Varga Csaba Béla: Varázslatos Napkelet - I. rész: India csodái

Köszönet a könyvért a Trivium kiadónak!

 Azon gondolkodtam, hogy egy poszt legyen-e a könyvről vagy több. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem is részenként, de szétszedem a posztokat. Főleg abból a meggondolásból, hogy nem akarom, hogy egyes részek felülírják az előtte olvasottakat. Mert bár a helyszín (India) az első két részben azonos, de teljesen más megvilágítást ad az országról. A többi rész, meg már helyszínileg sem ugyanaz. Így döntöttem, amellett, hogy szétszedem a posztot.

Első rész India csodái:

 Őszinte leszek, Indiáról keveset tudtam! Most sem állítom, hogy teljesen ki vagyok művelve, hiszen ~100 oldal nem elég arra, hogy mindent elmondj Indiáról. De elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést az ország iránt, és rengeteg olyan dolgot megtudjon az olvasó, amiket az útikönyvekből nagy valószínűséggel nem tudna meg. Azért csak nagy valószínűséggel, mert sosem olvastam Indiáról útikönyvet, tehát lehet, tartalmaznak hasonló dolgokat.

 Ami biztos, hogy a könyv nagyon olvasmányos, olyan személyesnek hat, olyan érzésem van olvasás közben, mintha ülnék egy szőnyegen, valahol Indiában, és hallgatnám a történeteket. Kellemes és könnyen elképzelhető, közeli. Igen, talán ez a legjobb szó, közelinek tűnnek a dolgok, és nem a rideg tények és a rideg valóság.

 Az első rész India szép, jó és a spiritualizmusának és vallásának pozitív oldalát mutatja be. Azokat a dolgokat, amikért ha egy turista nem is, de egy zarándokútra kell, hogy meglássa, megtapasztalja, hogy átélje! Én magamról tudom, hogy én a turista típus vagyok, tehát én mennék, néznék, látnék, éreznék, de ezt lecsökkentve egy hétbe, nem hónapokba. De becsülöm, és valahol irigylem is azokat, akik útra kelnek, hogy bejárhassák Indiát (vagy bármely más országot), és tényleg megismerjék az adott helyet, kultúrát és hagyományokat és nem csak a felszínt kapargassák.

 Az első fejezet az Az isteni anya ölelése, főleg spirituális élményeket mesél el az Ölelő anyáról. Megtudjuk a háttértörténetet a lánynak, akiből az Ölelő anya lett, és megtudjuk azt is, hogy Indiában mekkora kultusza van egy-egy istennek. Meglehetősen sok isten lévén, nem meglepő, hogy nagy a spirituális hit. Az Ölelő Anya egyike az amely az oda látogatók szerint „teljesít egy kívánságot”, bár hivatalosan  ilyet sosem mondtak, de akiket megölelt, mind azt mondta, hogy felejthetetlen élményben volt része, hogy akkor ott érezte a nagy kozmikus és/vagy spirituális ölelést. Meglepő volt olvasni, hogy tessék-lássék 21. század és indiai vendégszeretet, a külföldieknek, akik nem akarnak sorba állni, megoldható, hogy külön legyenek fogadva. Ennek a magyarázata az volt, hogy az Ölelő Anya nem szeretné, ha bárki csalódva hagyná el az ashramot. Ismerjük azért be, hogy nagy teljesítmény ez! Naponta több ezer embert ölel meg, de a legtöbbek ráérnek várni rá. Az ashramban elélhetnek, míg rájuk kerül a sor, van ingyen étel. Csak győzze kivárni az ember. Amúgy szerintem a turistákon kívül mindenki ott valahogy ráér. Ráér arra, hogy egyszerűen megvárja, és ne tolakodjon, hogy ne lökdösődjön, hogy ne hőbörögjön. Ott az ember mintha teljesen más létállapotba kerülne. És az idő, mint olyan mellékes lenne.

Siva szent városa: Benáresz 

„Váránaszi remek lehetőséget kínál arra, hogy megtekintsünk néhány hindu templomot. Ez azonban sokkal keményebb diónak bizonyulhat, mint ahogy azt esetleg gondolnánk, ugyanis a legnagyobb indiai vallás számos templomába nem engednek be más hitű embereket. Az európai utazókról pedig már messziről látszik, hogy nem India gyermekei. Szerencsére azonban a hatalmas városban akadnak olyan templomok is amelyek kapuját nem csapják a messziről érkező érdeklődő orrára.”

39. oldal

Ez volt az első olyan fejezet, amiben több ismerős dolgot is olvastam. Ilyen a Gangeszben való megmerítkezés, mely lemossa az ember összes bűnét és az, hogyan is „temetkeznek” az indiaiak. Ezek olyan információk szerintem, amit mindenki hallott már innen-onnan és az alapműveltség része, akkor is, ha az ember nem hindu, és nem érdekli India. Viszont jóval alaposabb információkat tudtam meg, kicsit fogyaszthatóbb stílusba. Mint, ahogy az idézet is mutatja, meglepő (nekem az volt), hogy a hindu templomok nagy részébe nem léphet olyan ember, aki nem hindu. Én megszoktam, hogy a legtöbb vallás, legtöbb temploma nyitott, bárki bármikor beléphet oda. Tudom , hogy vannak kivételek, de valahol fura számomra, hogy egy város Legtöbb temploma nem látogatható és csak pár van amibe a nyugati és/vagy keleti turista is beteheti a lábát. Megértem persze, csak ez nagyon új információ. Az isteni férfiasság legendája! fejezet viszont valahol végtelenül felpezsdítő volt. 

„Az Indiába érkező első európai felfedezők, később pedig a hittérítők elképedve és felháborodva tapasztalták, hogy a legszebb és legpompásabb templomokban nem csupán különféle istenségek képmását, hanem egy egészen különleges alakú, csillogó és sima valamit is tisztelnek. A hívők imádatának tárgya nem volt más, mint Siva istenség legfontosabb jelképe, a lingam. Európai fejjel gondolkozva valóban nem egyszerű felfogni azt, hogy miért örvend mind a mai napig ekkora tiszteletnek az istenség férfiassága.” 
43. oldal

És nem azért feltétlen, mert Siva férfiasságáról volt szó. Amikor olvastam a fejezetet, elgondolkodtam azon, hogy a régi hittérítők mégis mit gondoltak akkor, amikor betérve egy templomba, egy lingam fogadta őket. Pláne, ha éppen egy ünnepnek hála e férfitag le volt öntve mézzel és tejjel. Ismerjük be, hogy az Európaiak nagy része borzalmasan prűd. Engem felcsigázott és megmosolyogtatott a dolog, de kétlem, hogy az akkori hittérítők szintén így viszonyultak hozzá. Amúgy szerintem nincs semmi gond a lingam ábrázolással, és miután elolvashattuk a legendát róla, meggyőződésem, hogy Síva jobban járt azzal, hogy férfi tagját imádják, mint Brahma, akinek az átka az volt, hogy egyáltalán ne imádják. Igen, azt hiszem Síva azért ezzel jobban járt. Amúgy, az első részből azt hiszem, ez a legendás fejezet volt az, amit a legjobban szerettem.

 Ha már legenda, akkor a következő fejezet Világunk vége, a Kali Juga. Olyan volt, mint egy indiai világvége történet. És beismerem Kali és Káli-t én is keverem! Pedig nem ugyanaz. Érdekes volt, ahogy levezette a világkorszakokat az író, és boncolgatta, hogy vajon már az utolsó világkorszakban vagyunk-e vagy sem. Ha még nem is vagyunk benne, de nincs túl messze, hogy a Kali Juga-ba lépjünk, amikor a széthúzás és erőszak ideje jön el, rengeteg természeti katasztrófával. Igen, ez olyan 2012 világvége történet.

 A fehér szikhek, Zsidók Indiában fejezetek, az amolyan „bevándorló vallás” jelzővel tudnám illetni. Tetszett, hogy India igazán befogadó, ami a vallásokat illeti, illetve, feltehetően mindenkit barátságosan fogadnak. Szeretem a vallásilag nyitott országokat, és valahogy jól esik azt olvasni, hogy igenis megférnek egymás mellett a zsidók, szikhek, hinduk, keresztények stb. és nem viszálykodik ott senki azért, hogy márpedig őt kövesd, mert az a hit az, ami az igazi a többi meg nem jó. Feltehetően más vallások elismerésében és elfogadásában sokat segített az, hogy a hinduknak annyi istenük van.

  A hatalmas Kumbha Méla, nos, ez az az esemény, amire azt hiszem, hogy joggal lehet azt mondani, hogy monumentális. Amikor a Gangesz partján összegyúl 60 (!!) Millió ember, akkor igen, azt hiszem, mondhatjuk rá, hogy monumentális. Nagyon tetszett az ünnepség leírása, és az, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokan vannak, mindenki tudja, hogy mikor kerül rá sor, nincs tolakodás, és betartja mindenki a szabályokat. Durva elképzelni, hogy 60 millió ember képes arra, hogy ezt a rendet tartsa. Persze tudom, hogy rengeteg biztonsági, rendőr és hadsereg óvja őket és irányítja őket, de akkor is. Az, nos, az tömeg. Viszont az, akinek ez az ünnepség fontos, 12 évente rendezik meg, azt hiszem, egy olyan spirituális élményt adhat, amit tényleg soha nem fog elfelejteni. Sokak szerint, elmerülve a Gangeszbe megfiatalodnak az emberek. És igen, valahol nagyon durva, hogy sok millió ember megmerítkezik abba a folyóba, ami nem arról híres, hogy olyan nagyon-nagyon tiszta lenne. Már csak azért sem, mert nem olyan messze a helyszíntől, halottakat égetnek, és néha hullákat dobnak a vízbe. És senki nem fél, hogy elkap valamit. A hit ereje ugyebár!!

  

  Indiai esküvő, azaz egy indiai szikh esküvő valójában. Méghozzá egy 21. századi. Tetszett, hogy annak ellenére, hogy azért bőven halad a korral India is, meglehetősen sok szokásukat tartják még. Ha modernizálják is azokat, de még mindig vannak hagyományok, amiknek eleget tesznek. Tetszett az esküvő leírása, az, hogyan és miként öltözködnek és viselkednek a vendégek, az ifjú pár.

„A szikhek esküvője néhány dologban eltér az indiai hinduk szertartásaitól. A Közösségnek nincsenek hivatásos papjai, hanem tekintélyes polgárokra bízzák a különféle papi feladatok ellátását. Ilyen feladat a templomok irányítása, a közösség pénzügyeinek ellenőrzése, de a szent szövegek felolvasása, a himnuszok eléneklése, és persze az ifjú párok összeesketése is. A hindu esküvőre az éjszaka sötétjében kerül sor. A menyasszony és a vőlegény a szent tüzet kerüli meg. A szikhek viszont nappal tartják az esküvőt, és az ifjú párnak az óramutató járásával megegyező irányban kell a baldachin alatt díszhelyre kitett szent könyvet körbejárni. A szertartást énekszó és persze jó tanácsokat és útmutatást is tartalmazó prédikáció is kísérte.” 

99. oldal

„Az evés-ivásban csak akkor következett rövid szünet, amikor az ifjú pár elindult a nászútra. Ehhez már nem a fehér lovat, hanem egy légkondicionált fehér autót választottak. A jókedvű rokonok színes zsinórokkal számtalan üres sörösdobozt kötöttek a kocsi hátsó lökhárítójára. Az ifjú pár búcsút intett a családnak, beült az autóba, és rengeteg üzemanyagot spórolt meg azzal, hogy az igen jókedvű, vegyes rózsaszín és piros turbánt viselő legények nem engedték bekapcsolni a motort, hanem jó darabig hangosan kiabálva tolták a kocsit.”

100. oldal

Azt hiszem az esküvő tökéletes zárás is volt Indiáról, egy csodákkal teli

Rendkívüli ország, napos oldaláról.

Folyt. Köv. India sötét oldala