2015. június 8., hétfő

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér


Azaz igazság, hogy nem olvasok „romantikus irodalmat”, főleg azért mert nem vagyok egy húde nagyon romantikus alkat, igényem sincs, hogy ilyesmiket olvassak, még kikapcsolódásra sem túlzottan. Ennek ellenér Anitiger berángatott egy olvasókörbe és én tényleg nyitott vagyok mindenre. A Csokoládé amúgy kifejezetten tetszik, reményeim szerint most már lassan végzek vele, bár az olvasókörös cuccról erősen lecsúsztam már vele. Ettől független be fogom fejezni, és írok is róla, és a filmet is újra fogom nézni.
 És akkor nézzük az Ahol a szivárvány véget ér című Júniusra betervezett kötetet. Sikerült most időben elkezdenem az olvasást és nem a végtelenségig húzva és az utolsó hétre hagyni, hogy aztán kapkodás legyen belőle. Nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, annak ellenére sem, hogy annyi hibát, problémát, és idegesítő karaktert egy helyen még nem olvastam, mint itt!
 A történet külcsínre amúgy egész mókás, tetszett a levelek, Chatbeszélhetések, meghívók és egyebek alapján átlátni az egészet, de ugyanannyira volt dühítő is. Mert, szép is kiragadni dolgokat, de én szeretem tudni, hogy mi van közben.  Nem szeretem, hogy csak sejtem, hogy hirtelen ugrottunk 1 hónapot, fél évet, 3 évet, 5 évet és így tovább. Még csak nem is csak Résztagolásoknál volt a nagy ugrás, Katie megszületett, hopp három éves, nézd, már iskolába jár, és hopp már tizennégy éves, és hopp, most Rose 30 éves, most meg már hirtelen 40… Nem tetszett ez a megoldás, és feltételezem majd a film (van film, úgy láttam) kicsit helyrerakja a réseket. De felüdülés ez az új stílus, csak néha megcsaptam volna Alexet a tod meg tom, meg hasonlók miatt, Katiet szintén!
 A történet két legjobb barátról szól, Alex és Rose ritka szerencsétlen életéről. Aztán ugyanezt látjuk, csak szerencsésebben Tobyra és Katiere levezetve. Mert az alap szituáció ugyanaz, még igazándiból a szakmák sem sokkal másabbak orvos mind a kettő (oké, tudom, hogy a fogorvos mégsem szívsebész, de akkor is dr.)

Alex: én ekkora pancsert még nem láttam! Olyan szerencsétlen végig, olyan döntésképtelen és nyámnyila, hogy az már borzalmas, csoda, hogy a szívműtétek közben nem bizonytalanodik el, hogy jaj, mit kéne csinálnia. Ez a „legyünk tekintettel a másikra, majd ő jön hozzám” mentalítás hát mit ne mondjak zseniális, képes elb*szni (bocsánat a csúnya szóért) 30-40 évet az életéből azzal, hogy vár. Mert, hát érezte ő a mindent megváltó Csendet, de hát beszari volt, aztán lett volna még millió alkalma arra, hogy felfedje elfojtott érzelmeit, de nem tette meg. amikor meg igen, akkor nem kellett volna. Rose volt, amikor nyíltan, tényleg nyíltan kimondott mindent, és akkor meg megsértődött, hogy de ő márpedig szerelemből házasodott (jah… az apósát szerette, meg a pénzt, meg a hírnevet, meg az előléptetést, meg a…)
Rose: A világ legszerencsétlenebb, legdöntésképtelenebb, legidedegsítőbb karakterért járó díjat neki adom! Borzalmasan béna, és hülye. Képtelen tisztában lenni az érzéseivel, kisebbségi komplexusa és önbizalomhiánya tökéletes balféket csinál belőle. És persze imádja sajnáltatni magát. Mert ő szerencsétlen, és mint tudjuk, persze nem ő tehet róla. Végtére is tök véletlen esett teherbe és az összes normális és pozitív fordulópontnál egyszerűen visszalép kettőt és elindul a rossz út felé. Képtelen magára gondolni akár csak egy kicsit is. én amúgy ezt nagyon rühelltem benne (Ruby is :D).  Mert elköltözhetne, de hát ne szakítsuk el a kislányát a barátaitól, mert kapna jobb állást, jobban élnének, de hát egy 11 éves biztos nem tudja feldolgozni. Dehogynem, ő nem volt képes rá, és ő volt saját maga bajainak minimum a 70%-nak okozója, azzal a teszetoszanemtudommicsináljak mentalítással.

 A könyv vége: húha… olyan romantikusan lezárták és keretet adott neki az írónő, hogy majd meghatódtam *ironikus sóhaj*

Ha eltekintek a főhősök idegesítő mentalitásától, döntésképtelenségétől és attól, hogy csoda, hogy ez a kettő egyáltalán életben maradt és még utódokat is létrehozott, akkor egész jó volt. Könnyen olvasható, és aki szereti, az ilyeneket annak biztos tetszik! A filmet mindenképpen megnézem, az még feljavíthatja az egészet, bár kétlem, hogy abban normális a két főhős :D

Belbecs: 3/5

Külcsín: 2/5

Komolyan nem lehetett volna ennek, olyan borítót csinálni, aminek legalább köze van a könyvhöz? Én a nyálas szívvirágokban úszó okádékrét féle borítósat olvastam, de a világítótoronynak is totálisan ennyi köze van körülbelül a könyvhöz. Nincs benne sem rét, rózsaszív szívvirágokkal, sem világítótorony. Az eredeti borító legalább passzol hozzá.

Fülszöveg:

Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?


Kiadó: Athenaeum
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 446
Kötés: Puhatáblás
ISBN: 9789639797291
Fordította: Morcsányi Júlia
Ár: 2.990 Ft
Vélemények:

2 megjegyzés:

Kritta írta...

Nagyon hasonlóan éreztünk a könyvvel kapcsolatban, annyira jó, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem dobta el az agyát tőle. :)

Vegazus írta...

Nem mondom, tényleg egyszerűbb lett volna az életük, ha nem ilyen döntésképtelenek, vagy ha jobban a sarkukra állnak és a saját érdekeiket teszik előtérbe. De. Vannak ilyen emberek, és én még csak hibáztatni se tudom őket túlságosan, hiszen mások érdekeit is szem előtt tartották (vagy inkább csak azt). Az igaz, hogy aztán meg sajnáltatta magát Rosie ezerrel, de sokan szeretik sajnáltatni magukat. :)