A Dalai Láma mindig is szívem egyik legkedvesebb vallási vezetője volt. Imádom, ahogy gondolkodik a dolgokról és azt, hogy mennyire képes pozitív maradni, annak ellenére ami vele, és az országával történt. Egy időben nagyon sok könyvet olvastam tőle, aztán az a korszakom véget ért, de lehet újra kéne élesztenem a buddhista vallás iránti érdeklődésemet. Ami sosem szűnt meg, csak háttérbe szorult.
Desmond Tutu-ról biztos, hogy valamikor már hallottam, de amúgy nem igazán volt számomra ismert alak. A könyv olvasásakor olvastam utána, hogy tavaly karácsonykor el is hunyt az érsek :( De szép kort megélt, és a betegségét ha ehhez hozzá adjuk, akkor kifejezetten teljes életet élt, hosszan és teli jó akarattal.
Amikor ez a két "öregember" találkozik akkor olyan, mintha egy végtelenül szerető, boldog spirituális közeg telepedne rájuk. És a könyvből annyira sugárzik, hogy amúgy ők nagyon is emberek, nagyon is viccesek. A Dalai Lámáról tudtam, neki van egy sajátságos humora, de amikor az érsekkel volt szerintem az alap boldogság és huncutsági szintjüket meg kell szorozni százzal. Örülök, hogy ilyen jó barátok voltak és hogy ennyire megértették egymást, annak ellenére (vagy éppen pont azért?), mert két nem éppen egyforma vallást képviseltek.
Az egyik kedvenc részem a könyvben az volt, amikor elbúcsúztak a hét leteltével, és felvetették, hogy ha meghalnak, és az érsek megy előre akkor a mennyországba járja ki, hogy a Dalai lámát is beengedjék, de ki tudja hol találkoznak újra. Szomorú, mégis annyira kedves volt. Még a halálról is teljes természetességgel beszéltek mind a ketten. Mert az élet rendje, hogy meghalunk. Előbb vagy utóbb, de mindannyian. Csak az nem mindegy, hogy míg oda elérünk, hogy Élünk.
Nagyon szerettem olvasni a könyvet, mert két nagyon kedves személyiség beszélgetései vannak benne.
 |
| A kép a könyv keletkezésekor, a Dalai Láma 80. születésnapján készült. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése