Varga Csaba Béla: Varázslatos Napkelet - II. rész: India sötét oldala

Köszönet a könyvért a Trivium kiadónak!

 Mint, azt az előző posztban is írtam, ez a könyv nálam megköveteli azt, hogy kicsit többet írjak róla, kicsit több részre szabdaljam. Pedig maga a könyv csupán 336 oldalas. Átlag könyv hosszúság, ami nem igényelné azt, hogy ennyire részekre szabdalják. Csakhogy nem akármilyen 336 oldal.

Meglehetősen olvasmányos a könyv, és gyorsan is lehet haladni, ennek ellenére nem nagyon akaródzik sietnem vele. Valahogy jól esik elmerengeni azon, amit olvasok, utána olvasni más forrásokban is, és így kicsit lassabb a dolog, mintha csak úgy végigszáguldanék a köteten. Az előző részben megismerhettem India azon oldalát, amit érdemes minden utazónak, és akár turistának is megismerni, spirituális, hagyományok, vallások terén. A második rész viszont az, amit jó, ha tud az ember, történelem, hiedelem, mágia, gyilkosság terén, régen és ma. Ez már inkább India azon oldala, amit, ha az utazó szerencsés, akkor sosem fog élőben tapasztalni. Mármint a nagy részét. Voltak azért érdekes dolgot itt is! Tehát akkor lássuk miről is szól, az a bizonyos árnyoldal.

Siva szent szolgái, avagy azok a bizonyos „szent emberek”. Vannak ugyebár papok, meditáló tömegek és vannak azok a mesterek, és hát szentek is, akik kicsit másképpen gondolkodnak arról, milyen életet is kell élni. Ezek az emberek azok, akikkel maguk az indiaiak szívesen találkoznak, vannak akik fel is keresik őket, de valószínű, hogy a nyugati turista vagy zarándok elkerüli őket messzire. Meztelenek, koszosak, halottakon táncolnak, és koponyákból isznak. Mendemondák szerint emberhúst is esznek.

„Az aghórik szemében minden csak illúzió. Ha pedig a világ illúzió, akkor nincsen különbség  ás rossz, szép és csúnya, szeretet és gyűlölet között. Könyörtelenül és megalkuvás nélkül semmibe veszik az indiai társadalom előírásait és tabuit. Olyan mélyre merülnek a szennyben és a mocsokban, amennyire csak lehetséges, hogy ezen keresztül jussanak el a megtisztulásba és a fénybe.”

106. oldal

Züllőt népségek, legalábbis a nyugati kultúra szerint azt hiszem, ezeket a szent embereket hívnánk mi züllőtnek. Drogoznak, feltehetően az egész életük egy kábult tudatállapotban telik, a drogot, az alkoholt a „tanítványok” vagy „követők” szolgáltatják számukra. Néha kihalásznak pár hullát a Gangeszből és megeszik őket. Őszintén bevallom, hogy ez az arca Indiának annyira nagyon nem tetszett. Persze tisztában voltam azzal, hogy az indiaiak sem tökéletesek és nekik is vannak fura szokásaik, de ez az ember evés, drogozás, és féktelen szex dolog már kiütötte nálam kicsit a biztosítékot. Az alap dolgokat a könyvből megtudhattam, és őszintén ez az a rész, ahol eszembe sem jutott, hogy rákeressek bővebb infókra. Köszönöm, ebből ennyi bőven elég volt!

 Az Aghórik után következett a Boszorkányok Indiában fejezet, ami már kicsit jobban tetszett. Feltehetően azért, mert alapjában véve is bírom a boszorkányos dolgokat, és feltételeztem, hogy hasznos és érdekes dolgokat fogok megtudni. Indiában, hasonlóan a legtöbb országhoz, itt is valahogy kialakult az, hogyha probléma van, hogyha nincs termés, ha szárazság van, vagy betegség, az a boszorkányok miatt van. És általában a boszorkány nem más mint az özvegy, vagy éppenséggel egyedülálló nő. És mint az, biztosan a bajok forrása. Érdekes, hogy ez a hiedelem aztán behálózta az egész világot. Rengeteg helyen, keleten és nyugaton egyaránt nagyon is mélyen hittek abban, hogy a nők, egyedülálló nők, valami természetfeletti praktikát űznek, és hogy ez rossz és gonosz és persze minden baj forrása. Indiának is megvolt, és van ma is a maga boszorkányüldözése. A mai napig gyilkolnak lányokat, nőket „boszorkányság” vádjával, annak ellenére, hogy már törvény tiltja.

„Az indiai állam szerencsére nem tűrte sokáig a boszorkányüldözések fellángolását. 1999-ben lépet életbe a boszorkányüldözést megtiltó törvény. Ez alapján akár hat hónap fegyházra és kétezer rúpia büntetés is várhat arra, aki egy férfit vagy egy nőt boszorkánysággal vádol meg. A törvényhozók mosták a kezüket, ám a helyzet nem javult. Az uszítóknak csupán egy töredéke került bíróság elé, és a bírák többnyire felmentették a vádlottakat.”

116. oldal

 Nos, igen, a törvény akkor lenne hatásos, ha be is tartanák. Ennek ellenére a mai napig folyik a boszorkányüldözés, főleg az elmaradottabb régiókba, ahova még a tudomány, a technika nem jutott el. A mai napig évente 150-250 esetről tudnak, hogy nőket gyilkoltak meg boszorkányság vádjával. És az érdekvédő egyesületek, vagy a nők egyenjogúságáért harcoló szervezetek szerint ez csak egy szám, feltehetően a valóság ennél jóval több. Rengeteg elmaradt településen történt esetről nem tudnak.

 Indiában, mint minden országban vagy legalábbis majdnem minden országban, jelen vannak titkos társaságok. Amik, mivel tudunk róluk, olyan nagyon már nem lehetnek titkosak. Amúgy be kell vallanom, hogy amikor egy titkos társaság titkairól olvasok, akkor szerintem a titkos jelző már megbukott. Ha valamiről olvashatsz, ami elméletben titok…ugye értitek?

 Nos tehát Indiai titkos társaságok vannak és lesznek is feltehetően, míg a világ a világ. Egyrészt a Szabadkőművesek is páholyt nyitottak Indiában, és hát ott van A Kilenc ismeretlen társasága, ami remélem, indiai nyelven jobban hangzik, mert ez annyira furán hülyén hangzik magyarul. Nos, ők a természettudomány, a történelem, a technika és mindenféle tudások őrzői. 9 könyv, 9 téma. Az ősi Atlantisz is említésre kerül ezekben a szövegekben, rögtön azután, hogy a telefon, vagy az internet őse is feltűnik. A leírtak alapján (nem megerősített forrásokból), elég sok olyan dolog van ezekben a titkos dolgokban, amik ma már léteznek. Ez feltételezi azt, hogy valóban régen is léteztek, csak történt valami, ami miatt visszakerültünk az őskori tudásszintre.

