Köszönet a könyvért a
Könyvmolyképző kiadónak!
Tartom azt a
megállapítást, hogy minden könyvhöz kell hangulat. Mindegyik könyvnek megvan az
ideje, hogy mikor olvasd, és ha nem akkor kerül a kezed közé, akkor egyszerűen
képtelen vagy vele haladni, és élvezni. Az első ilyen könyvem a Ködszerzet
volt, nyögvenyelősen indult, és harminc oldal után feladtam. A második könyvem,
úgy tűnik az Árnyban az angyal lett. Eljutottam a kétszázötvenedik oldalig
körülbelül, aztán egyszerűen, ha kínoznak sem ment tovább. Már amúgy is
késésben voltam vele (év elején kaptam…), és mindenképpen végezni akartam
gyorsan vele. Ez volt… Augusztusban. Most meg Október van. Félbehagytam,
leraktam, beraktam a többi recenziós könyv közé. Aztán hétfőn megfogtam, és ott
folytattam, ahol két-három hónapja abbahagytam. Most meg volt hozzá a
hangulatom, most gyorsan haladtam, 60-80 oldalakat naponta, és így gyorsan a
végére is értem. Meglett a hangulat hozzá, mint annak idején a Ködszerzethez.
Bár kedvenc könyvvé
nem vált, mégis imádtam olvasni. Olvasási válságom is ezzel együtt úgy tűnik
véget ért. Azt bánom csak, hogy a könyv vége egy nyitott szállal zárul, és
igazándiból olvastam volna tovább. De nincs egyelőre folytatás, úgyhogy
várhatok… már megint csak a várás.
Nem is tudom, hol
kezdjem. A világ, amiben játszódik a történet sötét, komor és sokszor volt
számomra nagyon negatív hangulata. Az egyház kontra a „gonoszok, sátán fattya
stb.”-k ellen. Fura, a fordított világ, amikor igazándiból az Egyház volna a
rossz, és a boszorkányok a jók. Bár mégsem annyira fordított és még sem annyira
fura. Tekintve, hogy az Egyházban sem csak „angyalok” vannak a valóságban sem,
és végtére is senki sem mondta, hogy a boszorkányoknak gonosznak kell lenni…
szimplán egy tévhit, amit szeretnek hangoztatni.
Már a történet elején
egyértelművé vált, hogy kik lesznek a csapat tagjai, száz oldalon belül
összeálltak a jó oldal képviselői, hogy egyelőre még az ismeretlen felé
menjenek, egy meg nem határozott céllal. Ugyanis a cél mindig változott. Először,
hogy megmentség a kisfiút, aztán, hogy találjanak szállást, utána, hogy kincset
keressenek, aztán, hogy megmentsék a fiút, és a végén új küldetésük lett,
sokkal nagyobb, mint arra számítottak.
Az elfes-vérfarkasos
száll viszont számomra kiszámítható volt. Lehet, hogy túl sokat
szerepjátékozom, és túl sok mágia és vérfarkas szerepelt a játékaimban, de a
fordulat a végén, számomra, nem volt akkora fordulat. Lehet, hogy valakit
meglepett, de engem nem. :D Ahogy Brod sorsa is valahogy már az elején sejthető
volt. Ezt egy kicsit bánom, mármint hogy már nem tudok az ilyeneken meglepődni,
és ujjongani. Ennek ellenére örülök mind a két dolognak, kiszámíthatóság
ellenére is.
Eline viszont
tartogatott számomra meglepetést. Imádtam a varázsigékkel való dobálózását, és
az a tipikus „attól még, hogy nő vagyok, ne nézz le” hozzáállását. Zseniális karakter,
bár néha túlzottan is magába zárkózott, amit néha nehezen értettem meg, és a
halvány romantikus szálakat sem szerettem annyira, még ha értem is a Miértet.
Összességében, még
így félbe hagyott – újra kezdett olvasással is azt mondom, hogy remek volt. Gyorsan
haladtam amikor végre a hangulat is megérkezett hozzá, és igazándiból faltam az
oldalakat. A karakterek, ami a jó oldalt tekinti, kifogástalanul szerethetőek,
a maguk néha bunkó modorával is. A sötét oldal….hát, őket annyira nem sikerült
még megismerni. Úgy hiszem, ez a rész, szimplán arról szól, hogy a bábuk
felsorakoznak egy sakk játszmához, hogy mi lesz a végkimenetel, hogy a fehérek
(egyház - démonok), vagy a feketék (Istenek, és halandók), nyernek-e, az még
nem teljesen tudható. Én Balorának drukkolok, meg a kis csapatunknak. :D
Belbecs: 5/5
Külcsín: 5/5
A könyvet a borítója
miatt kértem! Komolyan! De tényleg!! Komolyan!! Annyira gyönyörű, és annyira
tetszett, és annyira jó a címe, hogy igazándiból roppant mód nem érdekelt, hogy
miről szól. Főleg, mert nem olvasok fülszöveget. Igen, bevallom, hogy mocsok
mód a borítók rá tudnak venni engem, egy könyv elolvasására, vagy arra, hogy
megvegyem, szimplán azzal, mert jól néznek ki….Gyarló vagyok tudom, de akkor is.
Amúgy a könyv kivitelezésével sem volt gond. Elgépelést nem találtam, a neveket
néha nem szerettem, de az más kérdés, és nem tetszhet mindent. Két olvasás
után, és ide-oda cipelés után sincs túl nagy baja a könyvnek, bár tény, hogy
kicsit megtört a gerince (nem én törtem meg…én vigyázok rá).
Fülszöveg:
„Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…”
Amikor az első és egyetlen keresztes háború elsöprő
győzelmet aratott, a világra homály borult. Azóta az Örökkévaló egyháza
vasmarokkal szorítja híveit, a 19. század végén az emberek még mindig
inkvizíciótól, boszorkányoktól és démonoktól rettegnek.
Cailie Jacobs különleges fiú: az éjszaka teremtményei a
védelmére kelnek, a farkasok szelíd kutyaként viselkednek a közelében. Híre
azonban eljut az inkvizícióhoz: családját megölik, és ő maga is kínhalált
halna, ha életét nem mentené meg egy furcsa társaság.
Brod Walters és ifjú társai kisstílű szélhámosok, eszük
ágában sincs ujjat húzni az egyházzal. Ám ahogy keresztezi útjukat ez a különös
fiú, addigi kényelmes életük fenekestül felfordul. Csatlakozik hozzájuk Dorien,
az elf ifjú, és Eline, egy felfegyverzett asszony, aki a legrettenetesebb bűnt
követte el az Örökkévaló egyháza ellen: megtanult varázsolni.
Hogy Cailie-t megóvják, fel kell fedniük az évszázadok óta a
homályban rejtőző igazságot. De kicsoda ez a fiú valójában? Vajon a fény, vagy
a sötétség uralja-e sorsát? Miért védelmezik egy elfeledett istennő, Balora
szent állatai, a farkasok? Ki az a titokzatos angyal, aki mind gyakrabban
bukkan fel álmaikban? Mi köze mindennek a Vatikánhoz és a közelgő
pápaválasztáshoz?
A vándorokat egy varázslatos ereklye szólítja a
messzeségből, és a jövendölés, hogy Balora prófétája újból a földet járja majd,
aki reményt hoz a halandóknak. Reményt egy szabadabb világra, ahol az
Elfeledettek újból visszatérhetnek.
Lásd meg a jelet, mert hamarosan eljön az idő.
Lásd meg a gonoszt a fényben, és a jót a sötétségben…
Megjegyzések