2017. január 25., szerda

Elizabeth Gilbert: A lélek botanikája

 A megjelenés óta halogattam a könyv olvasását. Feltehetően azért mert rengeteg más könyvvel együtt kaptam, és így a sok elvárás miatt végül semerre sem jutottam a könyvekkel. Ez volt 2014 novemberében. Idén eldöntöttem, hogy a fennmaradó (nem mondok számot), recenziómat befejezem, elolvasom az összes bevállalt könyvet. Legalábbis amennyi belefér az évben. Így ez is sorra került. És bár már nem vagyok levelező viszonyban a kiadóval (bár csak azért, mert nem kértem ezután semmit), ezúton köszönöm a Partvonal Kiadónak a lehetőséget, hogy olvashattam a könyvet!
 És akkor a könyvről. Amikor eldöntöttem, hogy elolvasom most már tényleg. Akkor az a gondolat fogalmazódott bennem meg, hogy én annak idején nagyon szerettem az  Ízek, imák, szerelmek –et, tehát ez a könyv is biztosan olyan kis kellemes olvasmány lesz. Az első nagy pofon a betűméret és sortáv volt, ami már sugallta, hogy „helló, nem könnyed kis limonádé vagyok”, és ez be is lassított. Mostanában mindig olyan könyveket olvastam, amik azért nagyobb betűmérettel, margóval és sortávval rendelkeznek, és így nehéz volt hozzászokni ahhoz, hogy ezek az oldalak durván teli vannak írva. Ebből adódóan nagyon lassan haladtam vele. No meg 526 oldal az 526 oldal, az én kis „tégláktól való félelmemnek”.
 Viszont valahogy a könyv vége felé azt éreztem, hogy kevés lesz az az oldalszám. És valahogy nem erre a végre vágytam. Ma éppen mondtam is, Sicc – nek, hogy remélem, hogy az a valaki meg fog halni a végén, különben csalódni fogok. Nos, nem halt meg, de utaltak rá, hogy igen. Ez félig okozott csalódást. Valahogy egy olyan happy-s lezárást vártam. Mielőtt itt megköveznek, hogy mi lehet happy abban, ha valaki meghal, nos azért mert az, akiről beszélünk már nagyon öreg volt, nagyon sok dolgot tett az életben és valahogy vártam volna egy szép lezárást. A mohabarlangba elalvást, vagy ilyen. De nem, a vége olyan... merengős.
 Aki könnyed kis történelmi romantikust vár (molyon rajta ez a címke), csalódni fog. Romantika az nincs benne. Szerelem sem olyan, mint a csöpögős ponyvákba (mondom ezt úgy, hogy sosem olvastam csöpögős ponyvát). A szerelem itt teljesen máshogy van jelen és sajna körülbelül soha nem teljesül be. Ebből a szempontból inkább történelmi dráma vagy tragédia lehetne.

 A történet Henry-vel kezdődik, egy igen talpraesett, nagyon szegénysorban élő fiúval, aki meglehetősen jól ért a növényekhez, az apja jóvoltából, viszont nincs akkora erkölcsi tartása, mint az apjának volt, így remek botanikai tolvajjá válik. Majd a könyv negyedében megtudjuk, milyen viszontagságos utat tesz meg, míg ebből a gyerekből, fiatalember, majd férfi válik. És hogy lesz a szegény legényből milliomos. Méghozzá főleg azért, mert eléggé hülye a „munkaadója”. No meg, mert Henry borzalmasan okos, ha arról van szó, hogy az álmát megvalósíthatja. Az álma, hogy gazdag legyen. Ez teljesül is. Az ő életútja a könyv, hmm, negyede körülbelül. Majd megházasodik, és megszületik a lánya Alma.
 A könyv főszereplője tehát maga a kislány, aki lassan felcseperedik. Rengeteg biológiai, nyelvi, ismerettel gazdagszik. Két igen találékony szülő oltalma alatt. Alma különleges memóriájával mindent megjegyez, de egyáltalán nem képes arra, hogy átlássa a dolgok hátterében munkálkodó okokat. Ez okozza a legtöbb tragédiát a saját életében illetve a körülötte élőkébe. Csúnyácska, de okos lányka, aki kap egy örökbefogadott, gyönyörű, de nem olyan okos húgot, akit a könyv nagy részében semlegesen kezelt. Mint mondtam nem látta át, mik munkálkodnak a háttérben. Csak azért nem írom le, hogy mi, mert úgy van megírva a könyv, hogy sajnos, míg a házvezető nő nem vágja hozzá a fejéhez, hogy mi mindent tett a húga őérte, addig mi magunk sem tudjuk. És igen meglepő a húga is. Ennek ellenére nem szerettem a hugicát. Alma jóval szimpatikusabb volt, annak ellenére, hogy ő annyira racionális személyiség, hogy el tudom képzelni, hogy abban az időben, és mondjuk most is, borzalmasan idegesítő lehetett.
A tragédia az, hogy senki nem mond semmit Almának, holott mondhatna. Ott van a férj esete, aki, tényleg ha nem is direkt, de tőrbe csalta. Elhiszem, hogy ő oly angyali teremtmény volt, hogy hitt abban, amit mondott, de talán ezt közölnie kellett volna szóban Almával. Mennyi keserűségtől és szenvedéstől megkímélték volna egymást, ha az egyikük nem hisz abban, hogy végre kiteljesedhet, a másikjuk, meg nem gondolja azt, hogy a párja képes gondolati síkon is megérteni azt, hogy mit akart ezzel a házassággal. Ez a rész volt az, ami kicsit dühített, és teljesen megértettem Alma haragját. Még ha a férjét kedveltem is. A másik kedvenc részem Tahiti volt. A kutatás, és  Holnap Reggel aki tartom, hogy a neve miatt rohadtul nem lehet komolyan venni. Pláne bizonyos szövegkörnyezetben ez a Holnap Reggel ritka hülyén hangzik. Viszont tetszett ami Tahitin történt, és elhittem, hogy Alma képes végre kilépni a komfortzónából. A könyv vége felé, egyértelmű volt a révbe érés, és igen valahogy erre számítottam is. Darwin kivételével. Azt hiszem azt a szálat már nem kellett volna belerakni.
 A könyv ugyanis nagyon kellemes és tanulságos olvasmány, az 1800 –as évekről, a botanikáról, az amerikai helyzetről, a hajózásról és ez így elég lett volna. Nem kellett volna már Darwint belekeverni a dologba. Így is úgy éreztem, hogy a rengeteg adat, vagy éppen ismeret felfedése, és megnevezése (mohák neve stb.), néha a történet rovására ment. Megakasztotta a dolgot, hogy annyi ismeretlen dolgot és megjegyzendő dolgot, dobot be. Valahogy túl zsúfolt lett a könyv ettől. Ennek ellenére jó könyv, csak nem teljesen éreztem azt, hogy valóban regény. Főleg mert a mesélő (narrátor), néha úgy a fejezet elején elejti azokat a dolgokat, amik a fejezet végén bebizonyosodik, de akkor már nem koppansz akkorát, hiszen már tudtad... mert leírta az elején. -.-”

Belbecs: 4/5
Nem regény, de élvezetes, mindenképpen ajánlom, mindenkinek, aki nem egy könnyed beteljesült szerelemről akar olvasni. Ez történelem, botanika, családtörténet, világjárás, de nem romantikus, cseppet sem.
Külcsín: 4/5
Míg nem láttam a külföldi borítókat azt mondtam volna, hogy tökéletes választás. Amúgy a történethez illik, és aranyos, és rózsaszín. Tehát teljesen romantikusnak tűnik tőle a könyv. Ami ugyebár félre vezető. A külföldi borítók jobban tetszenek. A mohákkal, meg páfrányokkal. Elvégre Alma és a mohái nagyobb hangsúlyt kapnak az egész könyvben, mint Amrose és az orchideái.

Fülszöveg:
Elizabeth ​​Gilbert új regényének középpontjában a szerelem, az erotika, a kalandok és a tudományos felfedezések állnak. A szegény angol családból származó botanikus, Henry Whittaker a kininkereskedelem révén komoly vagyonra tesz szert, és feleségével együtt kivándorol Amerikába. Itt születik meg lányuk, Alma Whittaker, aki nemcsak apja rengeteg pénzét, de eszét is örökli. Gondos botanikai kutatásai és tanulmányai révén Alma egyre mélyebben elmerül az evolúció rejtélyeiben, amikor is váratlanul betoppan az életébe Ambrose Pike, a tehetséges illusztrátor. Az orchidearajzok mestere egy egészen más irányba, a spiritualitás és a csodák világába vezeti a nőt. Alma a tiszta ész logikáját követő tudós, Ambrose művész. Ami kettőjüket összeköti, az a tudás iránti vágy: hogy a maguk módján megértsék a világ működését.

A lélek botanikája nagyívű regény – egy nagyívű századról. Hatalmas térbeli ugrások jellemzik; az olvasó Londonból indulva eljut Peruba, Philadelphiába, Tahitire és Amszterdamba. Az út során felejthetetlen karakterek tűnnek fel: misszionáriusok, kalandorok, asztronómusok, hajóskapitányok, zsenik és kissé őrült figurák. De mind közül a legfontosabb Alma Whittaker története, aki a felvilágosodás korában született, az ipari forradalom idején élt, és szemtanúja volt az emberi történelem rendkívüli pillanatának, amikor a tudományok, a vallás, a kereskedelem és a társadalmi osztályokat érintő régi elképzelések megdőltek, és helyettük új ideák léptek életbe.

Egyik kedvenc borítóm
Eredeti megjelenés éve: 2013
Kiadó: Partvonal
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 526
Kötés: Puhatáblás
ISBN: 9786155283574
Fordította: Balázs LauraDudás Éva
Vélemények:

0 megjegyzés: