2015. szeptember 27., vasárnap

Kiss Judit Ágnes: Szörnyszomszéd

 Nem vagyok oda a versekért.
 Főleg nem azokért a versekért, amikre modern versként hivatkoznak. Amik igazándiból számomra, csak szavak egymás után írása, sortöréssel.
 Nem szeretem a verseket, ha nincs ríme, nincs története, nincsen „dallama“, amikor nem tudom magamban úgy felolvasni, hogy érezzem a ritmusát, a kellemes vagy éppen kellemetlen hangulatát, az ütemet, ami belül van az emberekbe. Nem szeretem az ilyen verseket, mert én még rímmel és ritmussal tanultam. Bennem még az a vers.
 Ezért is lehet az, hogy nagyon ritkán fogok verses kötetet. Talán évente 1-2 darabot, kortársat még nagyobb félelemmel. Magyar kortársat még annál is nagyobbal. És nem azért, mert gondom lenne, a magyar költőkkel, csak nekem ők túl modernek már. De idén már kétszer is sikerült pozitívan csalódnom Magyar, Kortárs, Költő, Verses kötetében. Mert úgy látszik vannak még olyan versek amik megérintenek, amiken jót derülök, amikben érzem azt a bizonyos ritmust, amit keresek.
 A Szörnyszomszéd egy végtelenül bájos gyermekverseskötet (deszéphosszúszóez :D). Roppant aranyos illusztrációkat kapott amúgy a könyv, az plusz értéket adott, olvasás közben. Volt rím, ritmus, hangulat, hol szomorú, hol borús, hol derűs, hol nagyon vidám, hol nagyon gyermeki. Szerettem olvasni. Sajnos nem elég hosszú, és nem olyan figyelemfelkeltő, mint amennyire lehetne. Ennek ellenére remélem, hogy azért majd sokan kezükbe veszik, lapozgatják, olvasgatják.
 A kedvenceim a vérnyúl, a vércsiga (muhahaha), a testvérszerzés, a bili füle :D És még van egy csomó kedvenc versem a kötetben :)

Forrás: Az illusztrátor Facebook oldala

Fülszöveg:

Az irgalmasvérnő-szerepversek és az önmagához is kíméletlen őszinteség verseinek virtuóza, Kiss Judit Ágnes most szabályos gyerekverskötetnek látszó könyvvel lép nemcsak az olvasók és felolvasók, de az olvasni – életkori okokból – még nem tudó hallgatóság elé is.

A formát illetően ezúttal is bravúros szabályosság azonban csak látszat: kiindulópont, ha úgy tetszik, valami szívderítő (és néha szívszorító) finom bonyolultság felé.

Milyen is például a család? A nénikém „elhajóz az ég vizén”. „Anya boszorkányt játszik”, de „Anya ölében tavasz lesz örökké”. Apa az Erlkönig, mondja mindig, „de nem tudom, mit jelent”. És: „Éljünk vígan / Mindahányan, / Míg csak el nem kapálnak.” De vannak itt Csalamádé-versek is: Szörnyszomszéd és Mumus, valamint vérpelék és vérnyulak is megjelennek; ami pedig a bili fülét illeti, arról bizony – W. S. mester után szabadon – elmondható, hogy „Hajnalonként / Hüppög a bili füle, / Hüppög a bili füle, / Letörték”. Végül, de nem utolsósorban, természetesen az állatversek sem maradhatnak el. Ám ezek hősei sem éppen szabályos lények. Karmocska Macska például „szörnyen veszélyes”, a nyúl sikít és harap, mivelhogy szintén „rettentő állat”, a krokodil pedig „Leggyakrabban verset ír, de / Néha-néha prózát” – hogy a kék őzekről és a szeráfokról már szó se essék.

A kötetet Esztojka Mónika rajzai illusztrálják.

Kiadó: Európa
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 68
Kötés: Puhatáblás
ISBN: 9634051602
Illusztrálta: Esztojka Mónika


2015. szeptember 21., hétfő

Mire, Miért, hova tűnik a fizetésem?


Régóta terveztem a könyv olvasását, több megfontolásból is. Az egyik, hogy szeretem, ha más kívülálló, esetlegesen hozzáértő ember elmondja a véleményét a dolgokról, másrészt meg, magam is felismertem, hogy néha nagyon-nagyon ki vagyok centizve hó végén. És persze mondhatjuk, hogy feltehetően azért mert minimálbérből élek és az nem a milliomoság kapuja, de azért talán még sem lehet ezzel takaróznom, hiszen itthon élek, étel, lakás, ruházat van, nem feltétlen kell rá költenem (bár ruhára már én költök, és a telefont-internetet fizetem). Minden esetre a lényeg az, hogy sokkalta jobb helyzetben vagyok, mint azok az emberek akik szintén minimálbérből élnek és fenn kell tartaniuk egy házat, enniük kell és ruházkodniuk önerőből. Tehát nekem adott egy csomó minden amire nem kell költenem a megkeresett pénzből.
Ebből adódóan minden hónapom úgy kezdődik, hogy:
- Életbiztosítás kifizetése (fizetésem 1/8-a)
- Fundamenta lakáskassza (fizetésem 1/8-a)
- Megtakarítási folyószámlára (fizetésem 1/8-a)
- Internet-telefon (fizetésem 1/16-a)
- Bérlet (ennek a 85%-át fizeti a munkahelyem - azt hiszem, vagy 88%?)
- Kaja, általában nem kell, mert itthonról viszek ebédet, és/vagy reggelit is, de vannak esetek amikor nincs, akkor költök általában Lipoti pékséges cuccokra(az egyetlen pékség aminek a termékei nem bántják a gyomrom), ahol képes vagyok naponta elverni ~1.000 Ft-t. Ennek hála, azért olyan nagyon sűrűn nem látogatok oda.

 Mindezek mellett, még költök:
- Postaköltségre, könyv csere miatt, esetlegesen rukkola miatt. De ez nem állandó kiadás.
- Általában valakinek biztosan van születésnapja, névnapja vagy valamije. Ha mégsem, akkor biztosan Lesz majd és akkor előre kell gondolkodni.
- Hirtelen felindulásból képes vagyok könyvet venni. Bár ahogy észrevettem, erről kezdek leszokni, és nem feltétlen azért, mert drágának tartom a könyveket, szimplán mérlegelésbe kezdtem, és amúgy is rengeteg könyv áll olvasatlanul itt, a könyvtárról ne is beszéljünk, ahol szintén rengeteg áll... úgyhogy azt hiszem könyvre nem nagyon kell költenem.
- Gyógyszerre: bár ez főleg az allergia szezonban van, ma is költöttem 4.000 Ft-t gyógyszerre és ez csak egy havi allergia gyógyszer és két doboz calcium pezsgőtabletta.... drága az a bizonyos egészség no. Emellett kéthavonta szoktam venni normaflort ami szintén ~3.000 között van, Cataflánt ami ~1.500 körül. És én még szerencsés típus vagyok, mert igazándiból nem szedek túl sok gyógyszert.
- Tusfürdő, fogkrém, ilyen-olyan cuccok a fürdőszobába. A takarítószereken kívül mindent én veszek, bár azt hiszem átszokom arra, hogy a takarítószereket is én, már csak azért is, mert én használom, az én kényelmemet szolgálja.

