Nem vagyok oda a versekért. Főleg nem azokért a versekért, amikre modern versként hivatkoznak. Amik igazándiból számomra, csak szavak egymás után írása, sortöréssel. Nem szeretem a verseket, ha nincs ríme, nincs története, nincsen „dallama“, amikor nem tudom magamban úgy felolvasni, hogy érezzem a ritmusát, a kellemes vagy éppen kellemetlen hangulatát, az ütemet, ami belül van az emberekbe. Nem szeretem az ilyen verseket, mert én még rímmel és ritmussal tanultam. Bennem még az a vers. Ezért is lehet az, hogy nagyon ritkán fogok verses kötetet. Talán évente 1-2 darabot, kortársat még nagyobb félelemmel. Magyar kortársat még annál is nagyobbal. És nem azért, mert gondom lenne, a magyar költőkkel, csak nekem ők túl modernek már. De idén már kétszer is sikerült pozitívan csalódnom Magyar, Kortárs, Költő, Verses kötetében. Mert úgy látszik vannak még olyan versek amik megérintenek, amiken jót derülök, amikben érzem azt a bizonyos ritmust, amit keresek. A Szörnyszomszéd egy v
Könyvekről, filmekről, az életről