Vannak könyvek,
amiket nem feltétlen azért vesz kézbe az ember, mert érdekli, mert sokat
hallott róla, mert ajánlották. Vannak könyvek, amik eltűnnek, majd megkerülnek.
Vannak olyanok, amik elbújnak, elvesznek, és az olvasó feladata megtalálni. Vagy
a könyvtárosé.
Ez a könyv számomra
ilyen volt. Soha életemben nem hallottam róla, azt sem tudtam kicsoda Pejo
Javorov, még csak a nemzetiséget sem tudtam belőni (bolgár amúgy). A hét elején
kölcsönző kártyákat kellett besorolnom, amit már őrülten régen csináltam, és
van egy kis maximalizmus is bennem, próbálok tökéletesen besorolni mindent, így
ha szembejön velem egy hiba, akkor szaladok kollégához-főnökhöz, attól függően
kihez érek. Javorov könyvének kártyája konkrétan eltévedt, valahogy az A-ba
sorolódott (mint kiderült, régen ejtés szerint, kereszthivatkozással voltak
berakva, ami már megszűnt, de néhány kártya erre-arra kószálva maradt.)
Kiszúrtam, mert azt hiszem elé vagy mögé kellett volna sorolni. Halkan fel is
kiáltottam (könyvtárban vagyunk, nem ordítunk) „Ennek nem itt van a helye”.
Elhatároztam, hogy megkeresem a könyvet, mert érdekelt, hogy most akkor A-ban
kéne lennie, vagy J-ben. Nem volt a helyén. Katalógus szerint fenn volt a
polcon egy és nem vitték még ki, a valóságban viszont a raktárban húzta meg
magát. Kis vékonyka, alig észrevehető. Miután egy negyed órás kereső
hadjárattal meglett a könyv, hát úgy döntöttem elolvasom, egyrészt azért, mert
ha már megtaláltam, akkor biztos okkal kellett keresnem, másrészt meg, tetszett
a címe.
Nem szeretem
túlzottan a verseket. Lehet engem túl modernek, vagy túl maradinak tartani, de
a régiekkel az a baj, hogy nem olvastam még jókat, az újakkal meg az a baj,
hogy mindegyik nekem már túl modern, már-már nem is vers. Így hát a verses
köteteket, ha tehetem messziről elkerülöm. Amikor kinyitottam, és ráeszméltem,
hogy „Jé ebben versek vannak”, egy fintor jelent meg az arcomon, de rövid a
könyv, és hát még versolvasásba senki nem halt bele. Legalábbis tudtommal!
A költő, mint azt az
utószóból megtudtam, erősen csalódott a világban, és ezt ki is fejezte a
verseivel. Lehet az utószót kellett volna előre olvasnom, akkor talán jobban
megértettem volna, azt a töménytelen pesszimizmust, amit szegény minden egyes
versében közvetít. Szerintem fontos infó, hogy a felesége előtte lett
öngyilkos, akkor fejbe lőtte magát, de nem sikerült, rá egy évre viszont dacból
méreg + lövéssel végzett magával. Nos, ha ezeket az információkat tudja az
ember, akkor nem lepődik meg a könyv, a költemények hangulatán.
Voltak gyönyörű
versek, amiket elismerek, hogy vers és, hogy szép. De mindegyikből áradt az,
hogy megkeseredett, hogy nem képes az élettel mit kezdeni, hogy a rendszerek
jönnek-mennek és nem változik semmi. Néha látszik a fellángolás, hogy ő hinni
akar a jóban, de ezt két versszakon belül földig rombolja, vagy jégesővel vagy
Pokollal. Rengeteg versében szerepel a Pokol - Menny ellentétpár, és a halál. Ha
tudod az élettörténetét nem lepődsz meg, de mint én, előbb olvasva a verseket
és utána a sanyarú sorsát, kicsit furán jött ki. Arra, mondjuk rájöttem
magamtól is, hogy nem egy életvidám fickó. Viszont szépen tud írni. Szimbolista
költő volt, a könyv szerint korának él költője, aki kiemelkedően sokat tett le
az asztalra, a Bolgár költészetben. Én elhiszem, és mivel nem olvasok sok
bolgár verset (verset sem), így elhiszem az utoszóban foglaltakat.
Ajánlom a könyvet:
-Ha érdekel a XX. Század elejének élete
-Ha nem félsz a depresszív hangulatú versektől
-Ha versbarát vagy
-Ha érdekel a parasztság élete
-Ha a halál nem rémít el, és ha a Pokollal sincs gondod
Viszont, ha valaki ilyeneket nem szeret olvasni, az ne
olvassa. Kell egy jó hangulat hozzá, magasan optimista hangulat, hogy ne nagyon
rontsa le. Olvasva a verseket rájöttem, hogy rengeteg olyan ember van, akiknek
őrülten nehéz volt az élete, és megkeseredtek Javorov is ilyen ember volt. És még,
mennyien vannak most is így….
Kiadó: Európa
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 1970
Oldalszám: 92
Fordította: Fodor András, Nagy László
Megjegyzések