Mindezek után, elméletben maradnia kellene.... havonta úgy ~10-20 ezer forintnak. Persze általában nem marad. Mert eltűnik, és nem azért mert kontrollálatlanul költöm, egyszerűen eltűnik. Mert akkor már lazább vagyok hó végén, ha tudom mennyi van. És bátrabban költöm el, akkor éppen fontosnak vélt dolgokra.
 És itt jön képbe a könyv! Ahol is ki van fejtve, hogy miért is van ez így, elméletben a háztartások nagy hányadában. Az elmélet szerint az ősember énünket nem nőttük még ki, és réges-régen arra voltunk beállva, hogy gyűjtögettünk (magokat, húst stb.), és azok mivel romlandók rögtön vagy gyorsan meg is ettük őket. Így amíg van pénzed hát költöd, mert ez a berögződés van, no meg az a „amit már megvettél a tiéd“, és akkor már nem vehetik el tőled. Azt hiszem, amúgy az olyanokkal mint én még nincs nagyobb probléma. Én mint kiderült egészen „modern“ vagyok. Ugyanis a tanácsokat amiket ad, már eleve követem. Miszerint legyen egy bizonyos megtakarítása az embernek, amit olyan helyre rak el, ahonnan nem tudja rögtön kivenni, tehát macerás. Én ezt anyukámék számláján vezetem (tekintve az én bankom koncepciói között nem találtam jobb megtakarítási számlacsomagot, no meg, erre illik is a „nem egyszerű kivenni“ dolog), teszek félre tartalékot a nyugdíjas éveimre. Ez volna az életbiztosítás, olyan koncepció lett kötve, ami igazándiból arra gyűjt. Rakok félre, nagyobb beruházásokra, ez a Fundamenta volna. És mindezek után költekezem és van amikor tényleg marad pénz a kasszában.
 A könyv amúgy nem is az én fajtámat elemzi főleg, hisz én, bár a megmaradt pénzt általában elköltöm (ételre, ruhára, tisztálkodási szerekre), de megvan a vésztartalékom. Sosem lépem át a kereteimet. Nincs hitelkártyám, és nem kérek kölcsön. (tekintsünk el attól, hogy kinek tartozom és ki tartozik, igazándiból a két összeg együtt kb. Nullára jön ki,tehát valójában nem számolok vele :D) Tehát én nem megyek mínuszba.
 Az író szerint az a baj, hogy az ember természetéből adódóan ami van azt elkölti, tökmindegy mennyi az annyi. Tehát ha hirtelen dupla annyit keresne az ember, akkor azt is elköltené hó végére, és még talán igazán fel sem tűnne neki. Ezzel magyarázza, hogy a legtöbb lottónyertes egy éven belül szegényebb és eladósodottabb, mint mielőtt megnyerte az ötöslottó főnyereményét. Ahogy levezette elhiszem, bár ezt jelenleg elképzelni is nehéz. Mármint, hogy hogyan lehet annyi pénzt elverni :D

 Összességében a könyv inspirálóan hatott rám, meggondolom kicsit jobban, mint eddig, hogy mire költök. Átszámoltam, hányadán állok pénzügyileg, és mi mindenre költök. Amúgy is mondta a könyv, hogy írjuk le, egy cirka leírást készítettem végtére is. És igen megerősített abban, hogy azért jól csinálom, még ha ezt egy stabil családi háttérrel vagyok képes csak csinálni. Ugyanis amint a rezsi, albérletdíj belejönne az egyenletembe úgy borulna az egész, ugyanis valószínűleg azok eleve elvinnék a fizetésem felét, háromnegyedét...


2015. szeptember 10., csütörtök

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

 Elég sokáig nem fogtam a kezembe a könyvet. Azt hiszem júliusban, vagy augusztusban kellett volna a könyvklub (romantikus könyvklub) rendezésében elolvasnom, de sem kedvem, sem időm, sem energiám nem volt arra, hogy kézbe vegyem. Valahogy nem éreztem azt, hogy ezt nekem el kell olvasnom, annak ellenére, hogy kölcsönkértem, és kaptam is Gabye-tól (itt is köszi!!)
 A történet végtelenül őszinte, szép és tragikus is. Ha ilyen a romantikus irodalom akkor szeretem. Ha olyan mint az „Ahol a szivárvány véget ér“ akkor nem. Kötelezőnek tenném ezt a könyvet a fiatalok között. Rávilágít ezer dologra, és nem nyomja a képedbe, hogy nézd milyen tökéletes a világ. A világ ugyanis nem tökéletes. Eleanor sem tökéletes és Park sem tökéletes. Egyikük családja sem képviseli azt a tipikus rózsaszín, habos babos életet amit szeretnek a könyvek a képünkbe nyomni. Nem. A könyv kegyetlenül elénk tár mindent, mindent amit át kell élnie egy fiatal lánynak, és egy fiatal fiúnak, ha a körülöttük lévő világ annyira rossz és kegyetlen is. A szerelem akkor is lehet szép. Csak hát a szerelem nem az, ami megvéd attól, hogy semmi rossz ne történjen veled.
 Eleanor élete borzalmas, kistestvéreivel él egy szobában, magánélete egyáltalán nincsen, titkai is elég nehézkesen, bár próbálkozik. Próbál jól kinézni, de nehéz, ha minden ruhádat segélyszervezetektől szerzed, és akkor, amikor úgy érzed a világ ellened van. Amikor nincs pénz kajára, amikor kerülnöd kell az alkoholista nevelőapádat, hogy nehogy összezörrenjetek, nehogy elé kerülj, mert kidob, vagy még rosszabbat tesz. Tehát próbálsz eltűnni a világ elől, de hát nem lehet.
 Park egy végtelenül fura szerelmes félkoreai srác (szerintem dögös!), aki viszont lassan de biztosan beleszeret a fura vörös hajú, nagydarab csajba. Roppant édes volt a kapcsolatuk kezdete is, a képregényolvasásokkal a félős és gyengéd kézfogásokkal az első csókkal. Park élete sem tökéletes, de ő jóval jobb helyzetben van. A szülei szeretik egymást, őt is, csak őt kicsit furán. A tesója elviselhető, van saját szobája és sosem éhezik. Tud menőn öltözni és egyszerűen mindenki kedveli (akinek van esze). tökéletes ellentéte Eleanornak, de valahogy úgy érzem pont ezért értették meg egymást a végén főleg. Park egy végtelenül lovagias fiú és azt hiszem őrülten szerelmes.
 A környezetet nem lehet megváltoztatni, és sajnos az élet kegyetlen. Örülök, hogy az lett a könyv vége ami. Amiben ott marad, hogy igenis bármi lehet, hogy még lehet változtatni, még lehet Happy End. Végtére is Happy End, csak az van ránk bízva, hogy külön utakon vagy együtt. Én bízom abban hogy együtt.


 Szerettem olvasni, mert naivak, cukik, és egyszerűen szeretnivalóak voltak a szereplők. Szegény Tina is, akit pedig sokáig én is bólogatva ítéltem el, hogy egy utolsó szemét kis p*csa. Tévedtem, tévedni emberi dolog. Eleanor anyját nem értem, és a hozzá hasonlókat sosem fogom megérteni. Amikor van egy alkoholista férjed, négy gyereked (vagy több, vagy kevesebb, tökmindegy), akkor miért is maradsz mellette? Amikor ez a „férfi“ bántja őket, ordít velük, fenyegeti őket mégis miért? Amikor amúgy Eleanor anyját is, tehát nem értem, hogy miért vannak olyan emberek (de tudom, hogy vannak, sokan is), akik annak ellenére, hogy bántják őket, nem mennek tovább, nem lépnek tovább.
 Eleanor és Park aranyosak.

Belbecs: 5/5

Külcsín: 4/5

Nekem összességében tetszett a borító, a többi borító amit láttam ugyanolyan típusú volt, talán kicsit változatosabb, de a lényeget megragadta ez a borító is. A könyv elég tartósnak tűnik, nem akart szétesni első olvasásra sem (még szerencse, kölcsön könyv, nem szerettem volna, ha szétesik). Elgépelést és hasonlókat nem találtam. Tetszett ez a nézőpontugrás (nem fejezetenként, csak úgy random). Jó volt.

Fülszöveg:


„Ebben a szexi, okos és gyengéd történetben a punk rock és az igaz szerelem lüktet. Az olvasók el fognak ájulni az Eleanor és Parktól.” (Gayle Forman, New York Times bestseller szerző)

Park

Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani. Vagy mint egy szívdobbanás. Mint valami teljeset, valami teljesen élőt fogni.
Park fogta már más lányok kezét. És eddig mindig kellemes volt. Nem sokban különbözött attól, amikor kiskorukban Josh-sal kézen fogva mentek át az utcán. Vagy amikor a nagymamája templomba vitte, és fogta a kezét. Talán egy kicsit édesebb, egy kicsit furább volt.
Amikor tavaly kiszáradt szájjal és a szemét majdnem végig nyitva tartva megcsókolta azt a lányt, azon tűnődött, hogy talán vele van valami baj. Még azon is eltöprengett – komolyan, csókolózás közben ezen töprengett –, nem meleg-e esetleg.
Vagy talán, gondolta most, egyszerűen csak nem ismerte fel azokat a lányokat. Ahogy egy számítógép meghajtója kiköpi azt a lemezt, amelyiknek nem ismeri fel a formázását.
Amikor hozzáért Eleanor kezéhez, felismerte őt. Tudta.

Eleanor

Jó volt egymás kezét fogni. Eleanor keze nem volt teljesen ciki. És a csókolózás biztonságosnak tűnt, mivel a duzzadt ajakkal nincs semmi baj – és mivel Park általában lehunyta a szemét.
Eleanor törzsén azonban nem volt biztonságos hely. A nyakától a térdéig nem akadt olyan pont, ahol észrevehető struktúrával rendelkezett volna.
Amikor Park a derekához ért, behúzta a hasát, és előrebukott. Ami ahhoz a katasztrófához vezetett… amitől Godzillának érezte magát. (Pedig még Godzilla sem kövér. Csupán gigantikus méretű.)
A dologban az volt az őrjítő, hogy Eleanor szerette volna, ha Park újból megérinti. Azt szerette volna, hogy állandóan tartsa rajta a kezét. Még ha emiatt Park rá is jön, Eleanor túlzottan emlékeztet egy rozmárra ahhoz, hogy a barátnője maradhasson… Ennyire jó érzés volt. Olyan volt, mint az a kutya, amelyik megízlelte az emberi vért, és attól kezdve mindig harap. Egy rozmár, amelyik megízlelte az emberi vért.

Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart örökké, de elég bátrak és elszántak, hogy mégis megpróbálják.

Kiadó: Scolar
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 334
Kötés: Puhatáblás
ISBN: 9789632445359
FordítottaSimonyi Ágnes

2015. szeptember 7., hétfő

Rachel Hawkins: Hex Hall (Hex Hall 1.)


Féltem egy kicsit ettől a könyvtől, így legalább egy hétig ide-oda rakosgattam, vittem mindig magammal, hogy na majd most olvasni is fogom, de vagy fáradt voltam, vagy nem volt kedvem hozzá. Aztán elolvastam a fülszöveget és rájöttem, hogy ez nem igazán az amit én szeretek. Mármint a varázslás, mágia része még okés, de a fülszöveg azonnal vázolta, hogy „szerencsétlen boszorkány - dögös hapsi- utálják egymást - szeretik egymást - stb.“ Tudom, vörös pöttyös, tudom ez kis tiniknek szól, és abba kell az első nap döglődés a szexi félisten boszorkánymester után, de nekem ez éppen elég riasztó volt, hogy Ne akarjam a könyvet rögtön azonnal olvasni. Aztán szombaton olyan végtelenül unalmas volt a nap, a munkahelyemen, hogy kínomba ráfanyalodtam. Gyorsan lehet olvasni, és annyira nem vészes... jó ha a picsogást nem számítjuk akkor nem vészes, de az sem olyan rossz, csak elszoktam tőle, hogy a főhős hisztizik (jah, mégsem... a mai ifjúsági-kamasz irodalomba a főhősök legalább 75% picsog, nyavalyog, és a 99% szerelemes az ügyeletes rossz fiúba....).
 Tehát meglepően pozitívan csalódtam a könyv.... 75%-áig, aztán annyi fordulatot akart az írónő belepréselni ebbe a szerencsétlen kötetbe, hogy a vége rohanás, és katyvasz lett. Lehullott a lepel a sötét boszorkányról, kinyírták, vagy elmenekült a fél bagázs akiket kedveltem vagy utáltam. A jó rossz, a rossz jó, a tanárok meg hülyék. Komolyan, hogy lehet képes ennyire átverni egy nem élő dolog az elméletileg ELIT képességű tanárokat, és hogy képes az ellenség kéme beépülni csak úgy egy ELIT tanárokkal védett iskolába? Senkinek sem tűnt fel, hogy elment, aztán visszajött és kicsit megváltozott? Senkinek sem tűnt fel, hogy mindenki szerencsétlen vámpírokat nyaggatja, holott szerencsétleneknek van éppen elég bajuk azon kívül is, hogy sötét boszorkányokat támadhassanak. És persze az iskola diákjai a „megidéztek egy démont“ felkiáltására röhögnek és nem „aztarohadtmeneküljünk“-kel válaszolnak. Az istenért, ha egy vámpír azt mondja, hogy van négy hibbant nő, aki félelmében megidézett egy démont akkor miért nem hiszik el? Komolyan abba az iskolába Cal volt az egyetlen épkézláb lény, boszorkánymester, hapsi aki értelmesen gondolkodott és nem hurrogott le senkit sem, csak mert felvetett valamit. Kár, hogy ő meg olyan magának való típus.
 Tehát a vége idegesítően összecsapott lett, és tudom van még két rész amiben szépíthet a történeten az írónő, de félek, hogy nem sok jót fogunk kapni. Tekintve hogy az utolsó 20 oldalon megfordult az egész világ a könyvben és mindenki más lett mint ami volt. Tipikusan „áh gyorsan zárjuk le, mert ennyi karakter elég egy könyvre“ lezárás. Utálom a gyors és hülye lezárásokat, és ez az volt.
 Akik meghaltak: őket nem sajnálom, bocsánat de mindegyik idegesítő volt. Többet vártam volna amúgy a „boszorkánykörtől“, mármint valami sötétbe rángatós, megátkozós dolgot, de igazándiból ők olyan... nyuszik voltak. Tudtak effekteket, meg nagymenősködni, de valójában féltek. Ebből adódóan elég furán döntöttek mindig.
 A vámpír csaj: őt sajnáltam, mert tényleg cuki, attól eltekintve, hogyha a szobájával kéne osztoznom feltehetően Hello Kitty fóbiám lenne és elhánynám magam a sok rózsaszíntől. Úgyhogy le a kalappal Sophie előtt, hogy nem hányta képen azt az ocsmány szobát :D
 Sophie: egy rohadt mártír, béna és egyáltalán nem képes elfogadni magát, meg azt ami. Nem tudom mit tervez a másik két részbe, de a könyv végén a „mártír vagyok, én haljak meg, nehogy megöljek mást“ benyögése... öööm, halj meg! Komolyan, nem ám, hogy küzdök az ellen ami vagyok... vagy megtanulom kezelni az ami vagyok, apámnak ment, nekem is megy....neeem. Elmenekülök, mert az jó, és mártír leszek.... atya úr isten -.-
 A tündérek és alakváltók: ők cukik, bírtam őket, még úgy is, hogy a tündéreket lecsaptam volna egy .... egy nagy és nehéz dologgal. Ennek ellenére jó hogy voltak, bár igazándiból nem csináltak semmit. Van egy olyan érzésem, hogy csak amolyan díszlet lettek, hogy ne korlátozódjunk le egy Harry Potter világ hatására, hogy ott a Tanács (aki Tanácsnak hívja magát), aki harcol a Szövetség ellen (ami meglepő.... Szövetségnek hívja magát), és persze a varázslókat és boszorkákat mindenki meg akarja ölni, hiába vagyunk a 21. században. Tehát kellett valami amivel színesítik a világ lény felhozatalát, így lettek a vérfarkasok, alakváltók, tündibündik, boszorkányok, démonok stb.
 Összességében: a könyv háromnegyed része tetszett, Sophie rendelkezik egy bizonyos szar humorral, de én csíptem míg nem ment át mártírba. A harc a jóseggű boszorkánymesterért már kevésbé lelkesített, de hát kell lennie ugyebár szerelemnek, és nagyrészt tűrhető nyállal párosult a dolog. Rühelltem, hogy a karakterek olyan sablonosak voltak, nem láttam egyetlen egy eredetit sem, mást sem, ami több lenne mint a többi tini fantasy. Oké, a leszbikus, Hello Kitty és manga fan vámpír csaj jó volt, de őt a könyv felébe eltüntették, így viszont erősen zuhant a könyv színvonala. A befejezés borzalmas volt, kapkodott és a mártírságtól hányingerem van.

Belbecs: 4/5

Végtére is vörös pöttyös, végtére is ifjúsági....az ifjúság szereti ezt, én már azt hiszem kicsit öreg vagyok hozzá. Ettől független ha alkalmam nyílik rá folytatom a sorozatot, mert remélem Sophie meghal (tuti nem, de ha meghalna boldog lennék :D)

Külcsín: 5/5
 Imádom a borítóját a könyvnek. Egyszerűen gyönyörű. Örülök, hogy a magyar kiadáshoz maradt az eredeti borító, és nem változtattak rajta. Elgépelés, vagy egyéb zavaró dolgot nem találtam a könyv kiadásával kapcsolatban. Szép és tartós könyv.

Fülszöveg:

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.
Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

Kiadás helye: Szeged
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 272
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789632455440
Fordította: Acsai Roland

2015. szeptember 2., szerda

Augusztusi Új Lakók

 Hello, szeptember 2-a! Azaz igazság, hogy én ilyenkor tájt már réges régen meg szoktam írni ezt a posztot, hogy nehogy elfelejtsem, de most valahogy nem sikerült. És nem azért, mert elkezdődött az iskola. Ez a tény, engem nem igazán érdekel, tekintve, hogy nem vagyok iskolás már! Viszont vége tért a szabadságom.... igen, ez már sokkal kegyetlenebb dolog, és minő meglepő 3 hét szabi után az ember az első napot amit munkával tölti.... nos megérzi, nagyon-nagyon-nagyon megérzi. Hulla fáradt voltam este amikor hazaértem, reggel meg lusta, ezért a poszt mostanáig csúszott :3 amúgy sincs sok dolog amiről írhatok beszerzés háza táján, mert Szabadság alatt az ember nem vesz könyvet (hahahahahahaha)

Vettem:

+ Egy júniusi Mondo-t

Az elsőnek tetszett a leírása, a második az éppen fellángolni készülő „ismerjük meg Koreát“ hullámom tagja, a harmadik esetében totálisan úgy emlékeztem, hogy ezt nagyon dícsérték a molyon, és hát csak 500 ft!!! (annyiért a hülyének is megéri, nekem pláne), a negyedik, nos az meg irritált, és tudni akarom mi a fene ez ....és meleg volt, lusta voltam helyben elolvasni, de majd tovább passzolom alkalomadtán.


Happoltam:


Az elsőt nagyon-nagyon-nagyon akartam, így fölényesen, pofátlanul sokáig licitáltam rá, aztán amikor a másik akinek kellett volna feladta és törölte a stoppot akkor azért én és visszaálltam 39 pontra az 52 helyett. Azt hiszem ez az első könyv amiért képes voltam ennyit adni. A másodiknak szeretem az íróját, és ezt még nem olvastam tőle. (szeretem az íróját = egy egész könyvet olvastam már tőle, az tetszett) A harmadik vicces.... fogalmam sincs, hogy miért volt a rukkolás várólistámon.... de hát biztos volt oka.

Hozzám került egyéb forrásokból:


Az első érdekesnek tűnt, gondoltam, jó ha van, a másodikat dicsérik, de lehet nem én leszek a célközönség, a harmadik meg az „ismerkedjünk istenekkel,és mitológiát olvassunk“ hullámom egyik darabja :D

Tehát, igazándiból, úgy hogy a hónapban.... talán 10x hagytam el a házat ez elég jó teljesítmény. A happolás ugyebár nem igen van helyhez kötve ;D