2015. június 9., kedd

Az élet szép, akkor is, ha mások mást mondanak

 Éppen a sokadik önsegítő könyvemet olvasom (ez éppen a munkakedvet növelné vagy micsoda), és elgondolkoztam azon, hogy jó-jó az élet szép, a munka szép, de mi van akkor ha az ember nem éppen a legjobb formájában van. Mit tegyen akkor, amikor kicsúszik alóla a talaj és nem mantrázhatja, hogy a világ márpedig szép és jó és Happy minden?
 Alapjáraton olyan köztes ember vagyok. Nem az a nagyon rózsaszínban világlátó és nem vagyok a bús panda típus sem. Hiszem, hogy az életnek értelme van, és hiszem, hogy az, hogy boldogok legyünk. Teljesen mindegy, hogy boldogságunk miben mérhető. Példának okáért sok mindentől boldog vagyok.
Boldogságom alap dolgai, tehát ami ha megvan szép a világ:
*Egy kis napsütés
*Egy mosoly a szüleimtől
*Egy dicséret bárkitől. Tényleg mindegy kitől, jól esik.
*Ha valaki megismer, pedig vagy sosem láttuk egymást, vagy nem emlékszem rá, hogy valaha is láttuk egymást. Vagy ha egy olvasó felismer könyvtáron kívül és tudja, hogy honnan ismer. Kész felüdülés.
*Ha a munkahelyemen minden klappol, ha kedvesek az olvasók és lehetőleg sokan vannak, ha lehet velük beszélgetni és tanácsot adni, vagy együtt nevetni valami kis személyes történeten, mindegy, hogy valójában az életükhöz nem sok közöm van. Szeretem éppen ezért a munkámat, a sok kedves olvasó miatt főleg.
*Boldog vagyok, ha itthon minden rendben, ha sikerül mindent megcsinálni, ha nem marad függő feladat, ha azt látom, hogy a szüleimmel minden oké, hogy boldogok és hasonló. Vannak persze nehéz napok, vannak nem vidám napok, de azt hiszem, ilyenkor is mindig abban reménykedem, hogy hamarosan este lesz, lefekszünk és egy normálisabb és szebb napra ébredünk.

 Tehát igazán nem kell sok ahhoz, hogy boldog legyek, és igazándiból kibillenjek az átlagos hangulatomból. Vannak persze negatív perceim, óráim és napjaim is. Amikor nem minden klappol, amikor vagy én nem úgy szólok a szüleimhez ahogy illene, vagy úgy érzem ők nem értenek meg. amikor legszívesebben ordítanék, de nincs meg bennem az erő ahhoz, hogy kiadjam magamból a feszültséget, és a racionális énem úgy van vele, hogy nem oldana meg vele semmit sem, ha ordít, csak még nagyobb feszültséget szítana, azt meg nem akarok.

29 éves leszek és rengeteg dolgon elgondolkoztam,hogy mit miért csinálhattam fiatalon (muhahaha mintha most marha öreg lennék). Arra jutottam, hogy annak idején a szerepjáték volt az, ami kikapcsolt, és a rossz napjaimon adott egy kis vidámságot. Aztán ugyanerre jött az olvasás, a blogolás, egy csomó minden. Reményeim szerint nem lesz túl sok rossz nap az életemben, bár akkor tudom hova meneküljek a valóság elől, csak ugyebár a menekülés nem a legjobb megoldás. Mindegy is, most egy mély levegő, fel a fejjel és holnap új nap virrad, egy sokkal szebb és jobb nap. Ma meg feltehetően front van vagy fáradtság, vagy passz….

1 megjegyzés:

Tekla írta...

A címre reagálva: biztos így van, csak baromi nehéz elhinni, ha az átlagosba csak a rossz társul, és egyre ritkul a szimplán jó. De ezt lehet csak az mondatja velem, hogy megint sikerült a gödör aljára kerülnöm.