„Egyes – vitatott hitelességű – hindu iratok szerint India földjén az utolsó jégkorszak idején, majd a felolvadás időszakában kialakult egy hatalmas, fejlett civilizáció. A Ráma Birodalom Atlantisz kortársa és ellenfele lehetett. Vetélkedésük kiterjedt szinte a teljes földgolyóra. Városaikban felhőkarcolók magasodtak az égre, ahol hatalmas harci és teherszállító járművek repültek. Atlantisz és a Ráma Birodalom között állítólag atomháború robbant ki. A kegyetlen küzdelem elpusztította az ősi civilizációt, és évezredekre a barbárság korszakába taszította vissza a Földet.”

121. oldal

 Be kell vallanom, hogy annak ellenére, hogy a titkos, titkos társaságokról hallott titkok számomra furán furcsák, ez volt a kedvenc részem. Olyan volt, mintha vázoltak volna pár sci-fi-t. Amúgy is kifejezetten szeretem az Atlantisz sztorikat, ha még egy indiai Ráma Birodalom is van benne, az nem ront az egészen. Tehát ez volt az a rész, ami nagyon-nagyon tetszett, a maga nonszenszsége ellenére is. A Kilenc Ismeretlen társasága viszont nem az egyetlen társaság Indiában. Rengeteg vallási szekta létezik, indiának is megvan a maga maffia hálózta, és az alvilága is. Igen, van, amiben kelet és nyugat nagyon hasonló.

Káli anya szent gyilkosai azt hiszem, hogy róluk nem kell túl sokat mondanom, mert már mindenki hallott az utazókat megfojtó gyilkosokról. Lehet, hogy kegyetlenül hangzott, de ez volt a második kedvenc fejezetem. Mert míg a titkos társaságok, amolyan sci-fi szagúak voltak, Káli anya szent harcosai inkább egy kis horror. Remekül le van vezetve a könyvben, hogy mi mozgatja őket, és hogy hogyan cselekedtek. Nekem borzalmasan tetszett a leírás. Még ha magával a gyilkolási dologgal nem is értek egyet. És igen örülök, hogy a 21. századra feltehetően sikerült őket felszámolni. Feltehetően, mert nincs nagy hírverés arról, hogy a mai napig tűnnének el emberek, mármint olyan körülmények között, mint ahogyan régen. Tény, hogy feltehetően a technika, a GPS és a „mindent kiposztolok, azt is ha a bokornál állok” korában, már nehéz eltűnni nyomtalanul.

A Tádzs Mahál sötét titkai, szerintem mindenki ismeri a Tádzs Mahál történetét. Mármint azt, a szerelmes elképzelést, amihez a mai napig az Indiai kormány is nagyon-nagyon ragaszkodik. Ismerjük be, hogy egy csomó turista megy megnézni a „síremléket”, mert milyen megható, milyen nagy szerelem volt. Rengeteg történetet olvastam, vagy filmben utaltak az épületre, és én is azt hittem, hogy hát ezt ezért építették. És akkor itt ez a könyv, ami felveti, hogy mennyire sok dolog támasztja alá azt, hogy NEM romantikus háttere van az épületnek, hanem valami sokkal egyszerűbb és átlagosabb. De megértem az indiai kormányt is, ugyanis feltehetően nem mozgatna meg annyi turistát az, ha azt mondják, hogy egy hindu templom, vagy egy hindu uralkodó palotája volt, csak jöttek a muszlimok, elfoglalták, kicsit felcsicsázták, átalakították és már a képükre is lett formálva. Igen, feltehetően nem lenne akkora nagy látványosság, ha „csak egy palota” és nem az ami. A könyvben rengeteg megfontolandó dolgot leír magáról az épületről, az elméletekről, arról hogy az indiai kormány, hogy próbálja eltussolni a dolgokat. Elméletileg találtak hindu isten szobrokat az épületen Belül, csak aztán jobb a békesség alapon visszafalazták a szobát, amiben voltak. Érdekelne, hogy ez mennyire igaz, mennyire mendemonda. De egyelőre még nem sikerült alaposabban utána néznem. De hihető volt.

„Ahhoz kétség sem férhet, hogy a hófehér mauzóleumot és a hozzá tartozó épületeket a korszak legkiválóbb szakemberei alkották meg. Egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy egy muszlim uralkodó építészei elkövették azt a hibát, hogy az épületegyüttes legszentebb része, a mecset nem pontosan az iszlám legszentebb helye, Mekka irányába forduljon. Márpedig ez a helyzet. A Tádzs mecsete majdnem tizenöt fokkal eltér Mekka irányától. Pontosan úgy van tájolva, ahogy a legtöbb indiai hindu templom.”

148. oldal

Ráksasza: az istenek kihívója  a fejezet, amit nem szerettem. Sajnálom! Túl sok volt az idegen név, túl sok a ki kit akar megölni, kit kinek áldoz, ki kiben hisz és milyen a fegyvere, kit árul el és kik a szülei. Igen, ez volt a bonyolult fejezet, és feltehetően, amikor ezt olvastam, már kicsit beteg voltam, mert annyi maradt meg bennem, hogy mindenki ármánykodott a másik ellen, és végül, aki mindenkit legyőzött, azt legyőzték. És ennyi. Pedig biztos érdekes, ajánlja a Rámájana –t, mint háttér információ. Szerintem majd elolvasom, amikor nem leszek beteg, mert ez a sok idegen hangzású név kicsit, nagyon sok volt. Ebből adódóan kicsit untam ezt a fejezetet.

Szemben az ellenséggel. Ez viszont haláli volt! komolyan valahol átérzem, a komolyságát is a dolognak, de nézőként lehet, hogy nagyon nem tudtam volna komoly fejjel végignézni, amit leír. A fejezetben az indiai és a pakisztáni határra utaznak el, és bemutatják, hogy miként lehet átjutni, ami amúgy még nem is annyira izgi. Viszont este, amikor becsukják a határt jelképező kaput, és a zászlókat leengedik, az valahol olyan élettel teli és vidám. Annak ellenére, hogy a két ország viszonya nem éppen a legbarátiabb, a határőrök tartom, hogy ilyenkor nagyon jól szórakoznak. Kitaláltak egy aranyos koreográfiát, amit követnek és így már kész szurkoló tábor van ott minden este. Igen, biztos, hogyha elmennék Indiába, akkor erre, hogy ezt megnézzem, időt szentelnék. Csakis békés időszakban!

Folyt. Köv.: III. Rész: Kínai misztika 

Varga Csaba Béla: Varázslatos Napkelet - I. rész: India csodái

Köszönet a könyvért a Trivium kiadónak!

 Azon gondolkodtam, hogy egy poszt legyen-e a könyvről vagy több. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem is részenként, de szétszedem a posztokat. Főleg abból a meggondolásból, hogy nem akarom, hogy egyes részek felülírják az előtte olvasottakat. Mert bár a helyszín (India) az első két részben azonos, de teljesen más megvilágítást ad az országról. A többi rész, meg már helyszínileg sem ugyanaz. Így döntöttem, amellett, hogy szétszedem a posztot.

Első rész India csodái:

 Őszinte leszek, Indiáról keveset tudtam! Most sem állítom, hogy teljesen ki vagyok művelve, hiszen ~100 oldal nem elég arra, hogy mindent elmondj Indiáról. De elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést az ország iránt, és rengeteg olyan dolgot megtudjon az olvasó, amiket az útikönyvekből nagy valószínűséggel nem tudna meg. Azért csak nagy valószínűséggel, mert sosem olvastam Indiáról útikönyvet, tehát lehet, tartalmaznak hasonló dolgokat.

 Ami biztos, hogy a könyv nagyon olvasmányos, olyan személyesnek hat, olyan érzésem van olvasás közben, mintha ülnék egy szőnyegen, valahol Indiában, és hallgatnám a történeteket. Kellemes és könnyen elképzelhető, közeli. Igen, talán ez a legjobb szó, közelinek tűnnek a dolgok, és nem a rideg tények és a rideg valóság.

 Az első rész India szép, jó és a spiritualizmusának és vallásának pozitív oldalát mutatja be. Azokat a dolgokat, amikért ha egy turista nem is, de egy zarándokútra kell, hogy meglássa, megtapasztalja, hogy átélje! Én magamról tudom, hogy én a turista típus vagyok, tehát én mennék, néznék, látnék, éreznék, de ezt lecsökkentve egy hétbe, nem hónapokba. De becsülöm, és valahol irigylem is azokat, akik útra kelnek, hogy bejárhassák Indiát (vagy bármely más országot), és tényleg megismerjék az adott helyet, kultúrát és hagyományokat és nem csak a felszínt kapargassák.

 Az első fejezet az Az isteni anya ölelése, főleg spirituális élményeket mesél el az Ölelő anyáról. Megtudjuk a háttértörténetet a lánynak, akiből az Ölelő anya lett, és megtudjuk azt is, hogy Indiában mekkora kultusza van egy-egy istennek. Meglehetősen sok isten lévén, nem meglepő, hogy nagy a spirituális hit. Az Ölelő Anya egyike az amely az oda látogatók szerint „teljesít egy kívánságot”, bár hivatalosan  ilyet sosem mondtak, de akiket megölelt, mind azt mondta, hogy felejthetetlen élményben volt része, hogy akkor ott érezte a nagy kozmikus és/vagy spirituális ölelést. Meglepő volt olvasni, hogy tessék-lássék 21. század és indiai vendégszeretet, a külföldieknek, akik nem akarnak sorba állni, megoldható, hogy külön legyenek fogadva. Ennek a magyarázata az volt, hogy az Ölelő Anya nem szeretné, ha bárki csalódva hagyná el az ashramot. Ismerjük azért be, hogy nagy teljesítmény ez! Naponta több ezer embert ölel meg, de a legtöbbek ráérnek várni rá. Az ashramban elélhetnek, míg rájuk kerül a sor, van ingyen étel. Csak győzze kivárni az ember. Amúgy szerintem a turistákon kívül mindenki ott valahogy ráér. Ráér arra, hogy egyszerűen megvárja, és ne tolakodjon, hogy ne lökdösődjön, hogy ne hőbörögjön. Ott az ember mintha teljesen más létállapotba kerülne. És az idő, mint olyan mellékes lenne.

Siva szent városa: Benáresz 

„Váránaszi remek lehetőséget kínál arra, hogy megtekintsünk néhány hindu templomot. Ez azonban sokkal keményebb diónak bizonyulhat, mint ahogy azt esetleg gondolnánk, ugyanis a legnagyobb indiai vallás számos templomába nem engednek be más hitű embereket. Az európai utazókról pedig már messziről látszik, hogy nem India gyermekei. Szerencsére azonban a hatalmas városban akadnak olyan templomok is amelyek kapuját nem csapják a messziről érkező érdeklődő orrára.”

39. oldal

Ez volt az első olyan fejezet, amiben több ismerős dolgot is olvastam. Ilyen a Gangeszben való megmerítkezés, mely lemossa az ember összes bűnét és az, hogyan is „temetkeznek” az indiaiak. Ezek olyan információk szerintem, amit mindenki hallott már innen-onnan és az alapműveltség része, akkor is, ha az ember nem hindu, és nem érdekli India. Viszont jóval alaposabb információkat tudtam meg, kicsit fogyaszthatóbb stílusba. Mint, ahogy az idézet is mutatja, meglepő (nekem az volt), hogy a hindu templomok nagy részébe nem léphet olyan ember, aki nem hindu. Én megszoktam, hogy a legtöbb vallás, legtöbb temploma nyitott, bárki bármikor beléphet oda. Tudom , hogy vannak kivételek, de valahol fura számomra, hogy egy város Legtöbb temploma nem látogatható és csak pár van amibe a nyugati és/vagy keleti turista is beteheti a lábát. Megértem persze, csak ez nagyon új információ. Az isteni férfiasság legendája! fejezet viszont valahol végtelenül felpezsdítő volt. 

„Az Indiába érkező első európai felfedezők, később pedig a hittérítők elképedve és felháborodva tapasztalták, hogy a legszebb és legpompásabb templomokban nem csupán különféle istenségek képmását, hanem egy egészen különleges alakú, csillogó és sima valamit is tisztelnek. A hívők imádatának tárgya nem volt más, mint Siva istenség legfontosabb jelképe, a lingam. Európai fejjel gondolkozva valóban nem egyszerű felfogni azt, hogy miért örvend mind a mai napig ekkora tiszteletnek az istenség férfiassága.” 
43. oldal

És nem azért feltétlen, mert Siva férfiasságáról volt szó. Amikor olvastam a fejezetet, elgondolkodtam azon, hogy a régi hittérítők mégis mit gondoltak akkor, amikor betérve egy templomba, egy lingam fogadta őket. Pláne, ha éppen egy ünnepnek hála e férfitag le volt öntve mézzel és tejjel. Ismerjük be, hogy az Európaiak nagy része borzalmasan prűd. Engem felcsigázott és megmosolyogtatott a dolog, de kétlem, hogy az akkori hittérítők szintén így viszonyultak hozzá. Amúgy szerintem nincs semmi gond a lingam ábrázolással, és miután elolvashattuk a legendát róla, meggyőződésem, hogy Síva jobban járt azzal, hogy férfi tagját imádják, mint Brahma, akinek az átka az volt, hogy egyáltalán ne imádják. Igen, azt hiszem Síva azért ezzel jobban járt. Amúgy, az első részből azt hiszem, ez a legendás fejezet volt az, amit a legjobban szerettem.

 Ha már legenda, akkor a következő fejezet Világunk vége, a Kali Juga. Olyan volt, mint egy indiai világvége történet. És beismerem Kali és Káli-t én is keverem! Pedig nem ugyanaz. Érdekes volt, ahogy levezette a világkorszakokat az író, és boncolgatta, hogy vajon már az utolsó világkorszakban vagyunk-e vagy sem. Ha még nem is vagyunk benne, de nincs túl messze, hogy a Kali Juga-ba lépjünk, amikor a széthúzás és erőszak ideje jön el, rengeteg természeti katasztrófával. Igen, ez olyan 2012 világvége történet.

 A fehér szikhek, Zsidók Indiában fejezetek, az amolyan „bevándorló vallás” jelzővel tudnám illetni. Tetszett, hogy India igazán befogadó, ami a vallásokat illeti, illetve, feltehetően mindenkit barátságosan fogadnak. Szeretem a vallásilag nyitott országokat, és valahogy jól esik azt olvasni, hogy igenis megférnek egymás mellett a zsidók, szikhek, hinduk, keresztények stb. és nem viszálykodik ott senki azért, hogy márpedig őt kövesd, mert az a hit az, ami az igazi a többi meg nem jó. Feltehetően más vallások elismerésében és elfogadásában sokat segített az, hogy a hinduknak annyi istenük van.

  A hatalmas Kumbha Méla, nos, ez az az esemény, amire azt hiszem, hogy joggal lehet azt mondani, hogy monumentális. Amikor a Gangesz partján összegyúl 60 (!!) Millió ember, akkor igen, azt hiszem, mondhatjuk rá, hogy monumentális. Nagyon tetszett az ünnepség leírása, és az, hogy annak ellenére, hogy nagyon sokan vannak, mindenki tudja, hogy mikor kerül rá sor, nincs tolakodás, és betartja mindenki a szabályokat. Durva elképzelni, hogy 60 millió ember képes arra, hogy ezt a rendet tartsa. Persze tudom, hogy rengeteg biztonsági, rendőr és hadsereg óvja őket és irányítja őket, de akkor is. Az, nos, az tömeg. Viszont az, akinek ez az ünnepség fontos, 12 évente rendezik meg, azt hiszem, egy olyan spirituális élményt adhat, amit tényleg soha nem fog elfelejteni. Sokak szerint, elmerülve a Gangeszbe megfiatalodnak az emberek. És igen, valahol nagyon durva, hogy sok millió ember megmerítkezik abba a folyóba, ami nem arról híres, hogy olyan nagyon-nagyon tiszta lenne. Már csak azért sem, mert nem olyan messze a helyszíntől, halottakat égetnek, és néha hullákat dobnak a vízbe. És senki nem fél, hogy elkap valamit. A hit ereje ugyebár!!

  

  Indiai esküvő, azaz egy indiai szikh esküvő valójában. Méghozzá egy 21. századi. Tetszett, hogy annak ellenére, hogy azért bőven halad a korral India is, meglehetősen sok szokásukat tartják még. Ha modernizálják is azokat, de még mindig vannak hagyományok, amiknek eleget tesznek. Tetszett az esküvő leírása, az, hogyan és miként öltözködnek és viselkednek a vendégek, az ifjú pár.

„A szikhek esküvője néhány dologban eltér az indiai hinduk szertartásaitól. A Közösségnek nincsenek hivatásos papjai, hanem tekintélyes polgárokra bízzák a különféle papi feladatok ellátását. Ilyen feladat a templomok irányítása, a közösség pénzügyeinek ellenőrzése, de a szent szövegek felolvasása, a himnuszok eléneklése, és persze az ifjú párok összeesketése is. A hindu esküvőre az éjszaka sötétjében kerül sor. A menyasszony és a vőlegény a szent tüzet kerüli meg. A szikhek viszont nappal tartják az esküvőt, és az ifjú párnak az óramutató járásával megegyező irányban kell a baldachin alatt díszhelyre kitett szent könyvet körbejárni. A szertartást énekszó és persze jó tanácsokat és útmutatást is tartalmazó prédikáció is kísérte.” 

99. oldal

„Az evés-ivásban csak akkor következett rövid szünet, amikor az ifjú pár elindult a nászútra. Ehhez már nem a fehér lovat, hanem egy légkondicionált fehér autót választottak. A jókedvű rokonok színes zsinórokkal számtalan üres sörösdobozt kötöttek a kocsi hátsó lökhárítójára. Az ifjú pár búcsút intett a családnak, beült az autóba, és rengeteg üzemanyagot spórolt meg azzal, hogy az igen jókedvű, vegyes rózsaszín és piros turbánt viselő legények nem engedték bekapcsolni a motort, hanem jó darabig hangosan kiabálva tolták a kocsit.”

100. oldal

Azt hiszem az esküvő tökéletes zárás is volt Indiáról, egy csodákkal teli

Rendkívüli ország, napos oldaláról.

Folyt. Köv. India sötét oldala

Anna Barnes: Önbizalom

 Aki olvassa a blogomat, az tudhatja, hogy nagyon szeretem az önsegítő, önfejlesztő könyveket, és mostanában rengeteg ilyen típusú illetve szakirodalomnak beillő könyvet olvasok. Volt egy idő, amikor nem nagyon értettem azokat, akik ilyesmiket olvasnak, de aztán jött egy időszak, amikor nekem és a lelkemnek is jót tett egy-egy ilyen könyv.

 Tegnap, amikor megláttam ezt a könyvet a könyvtár „Új könyvek” polcán gondoltam, hogy na, akkor ez most hazajön velem, nem is olyan rég láttam Molyon, rá is raktam a várólistámra, hát legyen. Belelapoztam már ott, és az első gondolatom az volt, hogy „nos, amennyi szöveg van benne, attól megnő az önbizalmam, mert egy nap alatt el lehet olvasni”, javítanám ezt a gondolatot olvasás után. Annyi benne a szöveg, hogy durván egy óra alatt el lehet olvasni, és akkor lassan olvas az ember. Átlagosan oldalanként 5-6 mondat van, de van olyan, amikor egyetlen egy mondat szerepel, 2 oldalon. Nos, így nem nehéz kiszámolni, hogy körülbelül hány mondat lehet azon a 160 oldalon. Nem sok. Nagyon nem sok.

 Viszont borzalmasan szép, színes és jó lapozni. Olvasni már nem annyira jó, de kézbe venni és lapozni igen. Ha azt gondolja az olvasó, hogy önbizalom növelő praktikákat olvashat, ki kell ábrándítanom. Ugyan a könyv váltig állítja, hogy ezek a tanácsok megnövelik az önbizalmadat, de kérdéses a hatékonyságuk. Már csak azért is, mert van olyan tanács benne, amit aztán a könyv folyamán megcáfol, vagy ad egy olyan tanácsot, amit aztán egy ellentétes tanáccsal próbál felülírni. Ilyen például:

„Másolj valakit
Az egyik módja önbizalmad javításának az, hogy lemásolod egy meglehetősen magabiztos ember szokásait. Találj egy példaképet, aki magabiztos azon a területen, ahol te is több önbizalmat szeretnél – legyen az munkahelyi prezentáció vagy a randizás – , és másolj le annyi viselkedési, magatartási mintát és szokást, amennyit csak tudsz. Ha van lehetőséged beszélni velük, akkor kérdezd meg őket a hozzáállásukról és a gondolkodásukról. Ha ez az ember egy ismert személy, akkor úgy is tanulhatsz tőle, hogy elolvasod a könyvet vagy az önéletrajzát, tanulmányozod a sorozatait, filmjeit vagy interjúit.”

(39. oldal)

Amit a könyv vége felé felülír azzal, hogy legyél egyedi, ne foglalkozz azzal, hogy mások milyenek. Erről az jutott tegnap eszembe, miközben olvastam a könyvet, hogy nagy önbizalom kellett ahhoz, hogy ezt a könyvet megírja valaki, akinek fogalma sincs, hogy az önbizalom mi is lenne. Rengeteg tanács, nem is tanács. Amúgy megerősítéseknek jó, tehát ha van egy önbizalom hiányos ismerősöd, és szeretnéd, ha nagyobb önbizalma lenne, akkor olvasd át ezt a könyvet és azt a durván 10 oldalnyi (mondjuk… 10 mondatnyi) megerősítést másold ki belőle. Mert, maga a könyv egy önbizalom hiányos embernek lehet, hogy nagyobb károkat okoz, mint amennyit használ. Amúgy kicsit furán furcsa volt, hogy a könyv utolsó kb. 10 oldala arról szól, hogy akupresszúra, akupunktúra, jóga, reflexológia milyen jó stressz oldó (amúgy ez még oké), aztán a terápia is, de nos, az utolsó bekezdés:

„Ha az önbizalommal kapcsolatos problémáid negatív hatással vannak a hétköznapi életedre, érdemes felkeresni az orvosod. Bár a kiegészítő terápiák nagy segítséget jelenthetnek, vannak helyzetek, amikor biztosabb kézre van szükség, és néha az alacsony önbizalom egy komolyabb gond jele. Lehetséges, hogy az orvosod beszélgetős terápiát ajánl, mint a kognitív viselkedésterápia, vagy gyógyszert ír fel, hogy jobb állapotba kerülj. Emlékezz rá, hogy az orvos azért van, hogy segítsen nem azért, hogy ítélkezzen. Mondj el neki mindent, hogy a lehető legjobb tanácsot tudja adni.”

(159. oldal)

 Nekem erre az volt az első gondolatom, hogy azért valahol végtelenül gáz, hogy egy ilyen könyv végén relatíve elküld orvoshoz. Mert, hogy ez egy vidám kis, semmiség, mármint maga a könyv…

Tartalomjegyzék

Bevezető
Az önbizalom megértése
Az elméd ereje
Testi önbizalom
Viselkedj magabiztosan
Készíts terveket, és érd a céljaidat
Bánj jól magaddal, érezd jól magad
Jó külső, jó érzés
Egyél, hogy magabiztosabb legyél
Mozogj az önbizalom felé
Pihenés
Kezelések és terápiák

Belbecs: 2/5

Vannak benne jó gondolatok, kb. 10 oldalnyi, ezeket nem az író írta, hanem idézetek mindenféle sokkal jobb és bölcsebb embertől. De volt amit nem ismertem, az tetszett!

Külcsín: 3/5

Igazándiból a borító nagyon leegyszerűsített, a belső kinézet, olyan kis vidám. De semmi extra. Sokat javítana, mondjuk rajta, ha nem lenne benne elütés meg ilyenek, meg, ha néha nem olvashatatlan betűtípust használtak volna.

Könyv: Anna Barnes: Önbizalom

Kiadó: Édesvíz

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 160

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789635296293

Fordította: Hadarics Piroska

Barry Schwartz: Miért dolgozunk? (Ted Books 9.)

 Már nem az első TED-es könyvem ez, és nem is az utolsó. Nemrég felírtam a könyvtárban, ahol dolgozom, hogy talán jó lenne, ha az egész sorozat meglenne. Tekintve, hogy elég széles körben mozog téma ügyileg, no meg, kedvelik az olvasók is, és nem csak én akarom elolvasni. Nos meg is vettük az összest, így majd szép lassan mindegyikre sort kerítek.

 De ez volt az a kötet, amit nagyon szerettem volna elolvasni. Mert érdekel, hogy mégis mit lehet kihozni abból, hogy miért is dolgozunk. Ez amúgy egy egyszerűnek tűnő kérdés, de olvasva a könyvet kiderült, nem, ez nem egy egyszerű kérdés.

Mert helló, miért dolgozik egy átlagember. Ha munkát végez, és azt nem érzi hivatásának, akkor csakis a pénzért teszi. Sem többért, meg kell élnie, hát dolgozik. No de ezt tovább gondolva, milyen élet az, amikor az ébren töltött óráink körülbelül felében olyan dolgokkal foglalkozunk, amiket nem szeretünk? Sőt, van, aki utálja a munkáját, tehát ő aztán halmozottan hátrányban van. Mert azért dolgozik, hogy legyen miből élnie, de az életének felét úgy tölti, hogy utálja, amit éppen csinál. Borzalmas lehet.

 A kötet kitér arra, hogy a munka lehet hivatás, ez esetben szereted, amit csinálsz, és nem csak azt teszed, ami a munkaköri leírásodban van. Tehát gondolkodsz, hogy tehetnéd jobbá a munkádat, a céget ahol dolgozol. Tehát gondolkodsz, és nem csak rutinosan csinálod, amit muszáj. Aztán van az, amikor a munka, csak munka. Ez esetben pár hónap alatt rájössz, mi az a minimum, amit el kell végezned, hogy ne rúgjanak ki, és azt megteszed, persze húzva a szádat, és boldogtalanságba süppedve. Bármit csinálsz a munkahelyeden, csak éppen a gondolkodás marad ki. Nem érdekel a munkahelyed sorsa, sem az, hogy milyen véleménnyel vannak rólad, hisz csak az érdekel, hogy hó végén, vagy elején megkapd a béredet.  A hivatás jó, mindenkinek, a munka kevésbé.

 A kötetben bemutatnak pár olyan embert, akik kiléptek a munka körforgásából, és nem tartottak be minden szabályt. Szimplán empátia miatt, meg azért, mert úgy gondolták, hogy értelmet adnak a munkájuknak. Felhozott pár kórházi takarítót, akik a takarítás mellett igenis odafigyeltek az ápoltakra, és támaszuk voltak, ha kellett, és megtettek olyan dolgokat is, melyek sehol sem voltak leírva, szimplán erkölcsileg úgy gondolták, így jobb. Hogy így segíthetnek. Ezt a típusú dolgozót öli meg az, ha mindent szabályoznak. Mert ugyan jók a szabályok, de ha azok minden percedet beosztják, akkor hol marad idő arra, hogy esetlegesen mást is megtegyél, amiért ugyan fizetni nem fognak, de emberileg jobbnak tartanak majd, meg, mert belső késztetésed van arra, hogy megtedd.

 Amúgy nekem fura volt, amikor kitért arra a könyv, hogy a legrosszabb ösztönző arra, hogy jobb munkás legyél, az az, ha anyagilag ösztönöznek. Tehát több pénzt kapsz, ha ezt és ezt megteszed, ha több beteget látsz el, fejkvóta rendszer stb. hogy mindezek, amikor ezt kitalálták gondolták remek ötlet lesz, csakhogy emiatt anyagiasodott el a világ ennyire. Ezzel csak félig értettem egyet, feltehetően mert minimálbér mellett az ember igenis boldog, ha ezt anyagilag is finanszírozzák neki. Bár én is rengeteg olyan dolgot megteszek a munkahelyemen, ami nincs a munkaköri leírásomban, de sosem gondoltam azt, hogy ezt nekem nem kéne megtennem, vagy éppenséggel anyagi ösztönzést kapjak érte. Fura volt olvasni, hogy a büntetéseknek (anyagi) és jutalmazásoknak (anyagi), nem mindig olyan hatása van, mint amilyenre a kitalálói gondoltak. Mesélte is az író, hogy egy óvodában később mentek a gyerekekért, ugyebár ki nem lehet a gyereket rakni az ovi elé, tehát maradtak az óvónők, de megelégelték egy idő után, és megbírságolták azokat a szülőket, akik nem voltak képesek elmenni a gyerekükért időbe. Ennek az lett a vége, hogy végül többen otthagyták a gyereket, és kifizették a bírságot, mert úgy vették, hogy az az ára annak, hogy nyernek még 15-30 percet, míg dolgozhatnak, és nem kell a gyerekért menni. Igen elértük azt, hogy a mérlegelés hangsúlya azon van, hogy „hellóka, megéri nekem az a 20 dollár, de később megyek, vagy nem éri meg. Megéri, úgyhogy nem megyek időben”… ez annyira gáz.

 Tehát rengeteg érdekes példát hoz, és rengeteg érdekes dolgot ír a kötet. Nem mindennel értettem egyet, de elfogadom, hogy igaz lehet. Bár akkor elég nagy gázban van rengeteg ember. Mert borzalmas lehet úgy dolgozni, hogy nem látja értelmét az ember annak, hogy felkel és bemegy dolgozni :S

Belbecs: 4/5

Külcsín 4/5

Tetszik a borító, olyan kis egyszerű, de semmi extra.

Fülszöveg:

„Többségünk számára a munka keveset ad – nagyon keveset. A kérdés, hogy vajon miért.”

Miért dolgozunk? Egyszerű kérdés, a válasz azonban meglepő és összetett.

Társadalmunk meggyőződése szerint a fizetésért. De akkor vajon miért elégedetlenek a munkájukkal olyan sokan a tisztes javadalmazás ellenére is? És miért tölt el másokat hihetetlen elégedettséggel rosszul fizető munkájuk?

Barry Schwartz pszichológus az ipar és az üzleti élet történetét áttekintve feltárja a háttérben álló trendeket és mintázatokat. Bemutatja, miért veszítette el az értelmét a munka és hol találhatunk rá újra. Gondolatébresztő olvasmány mindenkinek, aki szeretné, hogy tartalmasabb legyen a munkája.

Könyv: Barry Schwartz: Miért dolgozunk?

Kiadó: HVG Könyvek

Kiadás helye: Budapest

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 160

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789633043127

Fordította: Garamvölgyi Andrea

1. Zak Ebrahim – Jeff Giles: A terrorista fia

2. Pico Iyer: A nyugalom művészete

3. Hannah Fry: A szerelem matematikája

4. Marc Kushner: A jövő építészete

5. Rob Knight: Szerves részünk

6. Margaret Heffernan: Mérhetetlenül

7. Chip Kidd: Ítélj elsőre!

8. Stephen L. Petranek: Életünk a Marson 80%

9. Barry Schwartz: Miért dolgozunk?

Ez történt Szeptemberben

Szil78-tól kaptam ajcsiba :3

Így október másodikán eljutottam oda, hogy megírjam, a mi történt Szeptemberben posztot. Azaz igazság, hogy a legtöbb történésről, ami említésre méltó arról külön posztok is születtek, minthogy nyaralni voltam Montenegróban.

 Könyves téren egyetlen egy darab könyvet szereztem be, azt is ingyen, azaz inkább úgy mondom a postaköltség fejében. Alb Gabriella: Kezdő japán csak lazán / Starter Japanese Just Easily egyelőre nem tudom, hogy mennyire jó ez nekem, de úgy vagyok vele, hogy a postaköltség árát megérte mindenképpen. A japán nyelvtanulásom is kissé parkoló pályára került a nyáron, amikor se olvasni, sem nagyon gondolkodni nem volt erőm. Majd talán most, kezd minden a helyére kattanni, és akkor neki lehet állni újból. Bár jelenleg ki is töröltem az olvasmányaim közül a könyveket, mert frusztrált, hogy ott vannak, de nem haladok velük.

Agnès Martin-Lugand: A boldog emberek olvasnak és kávéznak	2016. szeptember 4., 21:39 →2016. szeptember 6., 21:31	274	>
Danny Wallace: Hamish és a RémDermesztők	2016. július 29., 20:51 →2016. szeptember 11., 22:32	334	>
Marc Elsberg: Blackout	2016. augusztus 30., 22:23 →2016. szeptember 12., 20:20	78	>
Rick Yancey: Az ötödik hullám	2016. augusztus 24., 15:32 →2016. szeptember 13., 22:02	466	>
Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása	2016. szeptember 14., 20:30 →2016. szeptember 22., 20:04	254	>
Bagdy Emőke – F. Várkonyi Zsuzsa – Kádár Annamária – Orosz Katalin: Teljesebbé válni	2016. szeptember 27., 10:59 →2016. szeptember 28., 07:36	168	>
J. Goldenlane: Napnak fénye	2016. június 10., 19:49 →2016. szeptember 30., 21:35	307	>
N. K. Jemisin: Az ötödik évszak	2016. szeptember 23., 06:51 →	166	>

Olvasás ügyileg amúgy elég jól tartottam a szintet. Sikerült befejeznem, egy csomó olyan könyvet, amit elkezdtem már a nyár másik hónapjában. A Hamis és a RémDermesztőket például jóval hamarabb is be lehetett volna fejezni, csak hát hangulat hiányzott. A Boldog emberek olvasnak és kávéznak, borzalmasan pocsék könyv volt, remélem, mostanában nem fogok még egyszer ilyennel találkozni. A Blackout –ot és a Napnak fényét hagytam félbe. Egyiket sem azért, mert rossz. A Blackout előjegyzett volt, így vissza kellett szolgáltatnom a könyvtárnak. A Napnak fénye meg nagyon tetszik, nagyon jó a hangulata, de addig húztam az olvasást, hogy kiestem a lendületből. Feltehetően amint megjön, a hangulat hozzá azonnal újrakezdem, csak most már frusztrált, hogy ott van megkezdve millió hónapja. Igen, sose kezdj könyvet nyáron, ha amúgy sincs kedved ahhoz, hogy olvass :D. Az ötödik hullám viszont meglepett. Sokkalta jobb, mint a film, bár be kell vallanom, hogy azt a színvonalat, amit a film képvisel feltehetően nem volt nehéz überelni.

 Most az ötödik évszakot olvasom, ami tetszik, de kellett mellé egy szakkönyv, mert így felváltva jobb. Meg néha nagyon fura nekem a könyv. Feltehetően mert az egyik szereplős nézetében úgy ír, mintha azt mondaná, ÉN mit csinálok, és ehhez nem vagyok hozzászokva :D

Bagdy Emőke – F. Várkonyi Zsuzsa – Kádár Annamária...

Nyaralás - Harmadik nap (Hajózás - Zanjice)

Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása

Rick Yancey: Az ötödik hullám

Nyaralás - Második nap (Herceg Novi)

Nyaralás - Első nap (érkezés)

Danny Wallace: Hamish és a RémDermesztők

Várólistára került a nyár folyamán

Agnès Martin-Lugand: A boldog emberek olvasnak és ...

Ez történt Augusztusban

A blogra összesen 10 poszt került a hónapban, ebből 5 könyvértékelés,  3 nyaralásos, 1 várólistás, és 1 ami az előző hónapot összefoglalja. Egészen sokat írtam, bár ötletem többre lett volna. No majd talán októberben.

Film és sorozatnézés terén, a Grimm (2011–) harmadik, negyedik évadát sikerült befejeznem és ezzel igazándiból szerintem számomra egy időre a sorozatnak is annyi. Nagyon-nagyon nyögvenyelős és szenvedős volt ez a sorozat, és annyit sajnos nem ér. Ki vagy, doki? (2005–) folytattam a sorozatot, de ez nálam mindig csak pár részt eredményez egymás után, ugyanis mivel a legelejétől kezdtem, így az egész borzalmasan retro, és az idegeim,és a vizuális effekt étvágyamat nagyon nem üti. Norm, az északi (2016) –t sikerült nyaralás alatt lenyomnom, míg vártam, hogy a fájdalomcsillapítóm hasson. Mit is mondhatnék erről…meg lehetett nézni, de nem hagyott mély nyomot. Odaát (2005–) –ot kezdtem végül el nézni. Fura, hogy annyira retró, mint a KI vagy, doki? Mégis azért jobban bírom, az effekttelenségét. Lehet, hogy szellemeket és démonokat könnyebb volt odarakni. Jelenleg a második évad közepén tartok, még nem értem azt a nagy rajongást, amit néhány embernél láttam, de még lehet, hogy megérjük, hogy rajongjak érte. Az első évad amúgy parásabb volt, mint a második, legalábbis eddig. Úgyhogy most megint sorozatnézős estéket tartok. Így elég gyorsan lehet haladni egy-egy sorozattal.

Nyaralás - Negyedik nap (Hajózás - Kotor) - Ötödik nap (Hazatérés)

 Kicsit el vagyok maradva a nyaralási élmények megírásával, pedig az eredeti terv az volt, hogy akkor, ott frissiben meg is írom. De általában fáradt voltam estére, így elmaradt. A Negyedik napot és a haza utat viszont egy posztba gondoltam, és majd lesz egy, ami a szállásról fog csak szólni. Remélhetőleg még októberben és nem majd jövőre, mert addigra lehet, hogy megszépülnek az emlékeim a szállodai szobámról.

 No de akkor negyedik nap, Kotori öböl.

 Előző nap sikeresen teszteltük, hogy nem vagyok annyira tengeri betegségre hajlamos, úgyhogy már kevésbé izgultam. Annak ellenére, hogy nagyobb volt a hajó, mint előző nap, és nagyobbak voltak a hullámok is. Ugyanis este zuhogott az eső, és egy vihar zúgott át Herceg Novi-n és értelemszerűen a környéken, és nem kihagyva a tengert. Így míg Herceg Novi vonzáskörzetében hajókáztunk addig pontosan olyan élményben volt részem, mintha egy hullámvasúton ülnék, és néha az arcomba csapna a víz. Pedig mi egészen jó helyet találtunk a hajón, és nem lettünk túlzottan vizesek sem, ellenben szegény emberkékkel, akik konkrétan oldalt ültek. Tudni kell, hogy én nem szeretem a hullámvasutakat, és emellett a nagyobb lejtőket sem szeretem (pláne biciklivel, mert nem szeretem, ha gyorsan száguldok az ismeretlenbe), tehát én meglettem volna kisebb hullámokkal is, de ezektől sem voltam rosszul. Volt egy fiatal srác, aki viszont az oda utat konkrétan úgy töltötte, hogy a földet bámulta és sápadtam próbált túlélni.

 10 órakor indultunk és szerintem egy jó fél óra kellett, hogy beérjünk egy kevésbé háborgó részre. Mindenfelé amerre csak néztünk hegyek voltak. Komolyan életemben nem láttam ennyi hegyet, mint akkor abban a négy napban. Néha egy-egy házikó a nagy semmi hegy közepén, amit nem is értettünk, hogy hogy a fenébe épült az oda, és hogy mennek fel. Komolyan néha nem volt egyértelmű, hogy jutnak oda az emberek. Míg a Kotori öbölbe mentünk, néha meg-meg álltunk, hogy felvegyünk embereket. Elhaladtunk egy városnyi nagyságú épülő szálloda komplexum mellett is. Az gyönyörű lesz, amikor felépül, mert láthatóan egy stílusú és így olyan szép az összhatása. Elhaladtunk nagy hajók mellett is. Vicces volt, amikor egy nagyobb óceánjáró mellett elmenve hüledezik az ember, hogy nézd, „akkora, mint a falu mögötte”, és hú meg há mekkora, aztán odébb mész és kiderül, hogy ez egy KICSI óceánjáró volt, mert éppen jön egy annál úgy durván háromszor nagyobb ki az öbölből. Jah, meg is fogadtam, hogy utánanézek annak, hogy mennyi lehet egy ilyen föld körüli óceánjárás, időben és pénzben, de még nem jutottam el addig, hogy tényleg megnézzem. Mondjuk, csak kíváncsiságból érdekelne, mert már egy napos hajókázás után is este kicsit szédültem, mert hiányzott a himbálózás a lábam alól :D

 Elég hamar elértünk a szigetre, amin egy kápolna állt, ahova nem mentünk be, mert fizetős és nem vagyunk túlzottan vallási megszállottak, hogy ezt nekünk mindenképpen látnunk kell. De vettem a „bazárba” hűtő mágnest, nagy nehezen találtam olyat, amin nincs szentlélek és még egészen normálisan néz ki. A hajóra visszaszállva már készült az ebéd. Őszinte leszek, tudtam, hogy van mosdó a hajón, de nem akartam kipróbálni, így maradtam a biztonságos kajáknál. De anyumék legalább jóllaktak a finom sajt, sonka, zöldség, sültkolbász kombóval, meg egy kis borral. Amúgy illatra tényleg jó volt. nekem maradt a Magyarországról kivitt Győri édes pár szeme.(még hazafelé is azt ettem, teljesen gazdaságos :D)

 Amikor Kotor-ban kiszálltunk rögtön becéloztuk a falat, a lépcsővel, az óvárossal. Szereztünk egy térképet is, hogy tudjuk merre menjünk, ennek ellenére, arra amerre mentünk minden út le volt zárva. A wc amit itt találtunk, nos fizetős volt, és a színvonalat inkább nem nagyon ecsetelném. Szerintem egy fizetős wc-nek nem szabadna így kinéznie, ingyenesnek sem, de fizetősnek pláne nem. Aztán megtaláltuk a lépcsőket, leperkáltuk a 3 eurós belépő díjat, és megindultunk felfelé. Én az első megállónál meg is álltam, mert nem találtam olyan nagyon jónak az utat felfelé, no meg a lábam sem az igazi. Ennek ellenére elnézelődtem ott, míg anyumék felmentek egy megállóval feljebb. Megjegyezném, hogy a helyre ráférne egy renoválás, de láthatóan már kezdik turista baráttá tenni, mert legalább kukák voltak. Meglehetősen sokat tud az jelenteni amúgy. Aztán vissza indultunk, még ittunk egy isteni limonádét. Montenegróban amúgy a legbiztosabb, amit nyugodtan lehet inni az a limonádé, mert tényleg az van benne ami kell, citrom, meg víz. A cukrot úgy adják hozzá, hogy te magad eldöntsd, mennyire akarod, hogy édes legyen. Amikor ittunk, utána még körbe mentem, hogy beszerezzem a hűtő mágnest, meg pár ilyen-olyan apróságot az itthoniaknak :)

A hajó hazafelé még megállt Perast-ban, ugyan mi már mentünk volna haza, de itt is kaptunk egy órát, hogy eltöltsük valamivel. Perast az egész ….körülbelül egy utca, úgyhogy elég hamar megnéztünk mindent amit látni lehetett. A fennmaradó időben limonádéztunk, vagy sörözött aki sört szeretett volna, aztán irány a szálloda. Éhesek és fáradtak voltunk mire hazaértünk, és a szél is újra feltámadt. Még bementünk egy kis közértbe, pár ilyen-olyan innivalóért vagy csokiért. Aztán vacsora és fizetés.

Irány haza – Montenegró – Bosznia-Hercegovina (Blagaj – Mostar)

Mivel sikerült elintéznünk, hogy kapjunk „hideg reggelit”, így már reggel hatkor útra is keltünk. Én magam ötkor keltem, és így hatra úgy ahogy sikerült felébrednem is, és útra késszé válni. A hideg élelem, három szendvicset, egy almát, egy üdítőt jelentett, amúgy ez volt úgy a napi fogyasztásunk is. Kora reggel már átléptük a határt, és bevetettük magunkat a hegyekbe. Csak, hogy a következő durván 8-9 órában hegyeket lássunk nonstop. A haza úton persze megálltunk párszor, tankolni vagy éppen a látnivalókat megnézni. A Blagaji forrás elég jól ki volt plakátozva, és GPS-el nem is nehéz oda találni. Már szinte mindenhol elfogadták az Eurót, viszont a nem létező nyelvtudásunk miatt borzalmasan nehéz volt elérnünk, hogy gyűjtési célból (apukám gyűjti a különféle pénzeket), szeretnénk Eurót cserélni konvertibilis márkára. A Blagaji forrásnál nem is sikerült ezt megtenni. De a forrás maga amúgy szép, és bár beépítették mindenfélével eléggé közel lehetett menni. A következő megállónk Mostar volt, hogy megnézzük a hidat, aztán átmentünk egy másik hídra, hogy megnézzük azt a hidat, ahol álltunk. A bazársor amúgy szerintem hangulatos volt, és lehetett mindenféle haszontalan dolgot venni, vettem is pár meglepit, meg egy könyvjelzőt, ami szerintem lazán van fél kiló, úgyhogy egyelőre még nem tudom, hogy mikor tudom használni vagy megmarad csak dísznek. Mostar után viszont nem nagyon álltunk meg sehol.

 Sokan riogattak minket, hogy Bosznia-Hercegovinán át jönni veszélyes. Nos nem az. Lassú, de nem veszélyes. A hegyek miatt borzalmasan lassan lehet közlekedni, mert autópálya egy helyen van, és az is durván 40 km, tehát mire begyorsítanál, hogy „hellóka, autópálya” addigra vége :D. A reggel hatos indulás után, este negyed hétkor parkoltunk le itthon, borzalmasan fáradtan. Én még kipakoltam, megfürödtem, és ledőltem, mert másnap már kezdődött a délelőttös hetem. Fúj de rossz volt felkelni reggel hatkor :D

A nyaralás többi posztja:

Nyaralás - Harmadik nap (Hajózás - Zanjice)

Nyaralás - Második nap (Herceg Novi)

Nyaralás - Első nap (érkezés)

Herceg Novi

Perast

Kotor

Kotor

Blagaj

Blagaj

Mostar

Mostar