kezdtem el. Mert közben betegeskedtem és jobb volt
újraolvasni az elejét,
A bhutáni fejezeten
kívül Nepál élő istennője című
fejezet is kétszer lett elolvasva. Bár meglehetősen jól emlékeztem rá. Hát az
biztos, hogy én magam nem szeretnék Nepálban egy élő istennőnek a lehetséges
inkarnációja lenni. Meglehetősen kecsegtető persze nyugati fejjel, hogy istennő
legyen az ember, de ha belegondolunk, hogy ez annyit tesz, hogy kiskorodba
elkerülsz otthonról, óvnak, megkapsz mindent, de persze az életed a népé, akkor
már nem is annyira kecsegtető dolog az egész. nem is beszélve, hogy az első menzesz
után hopp már nem vagy az istennő inkarnációja, tehát a kamaszkorodra már ki is
kerültél a fényűzésbe és alázuhantál a halandók kegyetlen világába. Ismerjük be,
nem túl kellemes dolog ez, pláne hogy visszatérhetsz a családodhoz, akikkel
addig szinte nem is kommunikáltál. Amúgy fura, hogy a 21. században ez a „szokás”
avagy hagyomány még mindig él. Nyugati fejjel ez fura. Mondjuk annak örültem,
hogy azért a ma élő istennő inkarnációk, amikor már nem istennők legalább
kapnak pénzt, meg esélyt a beilleszkedésre. Régen feltehetően nagyobb pofon
volt ez a visszatérés. Bár tartom, ma sem egy leányálom, hirtelen nem annak
lenni, amit beléd sulykoltak, hogy az vagy…
Az Élet és a Halál
völgye olyasmi fejezet volt számomra, hogy mintha már olvastam volna
valahol erről, de hogy hol és mikor nem tudom. Aztán elég sok új információt
olvashattam, olyanokat, amikről biztosan nem olvastam még. Emlékszem volt egy
könyvem még régen James
Redfield: Shambhala titka, amit olvasás nélkül adtam el, azt hiszem
ideje lesz majd kivennem a könyvtárból, legalábbis most várólistáztam, mert
kedvem lenne a témában még olvasni, aztán lehet ez jó hozzá „alapnak”. Amúgy
molyon nézelődve eléggé kevés infót találtam Shambhala vagy Sambala, vagy
Shambala keresőszóra. Vagy én keresek bénán, vagy tényleg nincsen túlzottan sok
szakirodalom magyarul és/vagy angolul sem. Bár nálam csak a magyar játszik. Elméletileg
Shambhala volna a „földi mennyország” féle hely, ahova csak a jók és
kiválasztottak kerülhetnek be, ahol minden tökéletes, nem öregszenek az ott
lévők, nem lesznek betegek és sok-sok idejük van arra, hogy mindenféle
okossággal, filozófia stb. foglalkozzanak. Tetszett, ez a fejezet (is)
kifejezetten tetszett.
A Mount Everest
szellemei tanulságos fejezet volt. És igen én egyetértek az ott
élőkkel, hogy nem hiszem, hogy egyrészt van értelme felmászni egy olyan hegyre,
ami körülbelül sorra gyilkolja a hegymászókat, másrészt meg, talán nem kéne
háborgatni azt a helyet. Jó, mondjuk a hegymászást sem értem egyszerűen, de
elfogadom, hogy valaki ettől boldog, meg ez motiválja. De felmenni egy hegyre,
egy jó magasra, a legmagasabbra, úgy hogy tudják, hogy nagyrészt meg fognak
halni, mert lavina, oxigén hiány stb. bármi lehet. És mégis nekiindulnak, csak
hogy bizonyítsák, hogy ők mekkora…hmmm? No, mik? Mit bizonyít, ha megmászod a
világ legmagasabb hegyét? Semmit. Az én szememben legalábbis nem lesz ettől
nagyobb ember.
Sajnos véget ért a
könyv, visszakellett térnem Keletről Nyugatra. De élveztem az utazást, rengeteg
új és érdekes információval lettem gazdagabb. Szerettem az íróval barangolni, szerettem,
hogy ez az utazás elhúzható volt. Valahogy örülök, hogy nem csak végigszaladtam
a könyvön.
Hogy kinek ajánlom a
könyvet? Nos, minden olyan embernek, akit csak egy kicsit is érdekel Kelet,
Indiától-Tibetig. Akik szeretnek megismerni országokat. Nem mondom, hogy minden
információt megkapnak, mert nem. Ez a könyv jó kiegészítője egy útikönyvnek,
vagy éppenséggel remek érdeklődést felkeltő más szakirodalmakhoz, akár a
sárkányokról, rókadémonokról, vagy hindu istenekről legyen szó. Ad egy alapot,
egy elég masszív és jó alapot, méghozzá kellemes hangvételben, nem tanító jelleggel.
Megadja az esélyt, hogy utána, ha elindult az emberben a kíváncsiság, akkor
célirányosan kereshessen a számára legérdekesebb témákba.
Én mindig Japán és
Tibet párti voltam, mármint érdeklődési körként. Kína, India, Bhután vagy
bármely más „keleti” ország nem élvezett nálam prioritást. Tibet a Dalai Láma
miatt, Japán meg…ki tudja miért lett „kedvenc”. Jóval több dolgot olvastam
róluk, mint a könyvben szereplő más országokról, de be kell látnom, Kelet úgy
egészében megéri a rá fordított időt. Nem ez lesz az utolsó, hogy a könyvben
említett országokról olvasok, mert érdekesek lettek számomra. És jó lesz majd
bebarangolni újra és újra azokat a tájakat.
Mint, azt az előző
posztban is írtam, ez a könyv nálam megköveteli azt, hogy kicsit többet írjak
róla, kicsit több részre szabdaljam. Pedig maga a könyv csupán 336 oldalas. Átlag
könyv hosszúság, ami nem igényelné azt, hogy ennyire részekre szabdalják. Csakhogy
nem akármilyen 336 oldal.
Meglehetősen olvasmányos a könyv, és gyorsan is lehet
haladni, ennek ellenére nem nagyon akaródzik sietnem vele. Valahogy jól esik
elmerengeni azon, amit olvasok, utána olvasni más forrásokban is, és így kicsit
lassabb a dolog, mintha csak úgy végigszáguldanék a köteten. Az előző részben
megismerhettem India azon oldalát, amit érdemes minden utazónak, és akár turistának
is megismerni, spirituális, hagyományok, vallások terén. A második rész viszont
az, amit jó, ha tud az ember, történelem, hiedelem, mágia, gyilkosság terén,
régen és ma. Ez már inkább India azon oldala, amit, ha az utazó szerencsés,
akkor sosem fog élőben tapasztalni. Mármint a nagy részét. Voltak azért érdekes
dolgot itt is! Tehát akkor lássuk miről is szól, az a bizonyos árnyoldal.
Siva szent szolgái, avagy azok a bizonyos „szent emberek”. Vannak
ugyebár papok, meditáló tömegek és vannak azok a mesterek, és hát szentek is,
akik kicsit másképpen gondolkodnak arról, milyen életet is kell élni. Ezek az
emberek azok, akikkel maguk az indiaiak szívesen találkoznak, vannak akik fel
is keresik őket, de valószínű, hogy a nyugati turista vagy zarándok elkerüli
őket messzire. Meztelenek, koszosak, halottakon táncolnak, és koponyákból
isznak. Mendemondák szerint emberhúst is esznek.
„Az aghórik szemében
minden csak illúzió. Ha pedig a világ illúzió, akkor nincsen különbség ás rossz, szép és csúnya, szeretet és
gyűlölet között. Könyörtelenül és megalkuvás nélkül semmibe veszik az indiai
társadalom előírásait és tabuit. Olyan mélyre merülnek a szennyben és a
mocsokban, amennyire csak lehetséges, hogy ezen keresztül jussanak el a
megtisztulásba és a fénybe.”
106. oldal
Züllőt népségek, legalábbis a nyugati kultúra szerint azt
hiszem, ezeket a szent embereket hívnánk mi züllőtnek. Drogoznak, feltehetően
az egész életük egy kábult tudatállapotban telik, a drogot, az alkoholt a „tanítványok”
vagy „követők” szolgáltatják számukra. Néha kihalásznak pár hullát a Gangeszből
és megeszik őket. Őszintén bevallom, hogy ez az arca Indiának annyira nagyon
nem tetszett. Persze tisztában voltam azzal, hogy az indiaiak sem tökéletesek
és nekik is vannak fura szokásaik, de ez az ember evés, drogozás, és féktelen
szex dolog már kiütötte nálam kicsit a biztosítékot. Az alap dolgokat a
könyvből megtudhattam, és őszintén ez az a rész, ahol eszembe sem jutott, hogy
rákeressek bővebb infókra. Köszönöm, ebből ennyi bőven elég volt!
Az Aghórik után
következett a Boszorkányok Indiában fejezet, ami már kicsit jobban tetszett. Feltehetően
azért, mert alapjában véve is bírom a boszorkányos dolgokat, és feltételeztem,
hogy hasznos és érdekes dolgokat fogok megtudni. Indiában, hasonlóan a legtöbb
országhoz, itt is valahogy kialakult az, hogyha probléma van, hogyha nincs
termés, ha szárazság van, vagy betegség, az a boszorkányok miatt van. És általában
a boszorkány nem más mint az özvegy, vagy éppenséggel egyedülálló nő. És mint
az, biztosan a bajok forrása. Érdekes, hogy ez a hiedelem aztán behálózta az
egész világot. Rengeteg helyen, keleten és nyugaton egyaránt nagyon is mélyen
hittek abban, hogy a nők, egyedülálló nők, valami természetfeletti praktikát
űznek, és hogy ez rossz és gonosz és persze minden baj forrása. Indiának is
megvolt, és van ma is a maga boszorkányüldözése. A mai napig gyilkolnak
lányokat, nőket „boszorkányság” vádjával, annak ellenére, hogy már törvény
tiltja.
„Az indiai állam
szerencsére nem tűrte sokáig a boszorkányüldözések fellángolását. 1999-ben
lépet életbe a boszorkányüldözést megtiltó törvény. Ez alapján akár hat hónap
fegyházra és kétezer rúpia büntetés is várhat arra, aki egy férfit vagy egy nőt
boszorkánysággal vádol meg. A törvényhozók mosták a kezüket, ám a helyzet nem
javult. Az uszítóknak csupán egy töredéke került bíróság elé, és a bírák
többnyire felmentették a vádlottakat.”
116. oldal
Nos, igen, a törvény
akkor lenne hatásos, ha be is tartanák. Ennek ellenére a mai napig folyik a
boszorkányüldözés, főleg az elmaradottabb régiókba, ahova még a tudomány, a
technika nem jutott el. A mai napig évente 150-250 esetről tudnak, hogy nőket
gyilkoltak meg boszorkányság vádjával. És az érdekvédő egyesületek, vagy a nők
egyenjogúságáért harcoló szervezetek szerint ez csak egy szám, feltehetően a
valóság ennél jóval több. Rengeteg elmaradt településen történt esetről nem
tudnak.
Indiában, mint minden
országban vagy legalábbis majdnem minden országban, jelen vannak titkos
társaságok. Amik, mivel tudunk róluk, olyan nagyon már nem lehetnek titkosak. Amúgy
be kell vallanom, hogy amikor egy titkos társaság titkairól olvasok, akkor
szerintem a titkos jelző már megbukott. Ha valamiről olvashatsz, ami elméletben
titok…ugye értitek?
Nos tehát Indiai
titkos társaságok vannak és lesznek is feltehetően, míg a világ a
világ. Egyrészt a Szabadkőművesek is páholyt nyitottak Indiában, és hát ott van
A Kilenc ismeretlen társasága, ami remélem,
indiai nyelven jobban hangzik, mert ez annyira furán hülyén hangzik magyarul. Nos,
ők a természettudomány, a történelem, a technika és mindenféle tudások őrzői. 9
könyv, 9 téma. Az ősi Atlantisz is említésre kerül ezekben a szövegekben,
rögtön azután, hogy a telefon, vagy az internet őse is feltűnik. A leírtak
alapján (nem megerősített forrásokból), elég sok olyan dolog van ezekben a
titkos dolgokban, amik ma már léteznek. Ez feltételezi azt, hogy valóban régen
is léteztek, csak történt valami, ami miatt visszakerültünk az őskori
tudásszintre.
„Egyes – vitatott hitelességű – hindu iratok szerint India
földjén az utolsó jégkorszak idején, majd a felolvadás időszakában kialakult
egy hatalmas, fejlett civilizáció. A Ráma Birodalom Atlantisz kortársa és
ellenfele lehetett. Vetélkedésük kiterjedt szinte a teljes földgolyóra.
Városaikban felhőkarcolók magasodtak az égre, ahol hatalmas harci és
teherszállító járművek repültek. Atlantisz és a Ráma Birodalom között állítólag
atomháború robbant ki. A kegyetlen küzdelem elpusztította az ősi civilizációt,
és évezredekre a barbárság korszakába taszította vissza a Földet.”
121. oldal
Be kell
vallanom, hogy annak ellenére, hogy a titkos, titkos társaságokról hallott
titkok számomra furán furcsák, ez volt a kedvenc részem. Olyan volt, mintha
vázoltak volna pár sci-fi-t. Amúgy is kifejezetten szeretem az Atlantisz
sztorikat, ha még egy indiai Ráma Birodalom is van benne, az nem ront az
egészen. Tehát ez volt az a rész, ami nagyon-nagyon tetszett, a maga
nonszenszsége ellenére is. A Kilenc Ismeretlen társasága viszont nem az egyetlen
társaság Indiában. Rengeteg vallási szekta létezik, indiának is megvan a maga
maffia hálózta, és az alvilága is. Igen, van, amiben kelet és nyugat nagyon
hasonló.
Káli anya szent gyilkosai azt hiszem, hogy róluk nem kell túl sokat mondanom, mert már
mindenki hallott az utazókat megfojtó gyilkosokról. Lehet, hogy kegyetlenül
hangzott, de ez volt a második kedvenc fejezetem. Mert míg a titkos társaságok,
amolyan sci-fi szagúak voltak, Káli anya szent harcosai inkább egy kis horror. Remekül
le van vezetve a könyvben, hogy mi mozgatja őket, és hogy hogyan cselekedtek. Nekem
borzalmasan tetszett a leírás. Még ha magával a gyilkolási dologgal nem is
értek egyet. És igen örülök, hogy a 21. századra feltehetően sikerült őket
felszámolni. Feltehetően, mert nincs nagy hírverés arról, hogy a mai napig
tűnnének el emberek, mármint olyan körülmények között, mint ahogyan régen. Tény,
hogy feltehetően a technika, a GPS és a „mindent kiposztolok, azt is ha a
bokornál állok” korában, már nehéz eltűnni nyomtalanul.
A Tádzs Mahál sötét titkai, szerintem mindenki
ismeri a Tádzs Mahál történetét. Mármint azt, a szerelmes elképzelést, amihez a
mai napig az Indiai kormány is nagyon-nagyon ragaszkodik. Ismerjük be, hogy egy
csomó turista megy megnézni a „síremléket”, mert milyen megható, milyen nagy
szerelem volt. Rengeteg történetet olvastam, vagy filmben utaltak az épületre,
és én is azt hittem, hogy hát ezt ezért építették. És akkor itt ez a könyv, ami
felveti, hogy mennyire sok dolog támasztja alá azt, hogy NEM romantikus háttere
van az épületnek, hanem valami sokkal egyszerűbb és átlagosabb. De megértem az
indiai kormányt is, ugyanis feltehetően nem mozgatna meg annyi turistát az, ha
azt mondják, hogy egy hindu templom, vagy egy hindu uralkodó palotája volt,
csak jöttek a muszlimok, elfoglalták, kicsit felcsicsázták, átalakították és
már a képükre is lett formálva. Igen, feltehetően nem lenne akkora nagy
látványosság, ha „csak egy palota” és nem az ami. A könyvben rengeteg
megfontolandó dolgot leír magáról az épületről, az elméletekről, arról hogy az
indiai kormány, hogy próbálja eltussolni a dolgokat. Elméletileg találtak hindu
isten szobrokat az épületen Belül, csak aztán jobb a békesség alapon
visszafalazták a szobát, amiben voltak. Érdekelne, hogy ez mennyire igaz,
mennyire mendemonda. De egyelőre még nem sikerült alaposabban utána néznem. De hihető
volt.
„Ahhoz kétség sem férhet, hogy a hófehér mauzóleumot és a
hozzá tartozó épületeket a korszak legkiválóbb szakemberei alkották meg.
Egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy egy muszlim uralkodó építészei elkövették
azt a hibát, hogy az épületegyüttes legszentebb része, a mecset nem pontosan az
iszlám legszentebb helye, Mekka irányába forduljon. Márpedig ez a helyzet. A
Tádzs mecsete majdnem tizenöt fokkal eltér Mekka irányától. Pontosan úgy van
tájolva, ahogy a legtöbb indiai hindu templom.”
148. oldal
Ráksasza: az istenek kihívója a fejezet, amit nem szerettem. Sajnálom! Túl sok volt az
idegen név, túl sok a ki kit akar megölni, kit kinek áldoz, ki kiben hisz és
milyen a fegyvere, kit árul el és kik a szülei. Igen, ez volt a bonyolult
fejezet, és feltehetően, amikor ezt olvastam, már kicsit beteg voltam, mert
annyi maradt meg bennem, hogy mindenki ármánykodott a másik ellen, és végül,
aki mindenkit legyőzött, azt legyőzték. És ennyi. Pedig biztos érdekes, ajánlja
a Rámájana –t, mint háttér információ. Szerintem majd elolvasom, amikor nem
leszek beteg, mert ez a sok idegen hangzású név kicsit, nagyon sok volt. Ebből
adódóan kicsit untam ezt a fejezetet.
Szemben az ellenséggel. Ez viszont haláli volt! komolyan valahol átérzem, a
komolyságát is a dolognak, de nézőként lehet, hogy nagyon nem tudtam volna
komoly fejjel végignézni, amit leír. A fejezetben az indiai és a pakisztáni
határra utaznak el, és bemutatják, hogy miként lehet átjutni, ami amúgy még nem
is annyira izgi. Viszont este, amikor becsukják a határt jelképező kaput, és a
zászlókat leengedik, az valahol olyan élettel teli és vidám. Annak ellenére,
hogy a két ország viszonya nem éppen a legbarátiabb, a határőrök tartom, hogy
ilyenkor nagyon jól szórakoznak. Kitaláltak egy aranyos koreográfiát, amit
követnek és így már kész szurkoló tábor van ott minden este. Igen, biztos,
hogyha elmennék Indiába, akkor erre, hogy ezt megnézzem, időt szentelnék. Csakis
békés időszakban!
Azon gondolkodtam, hogy egy poszt legyen-e a
könyvről vagy több. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem is részenként, de
szétszedem a posztokat. Főleg abból a meggondolásból, hogy nem akarom, hogy
egyes részek felülírják az előtte olvasottakat. Mert bár a helyszín (India) az
első két részben azonos, de teljesen más megvilágítást ad az országról. A többi
rész, meg már helyszínileg sem ugyanaz. Így döntöttem, amellett, hogy
szétszedem a posztot.
Első rész India
csodái:
Őszinte leszek, Indiáról keveset tudtam! Most sem
állítom, hogy teljesen ki vagyok művelve, hiszen ~100 oldal nem elég arra, hogy
mindent elmondj Indiáról. De elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést az
ország iránt, és rengeteg olyan dolgot megtudjon az olvasó, amiket az útikönyvekből
nagy valószínűséggel nem tudna meg. Azért csak nagy valószínűséggel, mert sosem
olvastam Indiáról útikönyvet, tehát lehet, tartalmaznak hasonló dolgokat.
Ami biztos, hogy a könyv nagyon olvasmányos,
olyan személyesnek hat, olyan érzésem van olvasás közben, mintha ülnék egy
szőnyegen, valahol Indiában, és hallgatnám a történeteket. Kellemes és könnyen
elképzelhető, közeli. Igen, talán ez a legjobb szó, közelinek tűnnek a dolgok,
és nem a rideg tények és a rideg valóság.
Az első rész India szép, jó és a
spiritualizmusának és vallásának pozitív oldalát mutatja be. Azokat a dolgokat,
amikért ha egy turista nem is, de egy zarándokútra kell, hogy meglássa,
megtapasztalja, hogy átélje! Én magamról tudom, hogy én a turista típus vagyok,
tehát én mennék, néznék, látnék, éreznék, de ezt lecsökkentve egy hétbe, nem
hónapokba. De becsülöm, és valahol irigylem is azokat, akik útra kelnek, hogy
bejárhassák Indiát (vagy bármely más országot), és tényleg megismerjék az adott
helyet, kultúrát és hagyományokat és nem csak a felszínt kapargassák.
Az első fejezet az Az isteni anya ölelése, főleg spirituális élményeket mesél
el az Ölelő anyáról. Megtudjuk a háttértörténetet a lánynak, akiből az Ölelő
anya lett, és megtudjuk azt is, hogy Indiában mekkora kultusza van egy-egy
istennek. Meglehetősen sok isten lévén, nem meglepő, hogy nagy a spirituális
hit. Az Ölelő Anya egyike az amely az oda látogatók szerint „teljesít egy
kívánságot”, bár hivatalosan ilyet sosem
mondtak, de akiket megölelt, mind azt mondta, hogy felejthetetlen élményben
volt része, hogy akkor ott érezte a nagy kozmikus és/vagy spirituális ölelést. Meglepő
volt olvasni, hogy tessék-lássék 21. század és indiai vendégszeretet, a
külföldieknek, akik nem akarnak sorba állni, megoldható, hogy külön legyenek
fogadva. Ennek a magyarázata az volt, hogy az Ölelő Anya nem szeretné, ha bárki
csalódva hagyná el az ashramot. Ismerjük azért be, hogy nagy teljesítmény ez! Naponta
több ezer embert ölel meg, de a legtöbbek ráérnek várni rá. Az ashramban
elélhetnek, míg rájuk kerül a sor, van ingyen étel. Csak győzze kivárni az
ember. Amúgy szerintem a turistákon kívül mindenki ott valahogy ráér. Ráér arra,
hogy egyszerűen megvárja, és ne tolakodjon, hogy ne lökdösődjön, hogy ne
hőbörögjön. Ott az ember mintha teljesen más létállapotba kerülne. És az idő,
mint olyan mellékes lenne.
Siva szent városa:
Benáresz
„Váránaszi remek lehetőséget kínál arra, hogy
megtekintsünk néhány hindu templomot. Ez azonban sokkal keményebb diónak
bizonyulhat, mint ahogy azt esetleg gondolnánk, ugyanis a legnagyobb indiai
vallás számos templomába nem engednek be más hitű embereket. Az európai
utazókról pedig már messziről látszik, hogy nem India gyermekei. Szerencsére
azonban a hatalmas városban akadnak olyan templomok is amelyek kapuját nem
csapják a messziről érkező érdeklődő orrára.”
39. oldal
Ez volt az első
olyan fejezet, amiben több ismerős dolgot is olvastam. Ilyen a Gangeszben való
megmerítkezés, mely lemossa az ember összes bűnét és az, hogyan is „temetkeznek”
az indiaiak. Ezek olyan információk szerintem, amit mindenki hallott már
innen-onnan és az alapműveltség része, akkor is, ha az ember nem hindu, és nem
érdekli India. Viszont jóval alaposabb információkat tudtam meg, kicsit fogyaszthatóbb
stílusba. Mint, ahogy az idézet is mutatja, meglepő (nekem az volt), hogy a
hindu templomok nagy részébe nem léphet olyan ember, aki nem hindu. Én megszoktam,
hogy a legtöbb vallás, legtöbb temploma nyitott, bárki bármikor beléphet oda. Tudom
, hogy vannak kivételek, de valahol fura számomra, hogy egy város Legtöbb
temploma nem látogatható és csak pár van amibe a nyugati és/vagy keleti turista
is beteheti a lábát. Megértem persze, csak ez nagyon új információ. Az isteni férfiasság legendája! fejezet
viszont valahol végtelenül felpezsdítő volt.
„Az Indiába érkező első európai felfedezők, később pedig
a hittérítők elképedve és felháborodva tapasztalták, hogy a legszebb és
legpompásabb templomokban nem csupán különféle istenségek képmását, hanem egy
egészen különleges alakú, csillogó és sima valamit is tisztelnek. A hívők
imádatának tárgya nem volt más, mint Siva istenség legfontosabb jelképe,
a lingam. Európai fejjel gondolkozva valóban nem egyszerű felfogni azt,
hogy miért örvend mind a mai napig ekkora tiszteletnek az istenség férfiassága.”
43. oldal
És nem azért feltétlen, mert Siva
férfiasságáról volt szó. Amikor olvastam a fejezetet, elgondolkodtam azon, hogy
a régi hittérítők mégis mit gondoltak akkor, amikor betérve egy templomba, egy lingam
fogadta őket. Pláne, ha éppen egy ünnepnek hála e férfitag le volt öntve
mézzel és tejjel. Ismerjük be, hogy az Európaiak nagy része borzalmasan prűd. Engem
felcsigázott és megmosolyogtatott a dolog, de kétlem, hogy az akkori hittérítők
szintén így viszonyultak hozzá. Amúgy szerintem nincs semmi gond a lingam ábrázolással,
és miután elolvashattuk a legendát róla, meggyőződésem, hogy Síva jobban járt
azzal, hogy férfi tagját imádják, mint Brahma, akinek az átka az volt, hogy
egyáltalán ne imádják. Igen, azt hiszem Síva azért ezzel jobban járt. Amúgy, az
első részből azt hiszem, ez a legendás fejezet volt az, amit a legjobban
szerettem.
Ha már legenda, akkor a következő fejezet Világunk vége, a Kali Juga. Olyan
volt, mint egy indiai világvége történet. És beismerem Kali és Káli-t én is
keverem! Pedig nem ugyanaz. Érdekes volt, ahogy levezette a világkorszakokat az
író, és boncolgatta, hogy vajon már az utolsó világkorszakban vagyunk-e vagy
sem. Ha még nem is vagyunk benne, de nincs túl messze, hogy a Kali Juga-ba
lépjünk, amikor a széthúzás és erőszak ideje jön el, rengeteg természeti
katasztrófával. Igen, ez olyan 2012 világvége történet.
A fehér
szikhek, Zsidók Indiában fejezetek,
az amolyan „bevándorló vallás” jelzővel tudnám illetni. Tetszett, hogy India
igazán befogadó, ami a vallásokat illeti, illetve, feltehetően mindenkit
barátságosan fogadnak. Szeretem a vallásilag nyitott országokat, és valahogy
jól esik azt olvasni, hogy igenis megférnek egymás mellett a zsidók, szikhek,
hinduk, keresztények stb. és nem viszálykodik ott senki azért, hogy márpedig őt
kövesd, mert az a hit az, ami az igazi a többi meg nem jó. Feltehetően más
vallások elismerésében és elfogadásában sokat segített az, hogy a hinduknak
annyi istenük van.
A
hatalmas Kumbha Méla, nos, ez
az az esemény, amire azt hiszem, hogy joggal lehet azt mondani, hogy
monumentális. Amikor a Gangesz partján összegyúl 60 (!!) Millió ember, akkor
igen, azt hiszem, mondhatjuk rá, hogy monumentális. Nagyon tetszett az ünnepség
leírása, és az, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokan vannak, mindenki tudja,
hogy mikor kerül rá sor, nincs tolakodás, és betartja mindenki a szabályokat. Durva
elképzelni, hogy 60 millió ember képes arra, hogy ezt a rendet tartsa. Persze tudom,
hogy rengeteg biztonsági, rendőr és hadsereg óvja őket és irányítja őket, de
akkor is. Az, nos, az tömeg. Viszont az, akinek ez az ünnepség fontos, 12
évente rendezik meg, azt hiszem, egy olyan spirituális élményt adhat, amit
tényleg soha nem fog elfelejteni. Sokak szerint, elmerülve a Gangeszbe
megfiatalodnak az emberek. És igen, valahol nagyon durva, hogy sok millió ember
megmerítkezik abba a folyóba, ami nem arról híres, hogy olyan nagyon-nagyon
tiszta lenne. Már csak azért sem, mert nem olyan messze a helyszíntől,
halottakat égetnek, és néha hullákat dobnak a vízbe. És senki nem fél, hogy
elkap valamit. A hit ereje ugyebár!!
Indiai esküvő, azaz egy indiai szikh esküvő valójában. Méghozzá egy 21. századi. Tetszett,
hogy annak ellenére, hogy azért bőven halad a korral India is, meglehetősen sok
szokásukat tartják még. Ha modernizálják is azokat, de még mindig vannak hagyományok,
amiknek eleget tesznek. Tetszett az esküvő leírása, az, hogyan és miként
öltözködnek és viselkednek a vendégek, az ifjú pár.
„A szikhek esküvője néhány dologban eltér az indiai
hinduk szertartásaitól. A Közösségnek nincsenek hivatásos papjai, hanem
tekintélyes polgárokra bízzák a különféle papi feladatok ellátását. Ilyen
feladat a templomok irányítása, a közösség pénzügyeinek ellenőrzése, de a szent
szövegek felolvasása, a himnuszok eléneklése, és persze az ifjú párok
összeesketése is. A hindu esküvőre az éjszaka sötétjében kerül sor. A
menyasszony és a vőlegény a szent tüzet kerüli meg. A szikhek viszont nappal
tartják az esküvőt, és az ifjú párnak az óramutató járásával megegyező irányban
kell a baldachin alatt díszhelyre kitett szent könyvet körbejárni. A
szertartást énekszó és persze jó tanácsokat és útmutatást is tartalmazó
prédikáció is kísérte.”
99. oldal
„Az evés-ivásban csak akkor következett rövid szünet,
amikor az ifjú pár elindult a nászútra. Ehhez már nem a fehér lovat, hanem egy
légkondicionált fehér autót választottak. A jókedvű rokonok színes zsinórokkal
számtalan üres sörösdobozt kötöttek a kocsi hátsó lökhárítójára. Az ifjú pár
búcsút intett a családnak, beült az autóba, és rengeteg üzemanyagot spórolt meg
azzal, hogy az igen jókedvű, vegyes rózsaszín és piros turbánt viselő legények
nem engedték bekapcsolni a motort, hanem jó darabig hangosan kiabálva tolták a
kocsit.”
100. oldal
Azt hiszem az esküvő tökéletes zárás is volt
Indiáról, egy csodákkal teli
Agatha Mistery épp egy izgalmas krimit készül megnézni
patinás otthonának vetítőtermében, amikor unokatestvére, az esőtől csuromvizes
Larry beront hozzá. Új vizsgafeladattal bízta meg a Sólyomszem Detektíviskola,
és tudja jól, Agatha nélkül esélye sincs, hogy megoldja a rejtélyt.
Ezúttal Indiába kell utazniuk – meg kell találniuk a híres
és roppant értékes bengáliai gyöngyöt, ami titokzatos módon eltűnt Káli istennő
templomából. Ráadásul a szentély őrének is nyoma veszett, csak egy akadozó
hangfelvételt hagyott maga után.
Az ifjú nyomozókat most is elkíséri Mr. Kent, a komornyik,
és Watson, a macska.
A könyvért köszönet a Manó Könyvek kiadónak!
A könyvhéten kaptam egy példányt a könyv első részéből, amit
egész gyorsan ki is végeztem annak idején. Azaz igazság, hogy amikor ősszel
beszéltem a kiadóval, hogy mit szeretnék, adott volt, hogy a második
részt kérni fogom. Alapjába véve nem szeretem a sorozatokat, de Agatha
megfogott már az elején. Így reményeim szerint szép lassan majd végig
követhetem a nyomozásait, míg gondolom el nem éri célját és krimi írónő
lesz!
A történetek mindig
azonos sémán mozognak, a helyszín és az ügy változik csak. Tehát mindig ott az
alap, hogy Larry egy pancser (de tényleg!), aki detektívnek készül, de szinte
alkalmatlan erre a feladatra. Mindig jön egy eset amit NEM tud megoldani
egyedül….meglepő mód azzal tisztában van mindig, hogy esélye sincs, így még az
ügy felgöngyölítése előtt Agatha segítségét kéri. Aki remek fotografikus
memóriával, gyors olvasási tehetséggel rendelkezik, és átlagon felüli intelligenciával
van megáldva, ami elég az ügyek megoldásához. Az ügy egyben mindig detektív
vizsga is. Amúgy ezek alapján, feltehetően Larry majd tényleg detektív lesz…pedig
nem ért hozzá. Agathának meg kapóra jön egy-egy ügy hogy kimozduljon, világot
lásson, és ötleteket szerezzen a jövőbeni könyveihez.
Mivel nem lehet két
gyereket csak úgy magára hagyni a nagyvilágban, így Mr. Kent, a komornyik,
mindig megy velük. Ő az erő a csapatban, Agatha az ész…Larry…öööö , nos ő +1
fő.
A Mistery család az
egész világon rendelkezik családtagokkal, így mindig valakihez mennek. Jelen esetben
Indiába érkeznek, hogy egy ellopott
gyöngyre leljenek rá, illetve egy eltűnt személyre. Meglepődtem amúgy olvasva a
könyvet. Megszoktam, hogy az ifjúsági irodalomban az ilyen nyomozós könyvek,
nem tartogatnak túl nagy izgalmat, és öreg fejjel (27 évesen), már mindent
tudok. Nem mondom, hogy nem voltak sejtéseim, ki áll a lopás mögött. De úgy a
könyv háromnegyedéig azért még én is erősen kombináltam, hogy ki lehetett, túl
sokan voltak gyanúsak.
Belbecs: 5/5
Angol borító
Azt hiszem a sorozat
tényleg a gyerekek kedvence lesz. 8+ éves kortól ajánlják, és azt tudom
mondani, hogy tényleg érdemes ilyennel kezdeni az olvasás gyakorlást. Nagy betűk,
elszórtan illusztrációk, és folyamatos fejezet bontások, tehát nincs az, hogy
egyszerre el kell olvasni az egészet. A rajzok szerintem szépek, a karakterek
szerethetőek. Minimális kultúra betekintést is ad, és ez pozitív. Borító ügyileg,
átvettük a külföldi borítót, és ez nem is gond nem kemény táblás, hanem ez a
nem tudom a szakszót rá = nem is puha, nem is kemény táblás. Ami nekem
kifejezetten tetszik. Közben megsúgták, hogy mi ennek a neve :) Tehát Flexi(bilis) borítója van!
Külcsín: 5/5
A sorozat következő
része: A legendás skót királyi kard. Én már várom!!
(megjelenés: 2014. tavasza)
