Amikor a mese már egy kicsit sok!

Szeretem én a meséket, de eljut az ember arra a szintre, hogy ha csak arra gondol, hogy mesét kell olvasnia akkor leizzad, és elfogja az undor. A merítés díj miatt, a zsűrizés égisze alatt elég sok mesét kellene olvasni. Gondoltam, ez nem lehet gond, imádom a meséket…. Csak hát az évben szétszórva és nem egyhuzamban 110-et. Tehát így márciusra besokalltam, pedig van nálam sokkal többet olvasó is.

 Feltehetően hátrány, hogy nincs gyerek akinek felolvassam, és így igazándiból magam szórakozására megy a dolog. Csakhogy azt vettem észre, hogy már inkább idegesítenek, mintsem tetszenének ezek a mesekönyvek. Persze, lehet csak azért mert éppen az a turnus került a kezembe, amik tényleg rosszak. Úgyhogy egyelőre egy kis szünetet tartok, mert félek azért pontozok le könyveket, mert Éppen akkor, Éppen arra nem volt kedvem, energiám, és már rühelltem a meséket.

Mostanában olvastam:

Szécsi Noémi: Tetűmese

A szöveg nagyon tetszett, az illusztrációkkal viszont nem vagyok megbarátkozva. Nem mondom, hogy nem illik a történethez, de nekem akkor sem tetszik.

Mondjuk vicces lenne elképzelni ugyanezt a szöveget, mondjuk Szegedi Katalin illusztrációival, vagy Pászthoy Pankával, totál más hatást keltene mindegyik :D

Bodor Attila: A ló, aki édességet tüsszentett

Régóta (megjelenés óta), figyeltem ezt a könyvet, tervben is volt, hogy olvasni fogom, csak hát idő, míg a közelébe kerülök. Nos felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt az alap történet aranyos, ha eltekintünk attól, hogy édességet trüsszenteni, nem túl higiénikus. De tudom-tudom, mese!

Maga a könyv nem túlzottan vastag, tehát elvárható lett volna, hogy legalább szóismétlésekkel ne legyen teli. Mivel mese, így eltekintek attól, hogy nem enném meg azt,ami egy ló orrán/száján kijön! A történet nagyon le lett butítva, tekintve a terjedelmet, ebből adódóan, mire bárkiért is izgulnál, már megmentették, megtalálták, megvarázsolták stb.

A könyvben nincs konfliktus igazándiból, amit meg kellene oldani, fel kéne oldani. Van két probléma, de egyik sem olyan hogy izgulsz, max. egy oldalnyi ideig… utána már megoldódott. És persze borzalmasan sziruposan kiszámítható a vége, már az elején. És igen tisztában vagyok vele, hogy nem az én korosztályomnak íródott, de akkor is. Jóval többet vártam tőle.

A rajzokat meg nem szerettem meg… :(

Dániel András: A könyv, amibe bement egy óriás

Nem tudom, nem tudom…
Szeretem Dániel András könyveit, legalábbis az eddigieket nagyon szerettem. Ez már nekem egy kicsikét erőltetnek tűnik. Pedig maga az alap történet jópofa és kedves, és óriásos, úgyhogy akár jó is lett volna, de aztán a történet a történetben száll, és a történet történetének története már sok volt habár a rablós cucc jópofa, és illett is a történetbe, de ez a visszamerengés a fél könyvön át már sok volt . Ennek ellenére nem mondom, hogy nem fogok több Dániel Andrást olvasni, de azt hiszem, ő is átment az „írjunk sok mesekönyvet” erőltetett menetbe, és ennek megvan az a hátránya, hogy egy-egy könyv nem üti a színvonalat. Vagy csak nálam nem…

Finy Petra: Milu az olimpián

Hát, ez nem tudom, hogy azért volt-e borzalmas, mert 2. szintes könyv, tehát erősen butított szöveggel, vagy ez amúgy sem egy túl nagy szám. Van egy olyan érzésem, hogy mind a kettő. Az illusztrációk szépek voltak, de messze nem viszi fel a könyv értékét. Olvasást tanulóknak jó. Igazándiból a történet számomra már ismerős volt, eltekintve a macska-kutya aki sárkánnyá válik résztől. Tehát feltehetően az időutazást kihagyva az ókori görög olimpiás történetet már olvastam valahol máshol!
Ettől még ez a könyv számomra gagyi.
Jah és mire rájöttem,hogy a Milu az fiú név… azt hittem a kislányt hívják úgy :D Nem tagadom, feltehetően ez az én műveltségi hiányom :D