Paul Finch: Ne sikíts!

A könyv végéig nem tudtam, hogy ez sorozat… Már megint egy sorozat….Pedig megfogadtam, hogy idén, nem kezdek új sorozatban lehetőleg, mert akkor újra nő a lista, hogy és akkor ennek is figyeljem, hogy mikor jön majd a folytatása, meg ennek is, meg ennek is. Tehát sorozat, és ezt nem szerettem csak benne!

 Önálló kötetként is megállja amúgy a helyét, mert feljön az alap sztori, lassan beindul az egész, aztán felpörögnek az események és végül az alap sztori megoldódott. Csak hagyott, egy mellék szálat, amiből tovább lehet az egészet göngyölíteni, szerintem amúgy a végtelenségig, amíg van vevő a sorozatra, tehát még évekig megjelenhet újabb és újabb rész, és ha megunja az írást, akkor egy egyszerű csavarral le lehet zárni.

 Az alap sztori ugyebár az, hogy eltűnnek nők, akik sosem kerülnek elő. Folyamatosan, és 3 év után, 38 eltűnt nő után úgy dönt a rendőrség, hogy akkor ennyi volt, nem került meg a tettes, akkor ezt az ügyet most lezárják. És ez a világ leghülyébb logikátlansága, de elnézem a brit rendőrségnek. Elveszik az ügyet attól aki igazándiból, már fejből fújja a nők adatait, aki mindent tud már szinte róluk, és elküldik szabadságra. Wtf? A könyvben ennél a résznél kicsit megálltam az olvasásban, és leraktam a könyvet. A könyv eleje nekem teli volt ilyen furaságokkal, amiket a normál életben nem tudtam elképzelni, hogy tényleg megtörténik.

 Két szálon indultunk, egy élő nővel… meg a rendőrrel. Utána már csak a rendőr volt, meg az ex katona fekete bőrű  nő. Akik kapásból majdnem meghaltak, és máris üldözik őket! Ha összeszámolom, akkor az ügy amúgy körülbelül 4-5 nap alatt megoldódik, míg 3 évig nem sikerült még használható nyomot sem találni! Kellett Lauren a megfejtéshez? Bár túl sokat elejével nem adott hozzá az erején kívül. Bár az is marha vicces, hogy egy férfit egy nő véd meg, de ez Heck baja :D. tehát itt is kicsit megálltam, hogy oké, hogy felpörög, betörnek, lőnek rájuk, kikérdeznek, lelőnek stb. és hopp megoldódott az egész probléma és ügy. Elnézem az irrealitást, mert jól írta meg. Mert valójában mindezeken már olvasás után gondolkodom. Hiszen csak úgy faltam a könyv felétől az oldalakat.

 Vannak karakterek akiket lehet tudni, hogy mi fog velük történni. Ian pl. ilyen volt, lehetett tudni, hogy mire megy ki minden, és hogy mi az ő szerepe, ahogy  a könyv kezdése Louise szál is pontosan sejthető, hogy mikor és hogy fog véget érni. Lauren fináléja miatt kicsit haragszom, meg az utolsó rendőrőrsön lévő párbeszédért is. Az olyan…olyan. Nincs rá jó szó.

Mellékesen Heck egy félig lezárt ügyben van, és megint szabadságolják, na vajon mégis mit fog csinálni? Megy igazságot szolgáltatni…

 Amúgy viccesnek találtam, hogy egy ilyen szervezet, akik tényleg nagyon jól össze vannak szokva, és soha nem buknak le, hirtelen mégis lebuknak. No meg, hát ilyen nevet, hogy Kedves Fiúk... 

A borítóról: nekem nem teljesen tiszta, miért van egy megkötözött nő-pók rajta…vagy nő és mögötte pók. Megnéztem az eredeti borítót ami mellékesen kb. tucat borító (tehát az sem tetszik :D), és azt sem tudom társítani a könyvhöz. Egy skorpiót, vagy két skorpiót simán társítani tudnék a történethez, és még menő is lenne. De amúgy figyelemfelkeltő borító…csak…csak szeretem, ha köze van a történethez a borítónak, és nem szimplán szép. És mire a könyvet elolvastam sikerült megnéznem közelről, hogy az egy letakart fejű, meztelen térdelő nő…

Viszont a könyv mérete nekem tetszik, még mindig szeretem ezt a kis méretet.

Külcsín: 4/5

Belbecs: 4/5

Köszönet a könyvért az Athenaeum kiadónak!

Fülszöveg:

Elég, ha megnevezed a nőt, akit akarsz. Mi leszállítjuk neked.

38 nő tűnt el nyomtalanul. Mark Heckenburg nyomozó még nem szembesült ilyen szövevényes és ördögi esettel. Útja London elegáns lakosztályaiból egyenesen Manchester kies ipari negyedébe vezet, a csillogásból a mocsokba. Cégvezetők, iparmágnások, nagyhatalmú politikusok és korrupt tisztviselők, akiket kibogozhatatlan szálak kötnek össze egy alvilági szervezettel. A „klub", amelynek nevét nem sokan merik kimondani fényes nappal, amelynek létezésében illik kételkedni, amely élő szexuális játékszereket szállít rendelésre, teljes diszkréció mellett…

A Ne sikíts! a thriller műfa egyik legjobbja; benne a Scotland Yard legalja és legjava, pörgős cselekmény, vérfagyasztó fordulatok, és egy nyomozó, aki többet tud a kelleténél.

Dan Wells: Nem akarlak megölni

 Alapjában véve, nem szeretem a sorozatokat.

-Mert félek, hogy a jó kezdés után elrontják az egész történetet.

-Mert egy pocsék kezdés után, ha jó is a folytatás már nincs kedvem elolvasni.

-Mert igenis miért nem lehet egy könyvben leírni mindent?

Igazándiból a trilógiák még nem annyira rosszak, mert mégsem végtelenítve olvasod, tehát tudod, hogy három rész és pont, nincs tovább. A Nem vagyok sorozatgyilkos eleve egy erős kezdéssel indult, aztán tartotta a színvonalat a második résznél, és a harmadik résznél csúcsosodott ki. Ha választanom kell kedvenc részt, akkor a harmadik az.

 Még áprilisban beszéltem a kiadóval, hogy kérnék, kaptam is, csak a posta úgy döntött, hogy nem adja nekem. (igen, éljen a posta!) Akkor újra írtam, és pénteken már ide is ért, és szombaton befaltam a felét, vasárnap a másik felét. És most egyszerűen csak ülök, és ismétlem, hogy „elfogyott”.

 Vannak sorozatok, amiket folytatni kellene, bár azt hiszem nem véletlen, hogy ez lett a vége és nem ír többet legalábbis egyelőre nem ír többet. Egy olyan zárást sikerült összehoznia, ami elég megdöbbentő és sokkoló és ott marad neked a kérdőjel, hogy:

Miért az halt meg aki? (bár ez elég tiszta lett a végére, de akkor is haragszom)

Mi lesz ezután?

Mi lesz Johnnal?

Mi lesz a démonokkal?

Mi lesz a világgal, a sorozatgyilkosokkal, az ártatlan emberekkel?

 És folytathatnánk a sort, ezer kérdés nyitva marad, és nincs egy oldalas írás sem, hogy „és húsz év múlva” stb. Mondjuk, ha egy oldalban letudta volna azt, hogy mi fog történni John életében, akkor azt hiszem minden olvasója nagyon utálta volna. Túl sok dolgot lehet elképzelni, túl sok dologról szólhat még John élete.

  De hogy egy kicsit az utolsó kötetről is írjak. Van két gyilkosunk, egy démonunk, rengeteg halottunk. John végre talál valakit, akinek szóban elmondhatja az elmebeteg, mégis zseniális elképzeléseit és elmondhatja, hogy mit gondol a sorozatgyilkosokról, hogy szerinte hogy lehetne elkapni stb. rengetegszer, járnak tévúton, mégis John azért mégis jobban átlát mindent. A sok eddig elég sűrűn jelentkező dühkitörései szinte elmúlnak (csak szinte), feltehetően sokat segít neki az, hogy nem kell magában tartania, mert talált egy partnert, aki nem nézi őrültnek (csak furának), és akivel mindent megoszthat.

A Takarító becserkészése valami zseniális volt. Nagyon profi munka. A démonnal már kevésbé volt könnyű dolga. Mert az emberek kellően hülyék és elvakultak, hogy azt higgyék, hogy tényleg minden úgy van, ahogy mondják és így besétálnak a csapdába. Senki már kevésbé volt ennyire kedves, bár azért egy halál után, egy fontos halál után John pontosan tudta hol van… csak nem olyan egyszerű feldolgozni,  hogy ahhoz hogy megöld a démont, meg kell azt is ölnöd aki. Itt már nagyon sajnáltam John. Nos, többet nem írok a történetről, és neveket sem írtam direkt, mert úgy túl egyszerű lenne és túl spoileres. Így is lehet, ha elolvasod ezt a blog bejegyzést és elkezded olvasni a könyvet, akkor pár dologra hamarabb, rájössz mint, ahogy én rájöttem. Bár pl. az, hogy a démon hogy öl, az elég hamar kiderült számomra is, hamarabb volt tiszta nekem, mint Johnnak :)

 Sajnálom, hogy vége lett a sorozatnak, mert imádtam. Pedig valójában félek a thrillerektől… elméletileg. Bár lehet, hogy könyvben annyira nem. Este azért elgondolkodtam fél tízkor, hogy normális vagyok-e, hogy úgy konkrétan lefekvés előtt olvasok démonvadászást, halált és hasonló dolgokat, és aztán majd biztos sikítva ébredek. De hála a jó égnek nem riadtam fel. Pedig még vihar is volt, villámlás meg minden.

Erős befejezés…. és ezer kérdés.

Belbecs: 5/5

Külcsín: 5/5

Egyszerűen gyönyörű a borító. Szerintem a legjobban sikerült magyar borító a sorozatban, és még szebb, is mint a külföldi borítók. Ami nagy szó, mert általában azok jobban szoktak tetszeni nekem. Minden esetre a külső és belső kinézettel is minden rendben volt.

A könyvért köszönet a Fumax Kiadónak!

Fülszöveg:

Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel -,akkor olyan gyorsan keresek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam miattad. Emlékezz erre! Ötöt!

– Ötöt – ismételtem. De miért pont azt választottad, aki arról álmodozik, hogy megöl?

Dan Wells hátborzongató regényeiből már jól ismert John Wayne Cleaver élete legkomolyabb kihívásával néz szembe.

A Nem vagyok sorozatgyilkosban szárnyait bontogató szociopataként követhettük nyomon, aki megszegte az összes saját maga által felállított szabályt, hogy megmenthesse szülővárosát a gonosztól. A Szörnyeteg úrban lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy őrült küzdelmet folytat önmagával. John időközben tökélyre fejlesztette beteges képességeit, és felvállalta a gyilkosok gyilkosának szerepét ­ ám rá kell döbbennie, hogy egy természetfeletti képességekkel rendelkező lénnyel folytatott macska-egér játékban mindig az ember kényszerül az egér szerepébe.

A Nem akarlak megölni cselekménye gyanakvással, ámokfutással, és holttestekkel telve száguld a mellbevágó végkifejlet felé.

Cím: Nem akarlak megölni

Eredeti cím: I don’t want to kill you

Írta: Dan Wells

Fordította:Szebegyinszki Szilvia

Műfaj: misztikus thriller

Terjdedelem: 310 oldal

Ár: 2.995ft

Kiadói ár: 2.225 Ft

ISBN 978-963-9861-65-7

Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny

 Meglepetések érik az embert, ha olyan könyvet olvas, aminek nem tudja a történetét. Nem olvas fülszöveget, csak cím és borító alapján dönt arról, hogy el fogja olvasni. Vagy ajánlják neki a könyvet, de ugyebár az ajánlás nem egyenlő azzal, hogy ismeri is a történetet. A könyvet azért olvastam, mert @Rebel ajánlotta nekem, tavaly, hogy 2014-ben kerítsek sort rá. Sokkal kevésbé szívatós listával ajándékozott meg, mint @Liliane_Evans. Úgyhogy éppen ideje volt elkezdenem a könyvet.

 Ness –ről, a könyvfesztiválon hallottam, már bánom, hogy nem mentem el @Sicc –cel a beszélgetésre az íróval. Előbb kellett volna olvasni a könyvet, no így jártam. Minden esetre most is csak azért került sorra, mert előjegyezték, és vissza kellett vinnem a könyvet, és gondoltam, hogy talán még belefér előtte. Egy nap sem kellett, hogy végezzek a könyvvel. Ez persze köszönhető annak, hogy nem túl vastag (224 oldal), és teli van illusztrációkkal néha kétoldalasakkal, és persze gyorsan haladós.

 Az elején, azért már sejteni lehetett, hogy mi lesz a vége, és mi a téma. Nekem, amúgy cím alapján nem ez jutott eszembe. Hanem, valami szörnyes, olyan valóságos szörnyes dolog. Nem is tudom, hogy ismerek-e másik olyan könyvet ami ezt a témát így feszegetné, így oldaná meg. mert nagyon komor, nagyon ijesztő és lehangoló néha, még azaz érzésed volt, hogy rengeteget segíthet, ha te is azt éled át amit Conor.

 Mesék a mesében szintén nagyon jó megoldások voltak, és néha én sem értettem elsőre, hogy miért is jó amit mesél, mire akar kilyukadni, és miért az a rossz, és miért az a jó akit a szörny annak vél. Az első történetet totálisan nem tudtam megfejteni, akkor amikor olvastam, persze a szörny magyarázata egyértelművé tette. A másodiknál, viszont már teljesen egyetértettem a döntéssel, hogy ki a jó fiú és ki a rossz fiú, és miért. A rombolás meg adott volt, az inkább Conor belső és külső rombolása.

 Az iskolás rész, és a láthatatlanság kérdése megint más. Sajnáltam Conort, mert azért, mert olyan a háttere amilyen, mert beteg és haldoklik az édesanyja, egyszerűen a többiek számára megszűnt létezni. De miért? Ezt az emberi viselkedést sosem fogom megérteni, miért kell egy ilyen gyereknek láthatatlanná válni? Miért nem lehet, normális emberként tekinteni rá, miért nem lehet esetlegesen segíteni neki. Conor vágyott arra, hogy észrevegyék, és megbüntessék. Vágyott rá, mert akkor egálnak érezte volna a világot, de nem büntetik meg…semmiért.

 Conor halmozottan hátrányos helyzetben van, a szülei elváltak, az anyjával ér, aki haldoklik, bár folyamatosan azt mondja, meg fog gyógyulni, a nagymamáját nem szereti, pedig ott kell leélnie majd az életét, az apjával ritkán találkozik, akkor sem igazán értik meg egymást mert már eltávolodtak egymástól. Az egyetlen akivel nyíltan beszélhet az a Szörny. Ő hívta, nem a szörny hívta őt. És ott vannak a belső vívódásai, ami végigvezet a könyvön, és végül megoldást talál rá. Kimondja az igazságot, pedig nagyon fáj neki.

 A vége felé már azt hiszem, mindenki tudja, mi történik 12.07-kor. Szomorú dolog, szomorú könyv, gyönyörűen megírva.

Belbecs: 5/5

Külcsín: 5/5

Gyönyörű, és félelmetes illusztrációk. Nagyon szép kiadás. A borító is tetszik, bár nekem az eredeti borítók, valahogy jobban bejönnek. Ennek ellenére szerintem a magyar kiadás is kifejezetten szép lett.

Fülszöveg:

A szörny, ahogy a szörnyek szokása, nem sokkal éjfél után jelent meg. Conor ébren volt, amikor megérkezett. Rémálomból riadt fel. Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában. Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás. Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Amelyik mindig úgy végződött, hogy …

De ez a szörny valahogy másmilyen volt, nagyon öreg és vad, és a legveszélyesebb dolgot akarta Conortól.

AZ IGAZSÁGOT.

Conor rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, amiben kicsúszik keze szorításából egy másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani. Aztán megjelenik egy szörny előtte, de az nem a rémálombeli szörny, nem olyan rémisztő, és három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben Conornak ki kell mondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek.

A Szólít a szörny (A Monster Calls) mintegy 40 országban jelent meg, a díjak történetében első alkalommal elnyerte valamennyi angliai ifjúsági nagydíjat, a német ifjúság díjat (Deutsche Jugendliteratur Preis). Készül a forgatókönyv a műből.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Fülszöveg:

A kamasz Emesét még gyerekkorában hagyta el az anyja és tért vissza otthonába, a tündérek áthatolhatatlan erdejébe. A lány azóta is visszavárja, de amikor eljön érte egy szív nélküli lovas, kénytelen szembesülni vele, hogy szülei sok mindent eltitkoltak előle, és a mágikusnak hitt másik világ egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelte. Tündérek, lovagok, varázslat: mindez csak mese, az igazság sokkal bonyolultabb és fájdalmasabb.

Az Ólomerdő egyszerre rendhagyó fantasy és árnyalt családtörténet, amely bátran szembemegy a mesékkel szembeni elvárásainkkal. Egy fiataloknak és időseknek egyaránt ajánlható történet sorsról és döntésekről, ígéretekről és következményekről, valamint arról, hogy néha a mesehősök tetteit is irányíthatja önzés és hatalomvágy.

Kleinheincz Csilla könyve 2007-ben már megjelent és sikert aratott, a régóta várt folytatásokat ez az átdolgozott kiadás készíti elő.

Köszönet a könyvért a Gabo  kiadónak!

 Régóta el akartam olvasni már a könyvet, de a könyvtárnak nem volt meg, a könyvtárközi kölcsönzésig nem igazán jutottam el, kölcsön meg senki sem adta (valószínű nem látták, hogy kérem, vagy ki tudja). Mindenesetre kívánságlistára került, aztán névnapomra megkaptam a bátyámtól. Utána pár héttel kijött a hír, hogy újra megjelenik, új kiadás, kicsit átdolgozott bel tartalommal. És szerelmes lettem az új borítóba… Eldöntöttem, hogy nem fogom megvenni, csak a borító miatt… mert, hát milyen lenne már, hogy megvan és megveszem, csak mert máshogy néz ki. Szerencsém volt, kérhettem belőle recenziót, és még nagyobb szerencse, az átvételkor mér dedikáltathattam is. Úgyhogy most már van egy régi, nem dedikált, és egy új dedikált változatom. Az újat olvastam el, de tervben van, hogy jövőre a régit is elolvasom.

Kezdem a külcsínnel:

 Nagyon szép borítót kapott, szerintem sokkal figyelemfelkeltőbb lett, mint a régi volt (bár nekem az is nagyon tetszik).  Jó kézbe venni, és könnyű lapozni, én aggódom, hogy sok olvasás után esetleg szétesik, vagy törik a gerinc, de egy olvasás után nincs jele, hogy ilyenre készülne. Azért egy kemény borítós változat is nagyon tetszene, csak úgy tartósság szempontjából. Elgépelést nem vettem észre, volt talán két mondat, amit nem értettem meg ne kérdezzék hol, mert nem jelöltem be, de azon kívül nem találtam hibásnak. Kellő betűméret, hogy ne tűnjön széthúzottnak, és ne is fájduljon bele a szemem az olvasásba. Az illusztrációk feldobják, bár volt, amelyik szerintem pár oldallal hátrébb jobban érthető lett volna, bár most így visszalapozva az illusztrációk gondolom nagyobb fejezet kezdések lehetnek…

Külcsín: 5/5

 Értékelem, hogy Csilla felvállaltan a saját nevén ír. Tehát, hogy bevállalja, hogy ő bizony magyar, és a magyar kortárs fantasy-t képviseli. Igaz az is, hogy azt vettem észre, hogy azért kezd divatba jönni, hogy bevállalják a magyarságukat a kortárs írók, és nem bújnak jól hangzó vagy pocsék írói álnevek mögé, csak, hogy kelendőbb legyen a könyvük. Remélem azt is, hogy kezd elmúlni az a sztereotípia, hogy a külföldi írók az adu ászok, és a magyar írók, meg csak vannak. (Igen, sajnos még él ez… a könyvtárban elég sokszor látom azt, hogy nem visznek magyar szerzőket annyira. Igaz, kevés is van.)

 De, hogy a témánál maradjak, örülök, hogy Csilla nem bújt el egy jól hangzó álnév mögé. Először fura volt, hogy a szereplők nagy része szintén magyar, és hogy a helyszínek is Magyarországi települések, már amelyik nem éppen a tündérek világa. De hamar megszoktam, hogy a főhős Emese, akit Mesének becéznek(ez szerintem tök aranyos), és megszoktam, hogy kicsit fura a hangulata az egész könyvnek.  A könyv feléig kicsit lassabban ment az olvasás, ahogy szépen egymás után az embereket, tündér ivadékokat, és szárnyas alakokat, lovagokat stb. a helyükre raktam. Amikor már úgy nagyjából átláttam a dolgokat és megjelentek a bábuk a képzeletbeli sakktáblámon onnantól már faltam az oldalakat.

 Egyszerűen magával ragadt a történet, még úgy is, hogy Emese nekem egy kicsit fura volt, mindig azon imádkoztam, hogy bárcsak ne lenne ennyire önfejű és megértené Rabonbán néha nem is burkolt szándékait, és megjönne az esze. Sokkal kevésbé szenvedett volna, ha képes félretenni a dacot, hogy csak azért sem fog ígérni.

 Rabonbán lett a kedvencem! Annyira, szeretetre méltó, még úgy is, hogy feltehetően jó oka volt annak, hogy meg lett átkozva. Sőt, hát el is mesélte miért sújtották átokkal, de akkor is, ő jó ember, tündér, lovag. A fejemben amúgy egy roppant helyes fiú van, néha mogorva és sokszor sajnos szenvedő és kínlódó fejet vágva. De ennek ellenére nekem ő nagyon szimpatikus volt. És nagy szívás, azaz átok…

 Az özvegy tipikusan az a szereplő volt, akit nem lehet szeretni. Olyan fő gonosz, akiért nem kár… de tényleg nem. A hollót sajnáltam, és gondoltam, hogy az lesz vele, ami végül lett is. Lóna… na Lóna megint egy nagy kérdőjel nekem. Azt, hiszem… hogy őt nem fogom szeretni. Nem szimpatizálok vele, bár bizonyos dolgát még elfogadtam, hogy hát tündér vér, meg sárkány (?), és hogy nehéz élete volt… de akkor is egy kegyetlen, számító… dög. Nem hiszem, hogy valaha tud olyat tenni, ami megváltoztatná a véleményemet. Istvánt sajnáltam, gonosz húzás volt… ami történt vele, de úgy hiszem, hogy valahol sejthető volt, és oka is. A kis „törpe” akármicsoda, ő… ő érdekes szereplő nagyon, a végére azt hiszem elérte nálam a semleges kategóriát. Tehát se nem szerettem, se nem utáltam, és szerintem Emese és Rabonbán is így volt ezzel.

 Helyszínek: Valahol nagyon szépnek képzelem el az Ólomerdőt, meg a többi erdőt, de valahogy annyira nehéz volt elképzelni, hogy ott élnek. Mert szép-szép… de elég… csendes és fémes, és hideg. Tehát nehéz elképzelni, hogy ott éldegélsz a váradban, hot nyugodtan, átoktól sújtva (de komolyan, mindenkit valamiért megátkoztak, megbűvöltek, elraboltak, elvarázsoltak… stb.), és csak úgy vagy. Komolyan érdekelne, hogy Rabonbán pl. mit csinál, amikor éppen nem alkut köt és lányokat rabol el? :D De komolyan, elég unalmas lehet az élet. Bár Lónáék gyerekkoráról volt írva, hogy elvoltak ketten, de az is elég kevés egy idő után nem? És miért annyira kihalt minden erdő? Állatot sem nagyon említettek, a két szem lovon és az elvarázsolt embereken kívül. Viszont a fák önállósága az úgy tetszett, az őrfás dolog kifejezetten!

 Varázslatok és mágikus hátterek: Az nagyon tetszett, hogy ha ígérsz valamit, akkor azt be kell tartanod, 

vagy ha nem, akkor fizetsz érte. Ez olyan jó dolognak tűnik. Rengeteg jó szituációt lehet rá építeni és hát, meggondolja az ember lánya, hogy mégis kinek és mit ígér. Tetszett az is, hogy a végzetnők is árat kérnek minden kérésre, bár az árat nem mondják meg. Ezt, azért nehezményezem, bár feltehetően spoilerezne a végzetnő, ha elmondaná, hogy „azzal fizetsz, hogy…” :D Az átok, és az átokkal szemben menés következményei is nagyon jól ki vannak dolgozva, annyira sajnáltam Rabonbánt, túl sokszor ment szembe az átkával.

 Kevés olyan könyv van, ami után azt mondom, hogy úgy egy filmet belőle megnéznék. Nos, az Ólomerdőt komolyan megnézném filmen! És persze a folytatást várom… remélem, hamar jön!

Belbecs: 5*/5

 Egy kis sztori a dedikálásról: Előtte már integettem Csillának, hogy ott vagyunk. Tudni kell, hogy általában levélben beszéltünk, akkor sem túl sokat, bár mindig kedves volt velem. Aztán tavaly könyvhéten találkoztunk, és most könyvfeszten. És tök jó, hogy tudja, ki vagyok :) Mondta, hogy mindjárt jön dedikálni, bólogattam egy sort és odaálltam, hogy én legyek az első (nem én voltam, de mindegy.) Egy néni leült úgy konkrétan a dedikálós asztalnál lévő székre (volt kettő, mert ketten dedikáltak volna, de hoztak egy harmadikat). Csilláék még nem voltak ott, néni kérdezi, hogy mi ez a könyv a kezemben (Ólomerdő), és miről szól, jah és mennyibe kerül. Mondtam, hogy mi, és hogy mennyibe kerül, a miről szólt meg figyelmen kívül hagytam, mert nem olvasok fülszöveget és fogalmam sem volt miről szól. Azt mondta, hogy „jó”. Csilláék hoztak finom sütit, az egyiket megkóstoltam, aztán sorra kerültem és „milyen névre”. Mivel Dóra sok van Jeffi meg kevésbé, így akkor legyen arra. Szép színű tollal kaptam, kedves sorokat meg aláírást is. A néni még akkor is ott üldögélt, amikor én eljöttem, átadva a helyet másoknak. Láthatóan elvolt, ette a sütit, de annyira aranyos volt.

Áprilisi Új Lakók

mangaka: Munashichi

Ha április, akkor Könyvfesztivál. Évek óta ez a legnagyobb program számomra Áprilisban, és a legtöbb könyv beszerzés is általában itt, illetve a könyvhéten történik. Hős voltam, mert csak két könyvet vettem… ennek ellenére rengeteg könyvvel jöttem haza. Akkor nézzük is az áprilisi mérleget.

Vásárolt könyvek száma: 6

Shannon Hale: Austenland – Vakáció Mr. Darcyval

Rachel Hawkins: Hex Hall

Karsza Andi – Molnár Nikolett (szerk.): Tetovált mementó

Nalini Singh: Borzongás

Nalini Singh: Feloldozás

Nalini Singh: Látomás

Igen a fesztiválom rám jött, a „nem mehetek el úgy, hogy nem vettem könyvet” érzés, és a könyvmolyképző éppen az utamba esett (arra mentem kifelé). Úgyhogy nézegettem a könyveket, és úgy döntöttem, hogy egy kemény táblás Hex Hall-t megérdemlek, ezzel mentem a kasszához, ahol ott feküdt egy csomó Austenland amiről szintén sokat hallottam, úgyhogy puha kötésben ő is velem jött. Remélem hamarosan olvashatom is őket, bár Gabye azt mondta Austenland előtt talán a Büszkeség és Balítéletet kellene olvasni…filmbe láttam, az nem elég? :D

 A Tetovált mementó elővétel volt, hála Worsinak még külön könyvjelzőm is lett (amit azóta már lamináltattam is). A Nalini Singh könyvek, meg Aushanos 700 Ft-s vásárlás, mert Chriara annyira rendes volt, hogy beszerezte nekem. Alapjába véve nem akartam én ezeket megvenni, meg elolvasni sem nagyon, csak aztán ideért az első rész és befaltam, és olvasni akartam tovább…és akkor karcolták, hogy ennyiért vesztegetik, ezt meg ugye nem lehet kihagyni? Az 5. Részt meg kölcsön kaptam Shanarától, úgyhogy a Magyarországon megjelentekkel szerintem idén végzek is….kár, hogy nem nagyon folytatják a sorozatot :(

Recenziók száma: 6

Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok – Már olvastam

Anette E. Dumbach –Jud Newborn: Sophie Scholl és a Fehér Rózsa – már olvastam

Salla Simukka:Vérvörös – már olvastam

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Paul Finch: Ne sikíts!

 Igen, ebben a hónapban sikerült recenzió ügyileg is újra elindulnom.  Több mint a felét már el is olvastam, éppen az Ólomerdő felénél tartok. Első érzésre azt hiszem, sikerült nagyon jó könyveket választanom, bár a Ne sikíts!-t nem merem akkor olvasni amikor nincs rajtam kívül itthon senki :D Félek, hogy túl ijesztő….ezért inkább Ólomerdőt olvasok, meg talán utána a Valente könyvét. Az Ólomerdőm dedikált is! Meg van régi Ólomerdőm is, azt névnapomra kaptam, szerintem majd azt is olvasni fogom, csak úgy összehasonlítás miatt. Eddig nagyon tetszik, és hát a borító is nagyon bejövős.

Csere könyvek:2

Okamura Tensai: Darker than Black 1. – A Fekete Kaszás

Helen Fielding: Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig

 Az első még múlt havi, csak most ért hozzám, a Bridget Jones meg tényleg ehavi. Jó kis tégla, úgyhogy jó is, hogy csere volt és nem a könyvtárival kellett gyorsan végeznem, bár szerintem így is gyors lesz, csak jussak el odáig, hogy olvassam.

Happolt könyvek: 7

Raine Miller: All In

Bear Grylls: A vadon törvényei

Bear Grylls: Az élet törvényei

Sylvia Day: Hozzád kötve

William Gibson – John Shirley – Bruce Sterling – Michael Swanwick: Izzó króm

Tim Powers: Anubisz kapui I-II.

Shannon Messenger: Vihar szeli ketté

 Elnézve a happolt könyveimet, megint az Ulpius pornó az egyik ág (igen, pénzt nem adok érte, de azért elolvasom, mert 2014 a mazoistaságom éve). Akkor két Grylls könyv, amit szerintem majd apukám megkap, de egyelőre még sajátként tartom számon (meg egy Robin Hood is, azt be se raktam ide, mert tuti ő kapja), Gibson és Powers könyvek meg azt hiszem a steampunk miatt, amikor utána néztem akkor annak voltak titulálva, úgyhogy majd meglátjuk. A Vihar szeli ketté meg kívánságlistás volt…az is egy tégla :D

Selejtezésből: 1

Kurt Tepperwein: Itt és most élj!

Igen kivételesen nem nagyon volt, ami kellett volna, mondjuk az Eragonon gondolkoztam, aztán Worsi kihívása miatt, meg mert szeretek olyan könyvet olvasni ami szép állapotban van, lebeszéltem magamat róla, így maradt ez az egy. Kolléganőm már elolvasta, azt mondta, hogy nagyon jó, úgyhogy remélem nekem is jó lesz. Most ilyen önsegítős, pozitív gondolkodós könyvekkel szórakozom…amikor éppen nem a többi könyvet olvasom. Amúgy tényleg szép rend van most a szobámba és olyan jó ránézni a sorokra és tudni, miért vannak ott :D

 És meglepő,  de még mindig az idén beszerzettek 19%-át olvastam. Azért elég jó ütemben olvasom, azokat amiket beszerzek. 

Farkas Balázs: Nyolcasok

 Fülszöveg (szerű, normálisat nem találtam, molyon meg ez lett felrakva):

„Milyen Farkas Balázs első regénye (három kisregénye)? Ha a Házibuli című film felejthetetlen dédnagymamáját, Poupette-et kérdeznénk, ő minden bizonnyal azt válaszolná, hogy éppen olyan, mintha Albert Camus és Hazai Attila közös gyermeke volna. De azért van benne valami woodyallenes humor, valami dándogmás lassú kegyetlenség, valami carveres minimalista metafizika is. Egy könyvtárosról szól a lecsupaszított történet, aki helyét keresi a világban. Próbál rájönni, mire is jó a nő, mire jó a vallás, mire jó a mámor, mire jó a zene, mire jó az olvasás, mire jó az élet, mire jó a halál. Mindeközben az olvasó nemcsak remekül szórakozik (értsd: hol röhög, hol megszakad a szíve), de jól hallja, ahogy a szerző (megalkuvást nem ismerve) a lét kapuján dörömböl, a létezés alapkérdéseire követel választ. Farkas Balázs alaposan feladta magának a leckét. Az utóbbi időszak egyik legígéretesebb pályakezdésének lehetünk tanúi. Ja, és az olvasáshoz vásároljunk be sajtot. Jó sok és minél többféle finom sajtot. Szükség lesz rá.”

Cserna-Szabó András

Nem is tudom pontosan, hogy miért akartam elolvasni. Azt hiszem, Sicc mondta, hogy ez milyen jó lehet (mert ő sem tudta milyen csak olvasott róla), no meg könyvtáros a főszereplő. Akkor még nem volt meg  a könyvtárnak a könyv, úgyhogy feljelentkeztem az utazókönyvre, ami mire ideért már meglett a könyvtárnak is, de mindegy. Azért átvettem az utazókönyvet, és most, hogy Budapest-Dunaújváros vonalon vonatozgattam el is olvastam.

 Első benyomásom az volt, hogy jesszusom! A főhős akinek nem is tudjuk meg a nevét az egész könyv alatt, fura! Még könyvtároshoz képest is fura! Jó, ez úgy hangzott volna, mintha a könyvtárosok egy külön faj lenne, pedig nem. Voltak dolgok amik ismerősek a saját munkámból is (könyvtáros vagyok), és voltak problémák amiket nem tudtam átérezni. Fura volt az életszemlélete, a családhoz, a barátokhoz, a könyvekhez, az élethez való viszonyulása. Annyira depresszív volt, hogy néha csak pislogtam, hogy jesszusom, hogy élhet még mindig. Az öngyilkosos résznél mondjuk felvontam a szemöldökömet, és már majdnem letettem a könyvet (kb. a felénél), hogy ha ez nekem most komolyan öngyilkos lesz akkor lefejelem. Aranyos volt, ahogy eltervezte, aztán konkrétan hagyta magát lebeszélni róla, mert hát nem hagyhatja ott a kaját, de amikor meg megette már lusta volt az egészhez, úgyhogy elég uncsi dolog ez az egész öngyilkosság.

 Aztán az ahogy a repülős résznél reagált…istenem, vannak ilyen emberek tényleg? :D Minden esetre az utána lévő rész már jobban tetszett. Az életszemlélete nem lett sokkal jobb, és igazándiból még mindig nagyon fura volt, de mégis már kicsit emberibb. Jó elgondolás amit csinált, csak én is azt mondom, mint a TAG, hogy nem biztos, hogy kifizetődő. Bár ha van miből, miért ne áldozna erre az ember? A vége tetszett, a legvége.

 Az összhatás és benyomás…fura, az egész könyv, de jó értelemben fura. Nem biztos, hogy végigolvastam volna, ha nem mondja Sicc, hogy jó, hogy érdemes végigolvasni.

 A könyv, utazókönyvnek alkalmatlan! Ugyanis olyan pocsék a kötése, hogy szerintem még két olvasó és szét fog lapjaira hullani, már most is kezdett szétjönni, pedig én tényleg vigyázok a könyvekre.  A borító meg olyan…olyan semmilyen :D

Belbecs: 4/5

Külcsín: 3/5