Fülszöveg:
A kamasz Emesét még gyerekkorában hagyta el az anyja és tért
vissza otthonába, a tündérek áthatolhatatlan erdejébe. A lány azóta is
visszavárja, de amikor eljön érte egy szív nélküli lovas, kénytelen szembesülni
vele, hogy szülei sok mindent eltitkoltak előle, és a mágikusnak hitt másik
világ egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelte. Tündérek, lovagok, varázslat:
mindez csak mese, az igazság sokkal bonyolultabb és fájdalmasabb.
Az Ólomerdő egyszerre rendhagyó fantasy és árnyalt
családtörténet, amely bátran szembemegy a mesékkel szembeni elvárásainkkal. Egy
fiataloknak és időseknek egyaránt ajánlható történet sorsról és döntésekről,
ígéretekről és következményekről, valamint arról, hogy néha a mesehősök tetteit
is irányíthatja önzés és hatalomvágy.
Kleinheincz Csilla könyve 2007-ben már megjelent és sikert
aratott, a régóta várt folytatásokat ez az átdolgozott kiadás készíti elő.
Köszönet a könyvért a Gabo kiadónak!
Régóta el akartam
olvasni már a könyvet, de a könyvtárnak nem volt meg, a könyvtárközi
kölcsönzésig nem igazán jutottam el, kölcsön meg senki sem adta (valószínű nem
látták, hogy kérem, vagy ki tudja). Mindenesetre kívánságlistára került, aztán
névnapomra megkaptam a bátyámtól. Utána pár héttel kijött a hír, hogy újra
megjelenik, új kiadás, kicsit átdolgozott bel tartalommal. És szerelmes lettem
az új borítóba… Eldöntöttem, hogy nem fogom megvenni, csak a borító miatt… mert,
hát milyen lenne már, hogy megvan és megveszem, csak mert máshogy néz ki. Szerencsém
volt, kérhettem belőle recenziót, és még nagyobb szerencse, az átvételkor mér
dedikáltathattam is. Úgyhogy most már van egy régi, nem dedikált, és egy új
dedikált változatom. Az újat olvastam el, de tervben van, hogy jövőre a régit
is elolvasom.
Kezdem a külcsínnel:
Nagyon szép borítót
kapott, szerintem sokkal figyelemfelkeltőbb lett, mint a régi volt (bár nekem
az is nagyon tetszik). Jó kézbe venni,
és könnyű lapozni, én aggódom, hogy sok olvasás után esetleg szétesik, vagy
törik a gerinc, de egy olvasás után nincs jele, hogy ilyenre készülne. Azért egy
kemény borítós változat is nagyon tetszene, csak úgy tartósság szempontjából. Elgépelést
nem vettem észre, volt talán két mondat, amit nem értettem
Külcsín: 5/5
Értékelem, hogy
Csilla felvállaltan a saját nevén ír. Tehát, hogy bevállalja, hogy ő bizony
magyar, és a magyar kortárs fantasy-t képviseli. Igaz az is, hogy azt vettem
észre, hogy azért kezd divatba jönni, hogy bevállalják a magyarságukat a
kortárs írók, és nem bújnak jól hangzó vagy pocsék írói álnevek mögé,
csak, hogy kelendőbb legyen a könyvük. Remélem azt is, hogy kezd elmúlni az a
sztereotípia, hogy a külföldi írók az adu ászok, és a magyar írók, meg csak
vannak. (Igen, sajnos még él ez… a könyvtárban elég sokszor látom azt, hogy nem
visznek magyar szerzőket annyira. Igaz, kevés is van.)
De, hogy a témánál
maradjak, örülök, hogy Csilla nem bújt el egy jól hangzó álnév mögé. Először fura
volt, hogy a szereplők nagy része szintén magyar, és hogy a helyszínek is
Magyarországi települések, már amelyik nem éppen a tündérek világa. De hamar
megszoktam, hogy a főhős Emese, akit Mesének becéznek(ez szerintem tök
aranyos), és megszoktam, hogy kicsit fura a hangulata az egész könyvnek. A könyv feléig kicsit lassabban ment az
olvasás, ahogy szépen egymás után az embereket, tündér ivadékokat, és szárnyas
alakokat, lovagokat stb. a helyükre raktam. Amikor már úgy nagyjából átláttam a
dolgokat és megjelentek a bábuk a képzeletbeli sakktáblámon onnantól már faltam
az oldalakat.
Egyszerűen magával
ragadt a történet, még úgy is, hogy Emese
nekem egy kicsit fura volt, mindig azon imádkoztam, hogy bárcsak ne lenne
ennyire önfejű és megértené Rabonbán néha nem is burkolt szándékait, és
megjönne az esze. Sokkal kevésbé szenvedett volna, ha képes félretenni a dacot,
hogy csak azért sem fog ígérni.
