Lapról - lapra

  Ha nincs a Világlátók kihívás , ezt a könyvet valószínűleg, sosem olvastam volna végig. Nem mondom, hogy sosem próbálkoztam volna vele, hiszen jóval a kihívás feladata előtt kölcsönöztem ki, de végig nem olvastam volna.  A Weird fiction, mint kiderült, nem igazán a zsánerem. A horror résszel amúgy nem lett volna gond. Nem mondom, hogy rajongom az ijesztő dolgokért, de olvastam már horrort és thrillert és nem voltak álmatlan éjszakáim, vagy ha igen akkor sem hagyott mély nyomot. De ez a novella gyűjtemény még igazán ijesztő sem volt.  A 11 írásból talán kettő olyan volt, aminél azt mondtam, hogy ezt érdemes volt elolvasni, mert érdekes volt és nem volt végtelenül kiszámítható, és még egy kicsit talán ijesztő volt, bár nem bújtam a sarokba félelmemben. De a legtöbb írás még csak meg sem érintett. Az utolsó, és egyben leghosszabb, például végtelenül idegesítő volt. Nem szeretem a sztorit, amikor két oldal után már tudom a csattanót. És igen, tudom, hogy nem mai gyerek a könyv, és benne

  Húha! Kevés olyan könyv van, amit szánt szándékkal lassan olvasok, mert nem szeretném, ha vége lenne. És ha tudtam volna, hogy ilyen függővég van a végén még mérgesebb lettem volna. Bár már itt a második kötet (megvette a könyvtár, csak leltározásra vár), és a harmadik is most jön már ki, de azért a történet végéig még lesz idő...sok idő, hogy várhassam a folytatást. Amikor megismerkedtem a világgal, még semmit sem tudtam róla. Molyon szembejött a könyv, de igazándiból, azon túl, hogy szép a borítója nem igazán foglalkoztam vele. Aztán beléptem a molyos zónájába, és rám zúdult az egész. Roppant mód pörög a zóna, rengeteg képpel, néha érdekes infókkal, és hát nyomatják azokat a poénokat, amiket akkor még nem értettem (és a legtöbbet egy kötet és 6 rész nézése után sem értek), de tetszett ez a szintű rajongás és mivel a képek szépek, és úgy nagyjából megismerhettem a sztorit, gondoltam akkor olvassuk. Aztán megtaláltam a sorozatot is magyar felirattal és megfertőztem a ruhatáros kollég