2013. július 5., péntek

James Smythe - A felfedező

Fülszöveg (cselekményleírást tartalmaz):
Néhány fős expedíció indul a mélyűrbe azzal a céllal, hogy az emberiség megismerje a Naprendszer legtávolabbi pontjait. A legénység tagja Cormac Easton is, akit újságíróként azzal a feladattal bíztak meg, hogy egy blogon dokumentálja az utazás eseményeit. Amikor azonban az űrutazók felébrednek a sztázisból, holtan találják a kapitányukat, és a Földi Irányítástól szigorú utasítást kapnak: bármi történjék is, a küldetést végig kell csinálniuk. A holttestek száma fokozatosan nőni kezd, Cormac pedig magára marad, és egyre elkeseredettebben küzd azért, hogy elkerülje, ami rá vár.
James Smythe klausztrofób sci-fije igazi különlegesség a műfaj kedvelőinek.

Köszönet a könyvért a GABO kiadónak!

 Nem is tudom, hol kezdjem. A sci-fi olyan műfaj, amivel néha gondjaim vannak. Ebben a könyvben nem volt annyi ismeretlen szó (amiket általában nem értek), és nem akart bonyolítani sem. Amikor az elején, körülbelül tíz oldalon belül mindenki meghalt, nos, nem értettem, hogy akkor mi marad a többi 240 oldalra, ha az író ilyen gyorsan kinyírt majdnem mindenkit. Féltem, hogy majd olvashatom száz oldalakon keresztül, hogy és fogy a levegő… és fogy… míg meg nem hal. Komolyan, akkor letettem volna a könyvet, mert persze érdekes a haláltusát, és a már-már őrület határát súroló magányosságot olvasni, de azért többet vártam a könyvtől. Ettől független írt erről is, de nem ez volt a lényege, és mondanivalója.
 A könyv második felétől indul be az egész, pedig valójában, csak Újra olvassuk a történteket, más szemszögből, rávilágítva, hogy mégis mi miért történt, hogy ki okozott és mit, hogy ami véletlennek tűnt az szándékosság. Beszippantott a történet, olvasni akartam folyamatában, megszakítás nélkül, tudni akartam, amit az író tudott, amikor megírta a könyvet. (persze, hogy ilyenkor olyan a munkám, hogy nem tudok közben olvasni, úgyhogy meg kellett szakítanom az olvasást.)
 A vége felé megint el kezdtem aggódni, hogy majd kapunk egy olyan befejezést, ami teljesen irreális (ami sci-fi-be nagy szó, mert ott egy csomó mindent elhiszek). Gondoltam olyan befejezésre, hogy csak álmodta az egészet, hogy visszatér és el sem indult valójában, hogy… nos igen egy csomó hülye befejezés járt a fejembe, pedig azért a valós befejezés sokkal ésszerűbb volt. Nem mondom meg mi.
 Tetszett, ahogy Cormacot egyre jobban megismerjük, folyamatosan visszaemlékezett, arra hogyan készült a küldetésre, Elenára, Emmyre a hozzájuk fűződő kapcsolatára. Szép lassan megértjük, hogy mi játszódott le az agyában, miért vállalkozott erre az egészre, miért gondolta azt, hogy ez a küldetése, hogy innen majd hazamegy és minden jó lesz. Optimista volt, szerintem amúgy a végsőkig, csak akkor már szabadulni akart, ha már megváltoztatni sosem volt ereje (mersze) a történteket, bár az is lehet, hogy tényleg nem lehetett Happy Endet készíteni egy ilyen kezdőponttal:

„Amikor felfogtam, hogy sohasem fogok hazajutni – amikor egyedül én maradtam a legénységből, a többieket a sztáziságyukba dugtam, mint merev, vákuumcsomagolású akciófigurákat –, az első dolgom volt összeírni mindenkit, akit sohasem látok többé, hogy dagonyázhassak a tudatban, hogy pancsolhassak a hiányukban, ameddig csak tudok.” (első mondat)



 Elgondolkoztam pár dolgon, főleg azon, amit Guy mondott, hogy azért nem mehetnek haza, mert így ők Felfedezők lesznek, majd jönnek új emberek, majd új technológiával. És majd így fejlődik a világ, hogy muszáj tovább menni, mert ők lesznek AZOK az emberek, akik távolabb jutottak mindenkinél, akik felfedeztek valamit, amit előttük senki más. Nem értek vele egyet, de az is igaz, hogy én sosem mennék fel az űrbe, és ha mégis, hamar becsavarodnák, abba a monotonságba, abba a bezártságba, és feltehetően beleőrülnék, ha hullanának mellettem az emberek. Ér-e ennyit, a Felfedezés. Meghalni valamiért, ami Lehet, hogy majd jó lesz az emberiségnek. Lehet….de lehet, hogy nem. Nekem nem érné meg, én Wanda lennék, az első, aki úgy döntött, hogy nem csinálja végig. Tudta, ő tudta mi a terv, és nem tudta elviselni…igen, azt hiszem Wanda volnék. A legjobban mégis Arlen járt, ő kimaradt az egész őrültek házából.

 Tetszett a könyv, a maga furaságával együtt, először mondjuk ódzkodtam tőle. Féltem, a sok ajánlás miatt, hogy majd csalódom, hogy nem lesz jó, vagy annyira ijesztő lesz, hogy nem fogom végigolvasni. Ijesztő nem volt, nekem inkább elgondolkodtató és érdekes volt, nem félelmetes. Persze ettől még, véletlen sem szeretnék Cormac helyében lenni. A sci-fi kedvelőknek ajánlom, mindenképpen jó olvasnivaló. A könyv belső felén ott a sok méltatás, köztük kiemelve, hogy fojtogatóan klausztrofób, ez tény!

Belbecs: 4/5

 A könyvet azért kértem, mert tetszett a fülszöveg, valami olyat ígért, ami más, mint amit eddig olvastam. A fülszöveg nem hazudott, tényleg azt kaptam amit ígért. A borító elég minimalista, őszinte leszek, először azt gondoltam, hogy „hát ez nem valami nagy szám”, most hogy a könyvet végig olvastam….nos, most sem nagy szám, viszont teljesen illik a történethez. Illik a hangulathoz, tehát passzoló. Átvettük a külföldi borítót, tehát nem változtatott rajta a kiadó, szerintem főleg azért mert nem is nagyon lehet mit változtatni. A történet elolvasása után sokat gondolkoztam azon, ha én lennék a borítótervező mit raktam volna rá… feltehetően ezt, a sötét űrben az asztronautát, ahogy van, lebeg a semmiben a biztosítókötelén. Nem jut eszembe jobb verzió. Persze lehetett volna űrhajót rakni rá, vagy valamit, de felesleges lenne. Erről szól, ez illik hozzá


Külcsín: 4/5


2 megjegyzés:

Anna írta...

Szia!
Ez kissé eltér a tárgytól, de van egy jó hírem számodra. Megkaptad tőlem a legjobb blog díját. :)
Persze ehhez némi "kötelezettség" is társul, és ha tovább akarod ezt vinni és érdekelnek a részletek, akkor itt bővebben olvashatsz róla:
http://beranna232.blogspot.hu/2013/07/liebster-blog-award.html

Liliane_Evans írta...

Tőlem is kaptál egy díjat. ;)
http://muveszetnyelve.blogspot.hu/2013/07/dijat-kaptam-life.html