Rabonbán lett a kedvencem! Annyira,
szeretetre méltó, még úgy is, hogy feltehetően jó oka volt annak, hogy meg lett
átkozva. Sőt, hát el is mesélte miért sújtották átokkal, de akkor is, ő jó
ember, tündér, lovag. A fejemben amúgy egy roppant helyes fiú van, néha mogorva
és sokszor sajnos szenvedő és kínlódó fejet vágva. De ennek ellenére nekem ő
nagyon szimpatikus volt. És nagy szívás, azaz átok…
Az özvegy tipikusan az a szereplő volt,
akit nem lehet szeretni. Olyan fő gonosz, akiért nem kár… de tényleg nem. A hollót
sajnáltam, és gondoltam, hogy az lesz vele, ami végül lett is. Lóna… na Lóna megint egy nagy kérdőjel
nekem. Azt, hiszem… hogy őt nem fogom szeretni. Nem szimpatizálok vele, bár
bizonyos dolgát még elfogadtam, hogy hát tündér vér, meg sárkány (?), és hogy
nehéz élete volt… de akkor is egy kegyetlen, számító… dög. Nem hiszem, hogy
valaha tud olyat tenni, ami megváltoztatná a véleményemet. Istvánt sajnáltam,
gonosz húzás volt… ami történt vele, de úgy hiszem, hogy valahol sejthető volt,
és oka is. A kis „törpe” akármicsoda, ő… ő érdekes szereplő nagyon, a végére
azt hiszem elérte nálam a semleges kategóriát. Tehát se nem szerettem, se nem
utáltam, és szerintem Emese és Rabonbán is így volt ezzel.
Helyszínek: Valahol nagyon szépnek képzelem el az Ólomerdőt,
meg a többi erdőt, de valahogy annyira nehéz volt elképzelni, hogy ott élnek. Mert
szép-szép… de elég… csendes és fémes, és hideg. Tehát nehéz elképzelni, hogy
ott éldegélsz a váradban, hot nyugodtan, átoktól sújtva (de komolyan, mindenkit
valamiért megátkoztak, megbűvöltek, elraboltak, elvarázsoltak… stb.), és csak
úgy vagy. Komolyan érdekelne, hogy Rabonbán pl. mit csinál, amikor éppen nem
alkut köt és lányokat rabol el? :D De komolyan, elég unalmas lehet az élet. Bár
Lónáék gyerekkoráról volt írva, hogy elvoltak ketten, de az is elég kevés egy
idő után nem? És miért annyira kihalt minden erdő? Állatot sem nagyon
említettek, a két szem lovon és az elvarázsolt embereken kívül. Viszont a fák
önállósága az úgy tetszett, az őrfás dolog kifejezetten!
Varázslatok és mágikus hátterek: Az
nagyon tetszett, hogy ha ígérsz valamit, akkor azt be kell tartanod,
vagy ha
nem, akkor fizetsz érte. Ez olyan jó dolognak tűnik. Rengeteg jó szituációt
lehet rá építeni és hát, meggondolja az ember lánya, hogy mégis kinek és mit
ígér. Tetszett az is, hogy a végzetnők is árat kérnek minden kérésre, bár az
árat nem mondják meg. Ezt, azért nehezményezem, bár feltehetően spoilerezne a
végzetnő, ha elmondaná, hogy „azzal fizetsz, hogy…” :D Az átok, és az átokkal
szemben menés következményei is nagyon jól ki vannak dolgozva, annyira sajnáltam
Rabonbánt, túl sokszor ment szembe az átkával.
Kevés olyan könyv
van, ami után azt mondom, hogy úgy egy filmet belőle megnéznék. Nos, az
Ólomerdőt komolyan megnézném filmen! És persze a folytatást várom… remélem,
hamar jön!
Belbecs: 5*/5
Egy kis sztori a dedikálásról: Előtte már integettem
Csillának, hogy ott vagyunk. Tudni kell, hogy általában levélben beszéltünk,
akkor sem túl sokat, bár mindig kedves volt velem. Aztán tavaly könyvhéten
találkoztunk, és most könyvfeszten. És tök jó, hogy tudja, ki vagyok :) Mondta,
hogy mindjárt jön dedikálni, bólogattam egy sort és odaálltam, hogy én legyek
az első (nem én voltam, de mindegy.) Egy néni leült úgy konkrétan a dedikálós
asztalnál lévő székre (volt kettő, mert ketten dedikáltak volna, de hoztak egy
harmadikat). Csilláék még nem voltak ott, néni kérdezi, hogy mi ez a könyv a
kezemben (Ólomerdő), és miről szól, jah és mennyibe kerül. Mondtam, hogy mi, és
hogy mennyibe kerül, a miről szólt meg figyelmen kívül hagytam, mert nem olvasok
fülszöveget és fogalmam sem volt miről szól. Azt mondta, hogy „jó”. Csilláék hoztak
finom sütit, az egyiket megkóstoltam, aztán sorra kerültem és „milyen névre”.
Mivel Dóra sok van Jeffi meg kevésbé, így akkor legyen arra. Szép színű tollal
kaptam, kedves sorokat meg aláírást is. A néni még akkor is ott üldögélt,
amikor én eljöttem, átadva a helyet másoknak. Láthatóan elvolt, ette a sütit,
de annyira aranyos volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése