2014. május 6., kedd

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Fülszöveg:
A kamasz Emesét még gyerekkorában hagyta el az anyja és tért vissza otthonába, a tündérek áthatolhatatlan erdejébe. A lány azóta is visszavárja, de amikor eljön érte egy szív nélküli lovas, kénytelen szembesülni vele, hogy szülei sok mindent eltitkoltak előle, és a mágikusnak hitt másik világ egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelte. Tündérek, lovagok, varázslat: mindez csak mese, az igazság sokkal bonyolultabb és fájdalmasabb.
Az Ólomerdő egyszerre rendhagyó fantasy és árnyalt családtörténet, amely bátran szembemegy a mesékkel szembeni elvárásainkkal. Egy fiataloknak és időseknek egyaránt ajánlható történet sorsról és döntésekről, ígéretekről és következményekről, valamint arról, hogy néha a mesehősök tetteit is irányíthatja önzés és hatalomvágy.
Kleinheincz Csilla könyve 2007-ben már megjelent és sikert aratott, a régóta várt folytatásokat ez az átdolgozott kiadás készíti elő.


Köszönet a könyvért a Gabo  kiadónak!

 Régóta el akartam olvasni már a könyvet, de a könyvtárnak nem volt meg, a könyvtárközi kölcsönzésig nem igazán jutottam el, kölcsön meg senki sem adta (valószínű nem látták, hogy kérem, vagy ki tudja). Mindenesetre kívánságlistára került, aztán névnapomra megkaptam a bátyámtól. Utána pár héttel kijött a hír, hogy újra megjelenik, új kiadás, kicsit átdolgozott bel tartalommal. És szerelmes lettem az új borítóba… Eldöntöttem, hogy nem fogom megvenni, csak a borító miatt… mert, hát milyen lenne már, hogy megvan és megveszem, csak mert máshogy néz ki. Szerencsém volt, kérhettem belőle recenziót, és még nagyobb szerencse, az átvételkor mér dedikáltathattam is. Úgyhogy most már van egy régi, nem dedikált, és egy új dedikált változatom. Az újat olvastam el, de tervben van, hogy jövőre a régit is elolvasom.


Kezdem a külcsínnel:
 Nagyon szép borítót kapott, szerintem sokkal figyelemfelkeltőbb lett, mint a régi volt (bár nekem az is nagyon tetszik).  Jó kézbe venni, és könnyű lapozni, én aggódom, hogy sok olvasás után esetleg szétesik, vagy törik a gerinc, de egy olvasás után nincs jele, hogy ilyenre készülne. Azért egy kemény borítós változat is nagyon tetszene, csak úgy tartósság szempontjából. Elgépelést nem vettem észre, volt talán két mondat, amit nem értettem meg ne kérdezzék hol, mert nem jelöltem be, de azon kívül nem találtam hibásnak. Kellő betűméret, hogy ne tűnjön széthúzottnak, és ne is fájduljon bele a szemem az olvasásba. Az illusztrációk feldobják, bár volt, amelyik szerintem pár oldallal hátrébb jobban érthető lett volna, bár most így visszalapozva az illusztrációk gondolom nagyobb fejezet kezdések lehetnek…
Külcsín: 5/5

 Értékelem, hogy Csilla felvállaltan a saját nevén ír. Tehát, hogy bevállalja, hogy ő bizony magyar, és a magyar kortárs fantasy-t képviseli. Igaz az is, hogy azt vettem észre, hogy azért kezd divatba jönni, hogy bevállalják a magyarságukat a kortárs írók, és nem bújnak jól hangzó vagy pocsék írói álnevek mögé, csak, hogy kelendőbb legyen a könyvük. Remélem azt is, hogy kezd elmúlni az a sztereotípia, hogy a külföldi írók az adu ászok, és a magyar írók, meg csak vannak. (Igen, sajnos még él ez… a könyvtárban elég sokszor látom azt, hogy nem visznek magyar szerzőket annyira. Igaz, kevés is van.)
 De, hogy a témánál maradjak, örülök, hogy Csilla nem bújt el egy jól hangzó álnév mögé. Először fura volt, hogy a szereplők nagy része szintén magyar, és hogy a helyszínek is Magyarországi települések, már amelyik nem éppen a tündérek világa. De hamar megszoktam, hogy a főhős Emese, akit Mesének becéznek(ez szerintem tök aranyos), és megszoktam, hogy kicsit fura a hangulata az egész könyvnek.  A könyv feléig kicsit lassabban ment az olvasás, ahogy szépen egymás után az embereket, tündér ivadékokat, és szárnyas alakokat, lovagokat stb. a helyükre raktam. Amikor már úgy nagyjából átláttam a dolgokat és megjelentek a bábuk a képzeletbeli sakktáblámon onnantól már faltam az oldalakat.
 Egyszerűen magával ragadt a történet, még úgy is, hogy Emese nekem egy kicsit fura volt, mindig azon imádkoztam, hogy bárcsak ne lenne ennyire önfejű és megértené Rabonbán néha nem is burkolt szándékait, és megjönne az esze. Sokkal kevésbé szenvedett volna, ha képes félretenni a dacot, hogy csak azért sem fog ígérni.
 Rabonbán lett a kedvencem! Annyira, szeretetre méltó, még úgy is, hogy feltehetően jó oka volt annak, hogy meg lett átkozva. Sőt, hát el is mesélte miért sújtották átokkal, de akkor is, ő jó ember, tündér, lovag. A fejemben amúgy egy roppant helyes fiú van, néha mogorva és sokszor sajnos szenvedő és kínlódó fejet vágva. De ennek ellenére nekem ő nagyon szimpatikus volt. És nagy szívás, azaz átok…
 Az özvegy tipikusan az a szereplő volt, akit nem lehet szeretni. Olyan fő gonosz, akiért nem kár… de tényleg nem. A hollót sajnáltam, és gondoltam, hogy az lesz vele, ami végül lett is. Lóna… na Lóna megint egy nagy kérdőjel nekem. Azt, hiszem… hogy őt nem fogom szeretni. Nem szimpatizálok vele, bár bizonyos dolgát még elfogadtam, hogy hát tündér vér, meg sárkány (?), és hogy nehéz élete volt… de akkor is egy kegyetlen, számító… dög. Nem hiszem, hogy valaha tud olyat tenni, ami megváltoztatná a véleményemet. Istvánt sajnáltam, gonosz húzás volt… ami történt vele, de úgy hiszem, hogy valahol sejthető volt, és oka is. A kis „törpe” akármicsoda, ő… ő érdekes szereplő nagyon, a végére azt hiszem elérte nálam a semleges kategóriát. Tehát se nem szerettem, se nem utáltam, és szerintem Emese és Rabonbán is így volt ezzel.

 Helyszínek: Valahol nagyon szépnek képzelem el az Ólomerdőt, meg a többi erdőt, de valahogy annyira nehéz volt elképzelni, hogy ott élnek. Mert szép-szép… de elég… csendes és fémes, és hideg. Tehát nehéz elképzelni, hogy ott éldegélsz a váradban, hot nyugodtan, átoktól sújtva (de komolyan, mindenkit valamiért megátkoztak, megbűvöltek, elraboltak, elvarázsoltak… stb.), és csak úgy vagy. Komolyan érdekelne, hogy Rabonbán pl. mit csinál, amikor éppen nem alkut köt és lányokat rabol el? :D De komolyan, elég unalmas lehet az élet. Bár Lónáék gyerekkoráról volt írva, hogy elvoltak ketten, de az is elég kevés egy idő után nem? És miért annyira kihalt minden erdő? Állatot sem nagyon említettek, a két szem lovon és az elvarázsolt embereken kívül. Viszont a fák önállósága az úgy tetszett, az őrfás dolog kifejezetten!

 Varázslatok és mágikus hátterek: Az nagyon tetszett, hogy ha ígérsz valamit, akkor azt be kell tartanod, 
vagy ha nem, akkor fizetsz érte. Ez olyan jó dolognak tűnik. Rengeteg jó szituációt lehet rá építeni és hát, meggondolja az ember lánya, hogy mégis kinek és mit ígér. Tetszett az is, hogy a végzetnők is árat kérnek minden kérésre, bár az árat nem mondják meg. Ezt, azért nehezményezem, bár feltehetően spoilerezne a végzetnő, ha elmondaná, hogy „azzal fizetsz, hogy…” :D Az átok, és az átokkal szemben menés következményei is nagyon jól ki vannak dolgozva, annyira sajnáltam Rabonbánt, túl sokszor ment szembe az átkával.
 Kevés olyan könyv van, ami után azt mondom, hogy úgy egy filmet belőle megnéznék. Nos, az Ólomerdőt komolyan megnézném filmen! És persze a folytatást várom… remélem, hamar jön!

Belbecs: 5*/5


 Egy kis sztori a dedikálásról: Előtte már integettem Csillának, hogy ott vagyunk. Tudni kell, hogy általában levélben beszéltünk, akkor sem túl sokat, bár mindig kedves volt velem. Aztán tavaly könyvhéten találkoztunk, és most könyvfeszten. És tök jó, hogy tudja, ki vagyok :) Mondta, hogy mindjárt jön dedikálni, bólogattam egy sort és odaálltam, hogy én legyek az első (nem én voltam, de mindegy.) Egy néni leült úgy konkrétan a dedikálós asztalnál lévő székre (volt kettő, mert ketten dedikáltak volna, de hoztak egy harmadikat). Csilláék még nem voltak ott, néni kérdezi, hogy mi ez a könyv a kezemben (Ólomerdő), és miről szól, jah és mennyibe kerül. Mondtam, hogy mi, és hogy mennyibe kerül, a miről szólt meg figyelmen kívül hagytam, mert nem olvasok fülszöveget és fogalmam sem volt miről szól. Azt mondta, hogy „jó”. Csilláék hoztak finom sütit, az egyiket megkóstoltam, aztán sorra kerültem és „milyen névre”. Mivel Dóra sok van Jeffi meg kevésbé, így akkor legyen arra. Szép színű tollal kaptam, kedves sorokat meg aláírást is. A néni még akkor is ott üldögélt, amikor én eljöttem, átadva a helyet másoknak. Láthatóan elvolt, ette a sütit, de annyira aranyos volt.
Vélemények:

0 megjegyzés: