2014. július 1., kedd

Amanda Stevens: A próféta (Sírkertek Királynője 3.)

Köszönet a könyvért az Athenaeum kiadónak!

Fülszöveg:

A Sírkertek királynője-trilógia befejező részében hősnőnk, a szellemekkel suttogó Amelia Gray visszatér Charlestonba, hogy pontot tegyen az őrjítő kísértet-históriák végére. A szívdöglesztő detektív, John Devlin nyomában még mindig ott lohol elhunyt kislánya és csodaszép felesége szelleme, ám ezúttal Amelia szeme alatt is sötét karikák gyűlnek: az ő életerejét is parazitaként szívja el egy kísértet, akinek csak ő segíthet. Vajon beteljesedik Amelia és Devlin szerelme, és nyugovóra térhetnek a kósza lelkek? Elhagyja végre a várost a Gonosz? A próféta romantikus történet, kalandregény és kísértet-sztori egyben, a paranormális románcok rajongóinak új kedvence.


 Nagy szerencsém volt a sorozattal, mert tavaly Októberben kaptam kölcsön az első részt, nagyon sietős ütemben olvasva, és novemberre kijött a folytatás is, így megvolt a hullám, ami magával ragadt. Beleszerettem a történetbe, és izgultam éppen eleget Améliáért, amikor nyomozott, és amikor elutazott egy távolabbi munka miatt, hogy elfelejtse Devlint. De persze Devlint nem lehet elfelejteni. Mivel a két részt egymás után olvastam, így azok sokkal pörgőbbnek tűntek, mint ez az utolsó rész. Fél év telt el a második és a harmadik rész kiadása között és úgy tűnik egy kicsit kiestem abból a világból.
 Ha a három részt akarom jellemezni, akkor az első rész az ahol a szereplők feltűnnek, kapunk egy általános betekintést róluk, Amélia kicsit naiv tükrén keresztül. Megismerjük a szellemeket, a szabályokat, azt hogyan képes élni Amélia ezzel az „ajándékkal/átokkal” együtt és, hogy Devlin milyen jó férfi! Defektjei ellenére is, és persze szerelem! A második rész, amolyan múltidézés. Sajna Devlin nélkül L. Betekintést kapunk Amélia múltjába, és abba miért is lát szellemeket, miért kísérti őt a múlt és hogyan próbál megbirkózni mindezzel. A közös a két rész között, hogy aránylag Amélia sokat dolgozik, és van benne temető …ha már egyszer Sírkertek Királynője a cím. A harmadik rész viszont, ahogy a Próféta mondta: Mindenki elhelyezkedett, most tökéletes az idő. Az más kérdés, hogy mire. Amélia relatíve csak temetőt látogat a részben. Rengeteget filozofál magában, és nekem kicsit irracionálisnak tűnik bizonyos döntése. Úgy vélem, kicsit keresi a halált, holott az lenne a dolga, hogy életben maradjon, és az élőkkel foglalkozzon.
 A harmadik rész fő vonulata a nyomozás. Két kérdés, feladat van, ami Améliára vár, hogy megválaszolja, és megoldja.

Shani kérése: „Segíts!”
 Könnyűnek tűnik, de valójában nem igazán könnyű feladat, hogy átsegíts egy amúgy is halottat a túlvilágra. Shani menne, de nem mehet, köti Mariama, köti Devlin az élők világához, tehát nem mehet sehova sem, míg nem engedik el. Amélia meg….nos fogalma sincs hogy segítsen rajta, pedig elég esztelenül megy bele a veszélyekbe, és mindenhova, csak, hogy segítsen a kislányon. Akiről amúgy igazán fura dolgokat tudunk meg az utolsó oldalakon és ÁÁÁÁÁÁHHH! Koppantam is rendesen, amikor Amélia elgondolkodott a dolgokon és a sok egybeesés leesett neki. Nem mondható, hogy túl gyorsan koppant volna Amélia is.

A Próféta kérése: „Derítsd ki, ki ölt meg!”
 Őszintén szólva, amikor ez kiderült, hogy feladata lesz, gondoltam majd jó kis nyomozás lesz, és izgalmasan kutakodás. Persze elég vicces elképzelni, hogy egy Amélia típusú nő nekiáll nyomozni, és hipp-hopp, felfedezi a gyilkost. Azért ennyire ne legyen már egyszerű.
 Ami a legfurább ebben a nyomozásban, hogy a szálak folyamatosan összekuszálódnak. Mire azt hinnéd, hogy kicsit közelebb jár a megfejtéshez, kiderül, hogy teljesen eltévedt. És persze a nyomozási stílusán is lehetne javítani. Mert ki az a hülye (már bocsánat), akinek elmondják, hogy lehetőleg ne ejtsd ki a szádon, hogy „szürke por”, és akkor azzal megy mindenkihez, hogy „hé, tudsz valamit a szürke porról?” Komolyan… csodálkoztam, hogy Améliát nem ölték meg a harmadik oldalon. Nem igazán ment neki az sem, hogy kiben bízzon, és kiben nem. Sokat rontott az ítélőképességén a féltékenység, ami egyrészt Mariama irányába, másrészt a jósnő irányába megy, holott az egyik már halott a másik meg szegény nem is tehet arról, hogy Devlin oda jár. Sokat ront, hogy Amélia nem bízik magában, nem bízik Devlinben, és pont azokban bízik, akikben meg nem kellene. Irracionális döntéseket hoz, ami néha kifejezetten idegesítő volt.

 Peregnek az oldalak, és gyorsan olvasható a könyv, és remek lezárása a trilógiának, de! Azt éreztem, hogy sajnos Amélia olyan feladatokat kapott amiket nem tud megoldani, de azért vergődik. Végig, azaz érzésem volt, hogy na vajon hányadik oldalon nyírják ki a hülyesége miatt? Aztán csalódtam, hogy „és még mindig nem ölték meg”. Elhiszem, hogy nem lehetett más főhőst találni erre a feladatra, de ő egyszerűen kevés volt, hogy ezt mind elbírja. A könyv vége meg indokolatlanul gyorsan lett lezárva, és bár örülök, hogy így, mégis kicsit csalódtam. Bár egy másik alternatív befejezésnél meg mérges lettem volna. Itt szimplán azt éreztem, hogy az írónő, megunta az írást. Belerakott a kötetbe, rengeteg szálat, rengeteg embert, új és régi ügyeket, a végén megvilágosodik Amélia, megoldódnak a dolgok, lesznek új problémák, aztán jön a „x idővel később…. happy a világ”. Miért? Értem, hogy azt akarta, hogy le is legyen zárva meg ne is (hátha folytatni akarja), de…miééért így????

Belbecs: 3/5

Nem tudok több pontot adni rá. Tényleg adnék…de az első két rész 4 pontos volt, és messze többet adtak, mint ez a rész. És messze sokkal jobban voltak megírva, és kevesebbet szenvedett feleslegesen, és tett fel hülye kérdéseket, irracionális helyzetekben Amélia, mint itt. Itt szimplán idegesítő volt. Én Dariust már szinte kedveltem, mert végre valaki, aki NORMÁLIS a könyvben. Devlint imádom, de sajna egy határ szerencsétlenség. Azzal, hogy levadászni akar egy embert, aki bár hátulról a szálakat irányítja, de azért nem közellenség. Tény, hogy nem puszipajtás, de nem is az a fő akit le kellene gyilkolni. A szellemek meg agresszívebbek, de egyik sem beszél nyíltan, amit pedig megtehetnének. A Próféta pl. többet tudott, mint mondott, és mivel nem mondott szinte semmit, hát Amélia a maga sajnos nyomozáshoz eléggé kevés tudását volt kénytelen használni. Mariama meg,…hát őt még mindig utálom, de ő legalább ugyanolyan egóista nőszemély maradt, mint volt, talán ő volt az egyetlen aki nem változott.
 Teli van a könyv felesleges szálakkal, és olyanokkal, amiket az írónő úgy konkrétan elfelejtett. Bedob egy szereplőt, többször felbukkan…aztán nincsen vele semmi. Nem derül ki róla semmi, csak van, aztán nincs. Miért? Akkor mi értelme volt, ha nem csinált semmit sem? Darius viszont csinált egy csomó mindent, mégsem tudunk relatíve semmit sem róla, holott remekül meg lehetett volna ezt a részt csinálni, ha mondjuk Amélia EGY feladatott kap, ami mondjuk nem haladja meg a képességeit, és nem kell össze vissza keveregnie. Ezt az első részben remekül megcsinálta, a másodikba is. Most miért akart egyszerre megoldani mindent? Értem, hogy egymáshoz szorosan kapcsolódtak a dolgok…de nem kellett volna…
Ennek ellenére, láttam angolul van egy 0,5-ös rész is…örülnék ha kiadnák magyarul is, mert feltehetően egy csomó kérdőjelet megválaszolna, ami felmerült itt.
Blogbejegyzések az előző részekről:

Külcsín: 5/5

 Imádom a borítót! Bár nem értem, miért kellett megváltoztatni, mert az eredeti is szép volt. Ennek ellenére, ez olyan prófétásabb. Úgyhogy nagyon szép. A könyv kinézetével, szerkesztésével kapcsolatban semmilyen panaszom nincs. Nem találtam elgépelést, értelmetlen mondatot vagy egyebet. Úgyhogy szerintem kifejezetten szép és jó kiadás lett. A belbecsnél meg kifejtettem az aggályaimat. Nagyon jópofa, hogy borostyán levelek a borítón fényesre lettek csinálva, bár az egyik pont a szobor szemén van, de még így is nagyon mutatós. A borító alját ugyan nem értettem, hogy mi akar lenni, de igazándiból szerintem mindenki a borító felső részét figyeli  általában :D 


0,5. rész

Vélemények:

0 megjegyzés: