Harry Potter nyereményjáték - Az írások

És akkor a beérkezett írások :) Én mindegyiknek nagyon örültem, mindegyikben volt ami tetszett! Köszönöm még egyszer, hogy játszottatok, remélem hamarosan új játékot indíthatok. ;)

Beküldő: Bagdács Lili

Örökké…

1981. október 31.
Aznap éreztem, hogy meg fog történi az, amitől már hetek óta rettegek.
Egyáltalán nem bíztam a Sötét Nagyúr kicsikart ígéretében és csak azért
fohászkodtam, hogy Dumbledore meg tudja védeni Lilyt.
Mikor felébredtem a mardosó bűntudat elemésztőbb volt, mint bármikor. A
gyomrom erős, feszült görcsben állt, az összes apró neszre összerezzentem
és mintha az agyamból kiszippantottak volna minden épelméjű
gondolatatot. Maradt helyette a keserűség és a bűntudat.
Lily arcát láttam magam előtt. Hullámos, sötétvörös haját, és gyönyörű
mandulavágású élénkzöld szemét. Ez a Lily szomorúan és mélységes
csalódással és szemrehányással nézett rám.
„Perselus, Perselus, hogy tehetted ezt? A barátod voltam. A barátod!” –
visszhangozta egyre hangosabban a fejemben lévő Lily. Megpróbálkoztam
egy gondolatelterelő bájital főzésével, de mikor már harmadjára kezdtem
újra, egy-egy óriási figyelmetlenség után, inkább hagytam az egészet. A
kémcsöveket, üstöket egy mozdulattal dobtam be a mosogatóba, ahol a
szivacsok és a szappan egyből elvégezték a feladatukat. A hozzávalókat
idegesen visszadobáltam a szekrénybe és becsaptam az ajtaját.
Ebből elég! – gondoltam dühösen. – Elmegyek oda. Ha ott van egyben az a
ház, és ha talán még meg is látom Lilyt az egyik ablakból, akkor minden
rendben. A hoppanálást alkalmaztam. Hirtelen eszeveszett sebességgel
forogni kezdett a szoba körülöttem, aztán teljesen eltűnt. Én belevesztem a
hoppanálás sötét űrjébe, lehunytam a szemem és feszülten vártam, hogy
véget érjen. A következő pillanatban már arccal lefelé, a fűben feküdtem
egy tisztáson. Feltápászkodtam és akkor láttam, hogy elkéstem. Egy
pillanatig átfutott az agyamon, hogy rossz helyen járok, de a velem
szemben lévő ház betört ablakaiban, a berúgott ajtaján és a falak friss
repedésein keresztül is megismertem a Potter-család házát. A földszinti
falak egyben voltak, de az emeleti falrész teljesen beomlott, el sem tudtam
képzelni mi okozhatta ezt.
De már késő. Tudtam, hogy késő. Tudtam, hogy megtörtént, tudtam, hogy
felesleges bemennem, de nem gondolkodtam, már nem is tudtam,
ösztönösen megindultam a ház felé. Az egész testemre letelepedett egy
nagyon kellemetlen, fullasztó érzés. Egész testemben remegtem, de
valahogy odabotorkáltam az ajtóhoz és beléptem a házba. Bent is látszottak
a dulakodás nyomai. A bútorok össze-vissza hevertek a földön és a legtöbb
teljesen ripityára volt törve. A földszinten nem találtam senkit. Még mindig
remegő lábakkal elindultam felfelé a lépcsőfokokon. Két kézzel
kapaszkodtam a korlátban, de még így is nehéz volt minden egyes lépés,
úgy éreztem bármelyik pillanatban összeeshetek. Eljutottam a
lépcsőfordulóig, de ott megbotlottam valamiben, illetve valakiben. A
félhomályban csak nehezen tudtam kivenni. Egy lábfej volt, amihez
tartozott egy test és egy fej is.
Ő volt az. A férje, James Potter. Dermedtem, mozdulatlanul feküdt a
padlón. Kezében még mindig ott szorongatta a varázspálcáját és nyitott
szemmel, kifejezéstelen arccal meredt a semmibe. Lehajoltam hozzá.
Kitapintottam a csuklóján az élettelen ütőeret. Nem kérdés, hogy a
kivédhetetlen, a gyilkos, Avada Kedavra átok végzett vele. Hatalmas kő
esett le a szívemről, és feléledt bennem a remény, hogy talán Lilynek még
sikerült megmenekülnie, és ez került James Potter életébe. Új erőre kaptam
és újra elindultam a lépcsőn fölfelé. Mikor felértem az emeletre, egyből
sejtettem, hogy melyik a gyerekszoba. Az ajtó le volt szakítva és halvány
fény pislákolt ki a szobából. Elindultam a szoba felé. A szívem vadul
kalapált, úgy éreztem pillanatok kérdése és felrobban. A homlokomon és a
tarkómon hideg veríték csurgott végig, és a gombóc a torkomban
elviselhetetlenül fullasztóvá vált. A lábaimat ólomsúlyúnak éreztem és meg
kellett kapaszkodnom a falban, hogy meg tudjak állni a két lábamon. Csak
pár méter volt a távolság, de én mérföldeknek éreztem. Elértem az ajtót és
lélegzetvisszafojtva beléptem.
Az elém táruló látvány és az érzés leírhatatlan volt. A földön, temérdek
porban, törmelékek között, a gyermeki kiságy előtt ott feküdt, immár
élettelenül, életem szerelme, az egyetlen ember akivel valaha is törődtem,
aki egyáltalán fontos volt számomra, és akit a legjobban szerettem, Lily
Evans. A szívem vagy felrobbant, vagy egyszerűen csak megállt. Nem
éreztem, hogy dobogna, nem éreztem, hogy élnék. Egy erős rántást
éreztem a gyomromban és a mellkasomban, mintha kitéptek volna onnan
valamit. A lábaim összecsuklottak alattam és nekiestem a falnak. A
tüdőmből mintha kiszippantották volna az összes oxigént, úgy kapkodtam
levegő után, mint egy fuldokló. Az agyamból egyszerre tűnt el minden
gondolat, minden boldog emlék és élmény. Csak a borzasztó tudat maradt,
hogy meghalt Ő. A szemem égett és az a mérhetetlen fájdalom a
szememből kezdett el folyni. Felordítottam. Az érzés lebénított, mozdulni
sem bírtam. Lassan, levegőt kapkodva odakúsztam Lilyhez és óvatosan
magamhoz húztam a testét. Megfordítottam, hogy láthassam az arcát.
Sokkal gyönyörűbb volt, mint emlékeztem. Újra láttam a vonásait, hosszú,
hullámos, sötétvörös haja az ölembe omlott, csak a gyönyörű,
mandulavágású szemének nem láthattam a smaragdzöld színét. Ez
leírhatatlan fájdalommal töltött el, keservesen felzokogtam és átöleltem.
- Ne Lily, kérlek ne, könyörgöm, ne tedd ezt velem! – motyogtam és
belezokogtam a vállába. Simogattam az arcát, a haját, átöleltem, éreztem
az illatát, mégis soha, egyetlen dolog sem fájt még ennyire. Elvesztettem
Őt, akiért egyáltalán érdemes volt élnem. Ez az élet, nem élet többé.
Én tehetek róla, minden az én hibám, miattam halt meg, ezt soha nem
fogom megbocsátani magamnak. És ha ez az eredménye annak, hogy
átálltam a másik oldalra, arra amit Lily annyira, de annyira megvetett, akkor
ez ellen fogok harcolni, mint ahogyan Lily is szerette volna. Szeretem Lilyt.
Jobban, mint bárkit és jobban, mint bárki. Ez mindig is így volt, így van, és
így lesz. Örökké.


Beküldő: Halottpénz23

Kedves Olvasó!
A nevem Harry Potter és egy különleges eseményt szeretnék elmesélni az
életemből, amit eddig nem ismerhettél. Azonban először szeretnék Neked röviden
bemutatkozni.
A Mágiaügyi Minisztérium dolgozója vagyok,és három gyermek,Lily,James és
Albus Perselus Potter édesapja.Feleségem , Ginny Weasley , aki az egyik gyerek-
és "felnőttkori" legjobb barátom , Ron Weasley húga. Azonban viszakanyarodnék
az eredeti témámhoz,életem egyik különleges eseményéhez. Az esküvőmet
választottam,ami azt hiszem az az esemény,amit soha nem fogok
elfelejteni.Pontosan tizenkét évvel ezelőtt volt ez a csodálatos nap,egy forró nyári
napon,augusztus nyolcadikán.Első gyermekünk,James már úton volt amikor is
megtartottuk a nagy napot.A helyszínünk az Odú kertje volt,amit a biztonság
érdekében védőűbájokkal láttunk el.Virágokkal és szalagokkal díszítettük a kerti
pagodát,mely alatt örök hűséget fogadtunk egymásnak,illetve a vendégek
ülőhelyeit rózsaszín és piros tövis nélküli rózsákkal dekoráltuk.Délután három
órakor tartottuk meg a szertartást.Ginnyt Mr.Weasley vezette a pagodához,egy
gyönyörű földig érő fehér ruhában. Ginny a ruháját magának tervezte meg és
szintén az Abszol úton varratta.Én egy egyszerű fehér inget viseltem fekete
öltönnyel.Az én tanúm Hermione,míg a jövendőbelimé Ron volt.Egyszerű arany
karikagyűrűink voltak,melyet az Abszol úton szereztünk be.Miután kimondtuk
azokat a bizonyos „igeneket”Ginny eldobta a csokrát,amit Hermione kapott el.Ron
nem is meglepettséggel vette ezt észre,még a száját is eltátotta.Mindenki itt volt
aki csak számított.Természetesen az egész Weasley család,régi Roxfortos
barátaink,köztük Neville Longbottom és Luna Lovegood is.Meghívtuk Hagridot
is,illetve Minerva McGalagonyt,a Roxfort jelenlegi igazgatóját.Azt kívántam bár a
szüleim,Sirius és Dumbledore professzor is itt lehetne ezen a különleges
napon,de sajnos ez nem jöhetett létre.Azonban tudtam,hogy lélekben ők ott
vannak velem.A csokoreldobás után mindenkit megvendégeltünk, és hála
Mrs.Weasleynek ételben és italban is bővelkedtünk.Kezdetnek sütőtöklevest
szolgáltunk fel a vendégeknek ,ezután négyféle főételt és ezek után következtek a
desszertek.Egy kétemeletes,vanília és csokoládé ízesítésű tortánk volt,melynek a
tetején egy házaspár volt látható.Emellett az egyik kedvencem desszertem is ott
volt az asztalon,a melaszos sütemény juharsziruppal.Illetve nem maradhatott ki a
semmivel nem összehasonlítható vajsör.Egy varázslatos zenekar zenélt az
étkezés mellé.Illetve egészen hajnalig,ugyanis az ételek elfogyasztása után
lengébb ruhába öltöztünk és hajnalig táncoltunk,míg mindenki el nem fáradt és
elment kipihenni magát.Másnap késő délutánig aludtunk és ezek után kezdtünk el
takarítani,és elbúcsúzni a vendégektől.Késő estig takarítanunk kellett az
udvarban,mert nem kis rendetlenséget hagytunk magunk után.Mindezek után
elkezdtük kibontani az ajándékainkat.Nagyon sok babaholmit kaptunk,illetve
néhányaktól anyagi kisegítést.Emellett berendezési tárgyakat az új
lakásunkba,illetve könyveket.
Röviden ez volt életem legemlékezetesebb napja.Remélem elnyerte a
tetszésed!

Köszönöm , hogy elolvastad:
Harry Potter


Beküldő: Nagy Ferenc - Hippoforaccus

A vadőrház ajtaján hangos kaparászás hallatszott, amit öblös ugatás kísért. Hagrid kinyitotta egyik
szemét, majd rámordult szeretett kutyájára:
– A ménkűbe agyar! Hiszen még hajnal sincs. Csihadj már, ha mondom!
De a vadkanfogó kopó tovább ostromolta az ajtót. A vadőr kínlódva felkelt, majd az ajtó melletti
számszeríjjat magához véve kinyitotta azt. Az ember nem lehet elég óvatos, ha a tiltott rengeteg mellett lakik. Álmosan körbesandított a holdfényben, de nem akadt nyomára annak, amitöl a kutyája ilyen nyugtalan lett. Már éppen becsukta volna az ajtót, amikor ezüstös villanást pillantott meg a szeme sarkából. Oda fordult és egy egyszarvú kancát látott meg az erdő szélén, ami nyugtalanul kapált a lábával és riadtan rányerített Hagridra. Agyar ekkor megpróbált kinyomakodni a vadőr lába mellett.
– Az árgyélusàt agyar! Te itt maradsz. Én utánnanézek mitől riadt így meg ez a jószág.
Agyaron látszott, hogy nem elégedett a szerepével, de szót fogadott gazdájának, aki pillanatok alatt
belebújt hatalmas bakancsaiba és magára kanyarította prémes kabátját, majd óvatosan elindult a
zaklatott patás felé. Az állat ekkor az erdő mélye felé iramodott, majd hátra fordult és hatalmasat
nyerített.
– Hát ez furcsa – dörmögte Hagrid csak úgy magának – az unikornisok nem szoktak így viselkedni.
Megszaporázta a lépteit, mivel rájött hogy az egyszarvú el akarja vezetni valahová. Közelebb érvén
megismerte az álllatot. Az a pédány volt az, amit legelőször mutatott be egy osztálynak, Harry, Ron és Hermione osztályának. magában csak Galleonnak hívta, mivel miután levedlette arany szőrét, a nyaka oldalán, az új ezüst színében megmaradt egy érményi arany kör, ami azzóta is megvan neki. Azóta már jó pár osztálynak sikerült bemutatnia ezt a példányt és úgy tűnik a kreatúrának már nincs kifogása a vadőr közelségével.
Már jó fél órája követte az állatot, mire egy másik zajra lett figyelmes. Egy másik, sokkal fiatalabb és
jóval panaszosabb nyerítésre. A felnőtt egyszarvú egyértelműen oda vezette.
– Mordizomadta! – csúszott ki Hagrid száján, mikor megpillantotta az aranyszínű csikót.
A kis egyszarvú a földön hasalt és első ránézésre hiányzott mind a négy lába. A vadőr lassan közelebb lépdelt, nehogy megriassza a bal sorsra jutott párát, mire feltűnt neki, hogy az állat lábai nem is hiányoznak, csak bele vannak ágyazódva a talajba.
– Mi a ...? – Kezdett bele Hagrid, mire a kis unikornis sikítasszerűen nyerített, és elkezdett vergődni,
mintha enné valami, mire a kanca fenyegetően dobogva megindult felé. A vadőrnek nem maradt ideje
gondolkozni, odaszaladt a csikóhoz és alá nyúlva kirántotta a földből.
Csak félve mert lenézni a teremtmény lábaira, tartva attól, mit lát, pontosabban mit nem lát majd. Ám
félelme alaptalannak bizonyult. A kis egyszarvú mind a négy lába a helyén volt, de az egyikről egy kis fekete szőrcsomó lógott le. Egy orrontó furkász vájta bele a fogait szegény teremtmény lábába. Azért mert arany színű és csillog a holdfényben, futott át Hagrid agyán, miközben lenyúlt és megcsiklandozta a furkászt, amitől az lazított a szorításon és a földre zuhant, majd vetve egy riadt pillantást Hagridra, beiszkolt az üregébe.
A félóriás zavartan állt a kis unikornissal a kezében. Még soha nem hallott ilyesmiről. Gondolataiból a csikó vergődése rángatta ki. A kis jószág sebéből folyt a vér, amiről Hagridnak eszébe jutott, mit tesz az egyszarvú vére azzal aki megissza. Remélte, hogy furkász nem nyelte le, vagy ha igen, állatokra nem hat az átok.
A földtúró lényért nem tehetett semmit, ellenben a kis unikornis sebét el kellett látnia. Jobban megnézve a csikót, pontosan ott, ahol, kétség sem fér hozzá. az anyjának, egy egy ezüst színű fogyó hold formájú folt ékeskedett.
– Na gyere ezüst sarló, kötözzük be a sebedet – mondta mosolyogva a csikónak –, utánna pár napig
nálam kell maradnotok, amíg meggyógyulsz. Addig is, van egy pár diákom, akiknek szívesen
bemutatnálak

Beküldő: kritta

Aragog

Sötét éjszaka
Aragog hálója
Izzik az éjszaka,
mert a háló csalóka.
Hálójában a jóbarát,
kire Aragog talál.
Hagrid inti bár,
a pók mégis áldozatra vár.

Beküldő: Janka Hargittai-Kovács

(Megjegyzés: A történet akkor játszódik, amikor Harryék másodévesek.)

Harry, Ron és Hermione a láthatatlan köpeny alatt sétáltak éjszaka a Roxfort folyosóin,
amikor egy félig nyitott ajtó mögött Ron lámpásának fényében váratlanul megpillantották
Piton készletét. Az ajtót óvatosan nyitották, de a huzat miatt az szörnyű nyikorgással vágódott
ki a hűvös pincében. Egy percre lélegzet visszafojtva álltak és vártak, de szerencsére senki
nem vette észre őket. A három barát óvatosan sétált be a sötét terembe, egyetlen fényforrásukat, a lámpást, Ron szorongatta a kezében. Amint a szemük hozzászokott az irtózatos sötéthez, keresni kezdték a főnix fogat és az unikornis szőrt. Ekkor léptek zaját hallották. Ron annyira megijedt, hogy biztonságból rögtön elfújta a lámpásban égő gyertyát.
A dermesztően hideg pincében korom sötét lett. Harry a sötét ellenére kétségbeesetten meredt
Hermionéra, hogy tegyen valamit, ekkor azonban egy óriási sikolyt hallottak. Ron ijedtében
nagyot ugrott és a mögötte lévő hatalmas polcról levert egy üvegcsét, amely a padlóra érve
darabokra tört és aranyszínű füst szállt fel belőle. A füst a plafon közelében lebegett és fénye
betöltötte az egész szobát.
- Ez mi a fene? – kérdezte remegő hangon Ron.
- Eeeeez…. aranyvér – dadogta Hermione – nemrég olvastam, hogy régen egy Kvibbil
aranyvérűeket gyilkolt,a vérüket összegyűjtötte és a Nagy Úrnak adta.
- És mi történt vele?- kérdezte Harry.
- Sokak szerint megmérgezte magát, de van, aki úgy tartja, hogy bezárták az Azkabanba
- válaszolta Hermione.- Azonban tíz éve egy Kvibbil szökött meg az Azkabanból,és
azóta sem találják.
Harry remegő hangon szólalt meg:
-Emlékeztek, amikor Monstro beleböfögött az üstjébe és az felrobbant? - Ron nevetni
kezdett, de mivel senki nem követte, hamar abbahagyta. Harry folytatta - Piton pedig azt
mondta Monstronak, hogy tíz éves pályafutása alatt ilyet még nem látott.
Síri csend lett a pincében. Egy darabig senki sem merte kimondani azt, amire gondolt.
Ron törte meg a csendet:
- Piton a gyilkos? – nézett mozdulatlan barátaira.
- Nem, nem… ez lehetetlen. Véletlen egybeesés az egész. Egyébként is Piton nem lehet
Kvibill, hiszen nagyon ügyesen varázsol. – gondolkodott hangosan Hermione.
- Ugyan Hermione! Szerinted miért nem engedi Dumbledore, hogy Piton tanítsa a sötét
varázslatok kivédését? – nézett Ron kérdőn a lányra.
- Ez akkor is lehetetlen! Piton nem kvibill. – próbálta győzködni Hermione barátait és
önmagát is.
Az aranyvér még mindig a plafonon ragyogott. A három barát lassan beljebb indult.
Szürke ütött-kopott írósasztal, néhány zöld puff és egy szekrény állt a dolgozó szoba
másik felén. A szekrény egyik ajtaja félig nyitva volt. Harry közelebb lépett és kitárta az
ajtót. Egy levél esett a padlóra. Hermione suttogva olvasni kezdte.

„Tisztelt Nagy Úr!
A terved remekül sikerült. Újra szabad vagyok. Holnap elindulok, és megölöm James
Pottert. Már csak az ő vére hiányzik a készletbe. Azután újra te uralod majd a világot!
Dumbledore professzor nem sejt semmit.
Üdvözlettel:
Marcus Piton”
- Ki az a Marcus Piton? – kérdezte Ron.
- Nem tudom, de az biztos, hogy köze van Piton családjához. – mondta Harry.
- Ahogy gondoltam… - csóválta a fejét Hermione. Harry és Ron kérdőn nézett rá. – Ez
egy tekergőlevél- mutatott a levélre a lány.

„Marcus!
Dumbledore gyanakszik rád. Nem hagyhatom, hogy a professzor rám találjon. Még
nem vagyok elég erős, könnyedén megölne. Add a fiadnak az aranyvér készletet és
kedd este gyere el hozzám!Egyedül!
Voldemort

- Mi történt Marcussal? – kérdezte Ron.
- Megölték- szólalt meg egy hang a hátuk mögül. -Dumbledore professzor volt az.
- Igazgató úr! Mi csak…. – kezdte Hermione, de Dumbledore csendre intette és leült
egy puffra.
- Voldemort megölte Marcust és az apádat is, Harry. Már majdnem lelepleztük, mikor
Marcus eltűnt, s vele együtt a nyomok is. A fiolák, amelyekben aranyvér van, egykor
Perselus apjáé voltak. -Dumbledore suhintott egyet a pálcájával, mire az aranyfüst
eltűnt és újra korom sötét lett.
- Jó éjszakát! – köszönt el Dumbledore, azzal elment.

Beküldő: Szofiiiis

Dudley Durlsey-t rég nem lepték már meg a bagolypostával érkező levelek. Sőt, mióta kislánya, Olivia
a Roxfort padjait koptatta, szinte várta, mikor bukkan fel újra az ablakban az a fekete kuvik, amit a
kislány születésnapjára kapott Harry-től. Pontosan az a csapzott tollú,kis szárnyas, aki most is
szemrehányóan kopácsol csőrével a konyhaablakon. Dudley gyors léptekkel szeli át az előszobát, s
mosollyal ajkain ereszti be a szárnyát tárogató jószágot, aki az asztalra telepszik.
-Szia Monty.-motyogja, miközben a szekrényhez fordul és előkap néhány szem bagolycsemegét, s az
állat elé tartkja a markát. Monty ráérősen csipegetni kezd, közben Dudley szabad kezével azon
ügyeskedik, hogy le eszkábálja a lábára erősített kis csomagot. A madár elégedetten huhog egyet,
majd az utolsó szemet gazdája apjának kezében hagyva kirepül a nyitott ablakon. A férfi hosszasan
bámul a madár után egészen addig, míg az el nem tűnik a szeme elől. Nyilván kihasználja a közeledő
sötétedést, hogy fogjon magának valamit. Például egy lelket? Vagy érzéseket?
Dudley megrázza a fejét, igyekezve ezzel távozásra bírni a zavaró gondolatot, mely az utóbbi időben
egyre többször tört felszínre benne, ha Monty épp éjszakai lesre indult. Ismét hálát ad a
Mindenhatónak, hogy sikerült lebeszélnie Oliviát arról, hogy a Dementor nevet adja az állatnak.
Valahogy Dudley-nak nem igazán kötődnek jó emlékei az egészhez. Jobban mondva a névhez tartozó
–számára láthatatlan- alakokhoz, melyek egyszer megkísérelték megölni őt és Harry-t. Így szó sem
lehetett arról, hogy a madár valami olyasmiről kapja a nevét, mely édesapjában ilyen keserű
emlékeket ébreszt, bár Dudley-nak fogalma sem volt róla, hogy a Dementortól hogy jutottak el a
Monty-ig. De nem is ez volt a lényeg.
A férfi keserű mosolyt ereszt meg, s a konyhapultnak dőlve bámulja a régi, megsárgult, bekeretezett
fotót a falon. Figyeli régi önmagát, és szüleit. Néhány dologban jobban hasonlít rájuk, mint valaha is
gondolta volna, de mindig is örült annak, hogy a lényeges vonások valahogy nem maradtak meg
benne. Pontosan ezért teszi fel magának annyiszor a kérdést, hogy valyon Petunia és Vernon büszkék
lennének-e rá, hogy megházasodott és arra, hogy van egy gyönyörű unokájuk, aki boszorkány lesz?
Minden bizonnyal csak a mondat utolsó taktusa ütné meg a fülüket, s erre olyan heves undorral és
útálattal reagálnának, mintha csak bűn lett volna egy ilyen ’varázsló fajzatra’ örökíteni a nevet.
Dudley elméjét lassan, fokozatosan hálózzák be az emlékek, s mintha csak egy könyv lapjait
nézegetné, megelevenednek előtte azok a tettek és gondolatok, melyekre húsz év távlatából
visszatekintve egyáltalán nem büszke. Kegyetlen és aljas dolgokat művelt unokatestvérével, s ezt ő is
nagyon jól tudja, nem foghatja csupán a neveltetésre. Nem. A legtöbb durva ’vicc’ és ’csíny’ az ő
ötlete volt és akármennyire is igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy a Harry és közte már oly rég
elásott csatabárd nem kerül újra felszínre, minden amt fiatalkorában művelt örökre megmarad és
nem tehető semmissé.
Amikor a férfi megfordul, hogy vissza helyezze a dobozba a kezében hagyott bagolycsemegét, mely
mint eddig is rendszerint Monty hátrahagyott alamizsnájának számított, a hirtelen mozdulattal
meglöki könyökével a kuvik által hozott csomagot, s az tompán puffan a járólapon. Ahogy Dudley
felveszi a megsárgult pergamennel beborított dobozkát, némán megjegyzi magának, hogy egyre
jobban tisztelje a baglyokat azokért a tetemes súlyokért, amit képesek nap mint nap szállítani a világ
egyik pontjáról a másikig.
Gondos lassaúsággal szabadul meg a zöld tintával címzett papírtól s a kis fémdobozt felnyitva egy
bőrerszényt, egy doboz varázsvilág-beli édességet és egy levelet talál benne. Legelőször az utóbbit
veszi magához, hogy elolvassa a rövidke gyöngybetűkkel írt sorokat, melyben Olivia taglalja neki,
hogy mennyire gyűlöli a sötét varázslatok kivédése órákat, ugyanakkor az átváltozástanon nyújtott
kitűnő eredményeiért folyamatosan újabb és újabb pontokkal gazdagítja a házat, ahová beosztotta a
beszélő süveg.
-Az okos ház.-motyogja maga elé, mert mint máskor, most sem jut eszébe az eredeti név. Pedig Olivia már jó néhányszor megírta és a karácsonyi szünetben ki is oktatta a nőről elnevezett ház teljes
történetéről.

Dudley most is megnyugszik, hogy a levélben egy apró bekezdés sem utal arra, hogy Olivia
érdeklődne a seprűn lovaglós,labda elkapós sport után. Mi is a neve? Kviblics? Nem. Kvibbics? Nem
nem egészen. Kviddics igen ez az Kviddics! Nem igazán repesne az örömtől, hogy egyszer csak arról
értesülne egy levélben, hogy a lánya tíz emelet magasból zuhant le egy seprű hátáról, mert eltalálta
egy gurkó. Szerencsére ebben a sportban inkább csak Harry jeleskedett.
Ahogy félrerakja a pergamenlapot, a pultra, hogy majd később válaszlevelet küldhessen
gyermekének, gondolatai ismét unokatestvére felé terelődnek, s újra felszínre törnek azok a goromba
és trágár megnyilvánulások a gyerekkorukból és tinédzseréveik legjavából, amelyekre emlékezvén az
egyetlen Dursley gyermek menten elásná magát szégyenében.
Kezei a kis bőrerszény zsinórjával játszadoznak, miközben emlékei visszarepítik őt azokra az utolsó
együtt töltött napokra, mikor felfogta milyen bajban vannak és valójában mekkora teher és fájdalom
nehezedett Harry vállára egy idióta sebhely miatt, melyet átokként viselt magán egész addigi
életében. Amikor felfogta, mekkora veszélyben forog az élete és szeretett volna minden kimondatlan
bocsánatkérést egyetlen kézfogásba sűríteni, miután apja kirohant a házból, hogy a bőröndjeiket a
kocsiba pakolja. Mielőtt a két varázsló elfuvarozta volna őket egy védett helyre. Akkor döbbent rá,
hogy Harry nem érdemelte ki mindazt, ahogy bántak vele mert emellett is csak szenvedés volt
minden perc, amit valaha megélt. Az ő bánásmódjuk pedig csak hab volt a tortán.
A zsinór kihúzódik a bőrdarabra szúrt lyukakból, s kisebb-nagyobb érmék gurulnak szerte a
márványpulton. Apró mosoly fut át a férfi arcán, amikor a knútok és galleonok garmadában
megtalálja a kis papírdarabot, amin szintén Olivia taglalja, hogy melyik érme mennyit ér, és hogy a
baglyok kis erszényébe mely darabokat kell helyezni mikor majd megjelennek a Reggeli Prófétával,
hiszen ezt a családfő ennyi idő távlatából sem tudta pontosan észben tartani. Hiába múlt el a veszély
és a kimondhatatlan nevű varázsló, mely fenyegette a 9és ¾.-vágányon túli világot, már régen halott,
Dudley szeretett volna tisztában lenni a varázsvilág-beli tényekkel és hírekkel. Bár azok a mozgó
képek még mai napig a frászt hozzák rá.
Gyorsan összekaparja a pénzérméket és ahogy felhelyezi a konyhaszekrény egyik polcára, lopva a
lépcső alatti gardróbra sandít, s szomorkás mosoly terül el az arcán.
Ott lapul az első újság tizenkilenc évvel ez előttről. Az újság, amit a pályaudvaron vásárolt Oliviának,
hogy a Roxfort expressen majd legyen mivel mulatnia az idejét. Emlékeiben tisztán élnek a képek,
mennyire idegenkedett a közegtől és mennyire bátortalan volt mindannak ellenére, hogy felesége
–aki szintén csak egy normális ember volt- s lánya is mennyire izgatottan várták az indulást.
Dudleyban már nem keltett sem undort, sem félelmet a hely s valahol örült is, hogy Olivia nem egy
Smeltingshez hasonló sznob magániskolába jár majd, csupán furcsa volt neki az egész helyzet. Aztán,
mikor elbúcsúztak a szőke leányzótól és feleségét szorosan magához húzva figyelték, melyik fülkében talál magának helyet , Dudley szeme megakadt egy ismerős alakon a közelükben.
Harry volt az, aki épp útjára engedte a fiát az induláshoz készülődő vonat felé, majd feleségéhez
fordulva ölelésébe vonta a vörös hajú nőt, s annak ölében tartott kislányt. Boldognak tűnt, s szemmel
láhatóan nem is zavarta a tény, hogy mindenki megbámulja őket. Csak a családja foglalkoztatta, s
mosolyogva figyelte a fiút, aki eltűnt a becsukódó ajtó mögött. Amikor a vonat hangos sípszót
hallatott s a kerekek nagy kattogással uralmuk alá hajtották a síneket, Dudley még mindig a Potter-
családot figyelte. Kifejezetten örült annak, hogy az egykor kis törékeny gyermeknek, akit ő és szülei
annyi évig nyúztak és bántottak végül sikerült egy helyet találnia magának a világban, ahol boldog
lehet és szeretetben élhet, ha már ezt gyermekkorában senkitől sem kaphatta meg. A férfi sokszor
hallotta már a „Kis túlélő” kifejezést, mellyel unokatestvérét illették, s ahogy utoljára végig futtatta
tekintetét a szemüveges alakon, számára új értelmet nyert a kifejezés. Nevetnie kellett a gondolaton,
s ahogy feleségével karöltve igyekeztek a pályaudvar kijáratához, alig hallhatóan maga elé motyogta
a következőket.
-Végül is majd’ tizenhét éven át velünk volt. És túlélte a Dursley-átkot.

Beküldő: floramarta.

A Tekergők térképe

A mai kviddicsedzés kivételesen fárasztó volt James számára. Jövő héten játszanak a
Mardekár ellen, ezért Cooper, a csapatkapitány, egyre hosszabban fárasztja őket. Az új
fogójuk, Farley még csak másodéves, de már most azt rebesgetik, hogy a kviddics lesz a
jövője.
Ahogy James kilép az öltözőből, szembe találja magát Siriussal. Együtt baktatnak fel a
klubhelyiségbe, miközben a közelgő holdtöltéről beszélgetnek.
- Szerinted még mindig beférünk a köpenyed alá, James? Elsőben még kisebbek
voltunk, de hármunkat már akkor is épp, hogy takart.
- Ezen már én is gondolkoztam. Dippet igazgató nem tudja, hogy animágusok vagyunk.
Kétlem, ha kiderülne, hogy a birtokon mászkálunk éjszaka, ráadásul egy kifejlett
vérfarkas társaságában, örülnének neki. Dumbledore jóindulata se mentene minket
meg a kicsapástól.
- Nem akarok visszamenni a Grimmauld térre. Anyám már így se néz rám, ráadásként,
ha ki is csapnak az iskolából, tuti kitagad. Kéne valamilyen eszköz, ami garantálja,
hogy nem futunk bele se tanárba, se Fricsbe, se Hóborcba – elmélkedik Sirius.
Időközben megérkeznek a Kövér dáma portréjához, aki a jelszó ellenében – Bibircsók – már
be is engedte őket. James felvitte a kviddicsfelszerelését a hálóterembe, addig Sirius keresett
egy eldugott sarkot a klubhelyiségben. Perceken belül újra tervezgetnek.
- De hogy kéne garantálni, hogy senkivel ne találkozzunk össze? Ahhoz legalább egy
röntgenszem kéne. Mindkét szemem jó, egyiktől sem válnék meg szívesen – folytatja
a beszélgetést James. Ekkor Remus ül le melléjük.
- Már megint mit forgattok a fejetekben? Újabb esti séta a Tiltott rengetegben? Vagy
most inkább Roxmortsba ruccannátok ki a köpeny alatt? – kérdezi szemrehányó
hangsúllyal a hangjában.
- Nem. Éppen egy olyan eszközön gondolkodunk, ami garantálja, hogy a te elsősegély
napjaidon senkivel ne fussunk össze a kastélyban. És persze a fentieknél is jól jön –
vigyorodik el Sirius.
- Igen, de a varázsszemet már elvetettük – szól közbe James.
- És ha Petert minden sarkon előre küldenénk? Patkány alakban el tud bújni egy szobor
mögé, ha mégis észreveszik, elkóborolt házi kedvencnek is nézhetik – folytatja a
gondolatsort Sirius.
- Igen, de ez nem oldja meg a köpeny problémát. Hárman már elég szűkösen férünk el
– veti közbe James.
Időközben elhallgattak, mert egy csapat viháncoló harmadéves haladt el mellettük,
miközben nagy szemeket meresztgettek Siriusra. Mikor rájuk villantotta csibészes mosolyát,
a lányok még el is vörösödtek, úgy botladoztak tovább.
- Inkább valami térképféle kéne. Binns mesélt a múlt órán arról a harlow-i elátkozott
térképről. Tudjátok, a középkori boszorkányüldözések kapcsán. Megalkottak egy térképet, ami jelezte, melyek azok a városok, ahol biztonságosan élhetnek. Sokan megunták az állandó máglyahalált – gondolkozik hangosan Remus.
- Szent Szalamandra, Holdsáp, te egy zseni vagy. Lehet tényleg figyelnem kéne az öreg
óráin. Kell nekünk egy térkép, ami a Roxfortot ábrázolja. Legyen rajta minden, az
összes titkos alagút, a Szükség szobája, a vándorló tantermek… És természetesen a
tanárok, a diákok és a szellemek is. Ha a térkép megmutatja, ki merre jár,
elkerülhetjük, hogy lelepleződjünk. Mindenkit ki tudunk cselezni, még Hóborcot és
Fricset is. Mi lehetünk az iskola urai… - fantáziál Sirius.
- Titkos alagutak? Hányat találtatok már meg? Komolyan, még Frics se ismeri úgy a
Roxfortot, ahogy ti – szakítja félbe Remus.
- Eddig hetet. De ha van még, majd később kiegészítjük a térképet. Te, Remus, azt
Binns professzor nem mondta véletlenül, hogy kell egy ilyen térképet megalkotni? –
fordul barátjához James.
- Azt nem, de biztos vagyok benne, hogy ti, Siriussal megcsináljátok. Csínyekben
verhetetlenek vagytok. Hát, még ha ellentmond az iskola szabályzatának…
Hosszú hónapok kitartó munkájának köszönhetően, elkészült a Tekergők térképe. Több
tucat órát ültek a könyvtárban, már ezzel is felkeltve MacBoon, a könyvtárosnő gyanúját.
Az iskola két csínytevője a könyvtárban? Remélte, hogy az RBF vizsgákra magolnak ilyen
szorgalmasan, és nem valami kihágáson törik a fejüket. Eszes diákok, kis odafigyeléssel
iskolaelsők is lehetnének. A térképet beceneveikkel szignózták: Holdsáp, Tappancs,
Féregfark és Ágas. Természetesen jelszóval levédték, nehogy illetéktelen kezébe kerülve
rosszra használják. Vagy éppen jóra…

Beküldő: raka0328
Ginny egy napja

Ginny Weasley sóhajtva ült le a székre. Arcát a tenyerébe temette és nagyot sóhajtott.
Pálcáját az ölébe ejtette. Nem tudta mit gondoljon. Vagy, inkább, hogy mit csináljon. Örüljön,
vagy sírjon? Maga elé meredt. Igazából nagyon is tudta, hogy mit érez. Végtelenül boldog
volt, hiszen egy nagy álma teljesült. De félt. Hiszen annyi minden történt vele, velük.
Visszagondolt az elmúlt évekre, amiben volt fájdalom, boldogság, apró örömök, sok halál.
Nagyon sok halál és szomorúság. Ilyenkor minden varázsló végig gondolja az életét, mit
tehetett volna másképp? Jó oldalon állt? Jó emberekkel barátkozott? Ginny mindig a szíve
szerint cselekedett, igaz, volt, hogy éppen ezzel sodorta magát hatalmas veszélybe. Harry
mindig azt mondta rá, hogy mennyire bátor, becsületes lány, de hát tudjuk, hogy Harry
elfogult a kérdésben. Ő maga sokszor gondolt magára vissza buta fruskaként.
Ginny legalább fél órát töltött el ebben a pózban szinte mozdulatlanul. Továbbra is
próbálta kitalálni, hogy mit csináljon. Ezer féle variáció jutott eszébe. Legalább. Harry
dolgozik, tudta, hogy leghamarabb is hatkor fog hazaérkezni a Mágiaügyi Minisztériumból.
Addigra elő kell állni valami tervvel. Mert muszáj, nem titkolózhat előtte. Ezt már évekkel
ezelőtt megfogadták egymásnak. De Ginny bizonytalan volt. Harry mindig is különös fiú volt,
majd különös férfi lett belőle. A háború után még mindig előfordult, hogy riadtan ébredt fel
egy rémálomból. Ginny próbálta megnyugtatni, de Harry nem mindig hagyta. Próbálta a
történteket maga mögött hagyni, próbálta elfelejteni, hogy mi mindent veszített. Persze Ginny
sejtette, hogy erre sosem fog sor kerülni. Ezért félt és volt bizonytalan. Nem tudta, hogy Harry
hogyan fog reagálni.
Végül Ginny döntött és elment bevásárolni. Neki szabad napja volt, így semmi nem
akadályozta meg abban, hogy egy finom vacsorával várja Harryt. Az Abszol úton, mint
mindig, most is tömeg volt. Ginny szeretett főzni, annak ellenére, hogy volt a főzésnek sokkal
egyszerűbb módja is. Egy-két varázslat és csodálatos ebéd várta őket. Sokszor, amikor
mindketten fáradtan értek haza a munkából, emellett a gyors megoldás mellett döntöttek, de
Ginny idegeit lenyugtatta a pepecselés a konyhában. És nem csak ezért ment az Abszol útra.
Betért a Weasley Varázsvicc Vállalathoz, melyet testvére, George vezetett. Mindig, mikor
meglátta a boltot, a gyomrába élesen belehasított a fájdalom. Még ennyi idő után is. Amikor
belépett, látta, hogy bátyja éppen egy kis varázslót viccel meg az egyik megrázó kézrázó
nevű szerkezetükkel. Megvárta a végét, majd nevetve odament és elmondta bátyjának, hogy
mire van szüksége. Remélte, hogy a meglepetése Harrynek jól fog elsülni.
Ginny nagyon gondosan válogatta össze a ruháit. Szeretett volna nagyon csinos lenni.
Harry imádta, ha zöldbe bújt, így előkereste kedvenc zöld ruháját, melyet ritkán viselt, de
tudta, hogy ebben nagyon fog tetszeni a férjének. A vacsora már a sütőben volt. Persze
annyira izgult, hogy elfelejtett egy hozzávalót megvenni, így vissza kellett hoppanálnia az
Abszol útra, ahol találkozott pár régi iskolás társával, akikkel beültek egy teára A Florean
Fortescue Fagylaltszalonba. Mosolyogva gondolt vissza arra, amikor egyikük elmesélte, hogy
mit csináltak a tavalyi saját kis kviddics bajnokságukon, amit a közeli és a távolabbi
szomszédokkal szoktak évről évre lejátszani. Az egyik szomszéd mérges lett játék közben, és
egy csiklandozó bűbájjal, a Rictusempraval szerette volna hatástalanítani az ellenfél fogóját,
de nagyon felmérgesedett, így meg volt győződve arról, hogy a Piroinito varázsige lesz a jó,
ami persze hatalmas tüzet eredményezett, káoszt és a játék végét. Ginny ezen a sztorin nagyon
jót nevetett és alig várta, hogy elmesélhesse Harrynek. Ő maga is nagyon szerette a kviddicset
nézni és játszani is, imádta ezeket a történeteket.
Ginny abbahagyta a mosolygást és folytatta az aggódást. Tudta, hogy Harry perceken
belül meg fog érkezni. Izgult.

Harry persze késett. Ginny egyre inkább belelovalta magát az aggódásba. Végül Harry
6:25-kor megérkezett, egy félig eltűnt rózsacsokorral a kezében, ami a hoppanalás
következtében ritkult meg. Ginny mélyet lélegzett, majd Harryhez ugrott és hevesen átölelte.
- Ginny, nagyon csinos vagy! Szia drágám, minden rendben? - aggodalmaskodott, hiszen
meglepődött a heves üdvözlésen. Ginny kikapta a megtépázott csokrot Harry kezéből, majd a
magához hívott vázába tette.
- Persze, csak hiányoztál. Gyere gyorsan, most lett kész a vacsora. - Harry felvonta a
szemöldökét és követte feleségét az ebédlőbe. Nézte, ahogy szorgoskodik körülötte. Tudta,
hogy valami készül, hiszen Ginny kerülte a tekintetét. Végül vacsorához láttak, és Ginny
elmesélte napját, majd Harry is az övét. Harrynek el kellett menni egy kis faluba, ahol egy
öreg boszorkány furcsa históriát adott elő valami óriásról, aki a közeli barlangokban lakik.
Harryék persze semmit sem találtak, ahogy azt előre sejtették, az öreg varázslóhölgy kicsit
már szenilis volt.
A vacsora végeztével Ginny egy kisebb dobozt vett elő és lerakta Harry elé.
- Mi ez? - kérdezte kíváncsian. Megfordította a dobozt és látta a hátoldalán a Weasley cégért.
- Csak nem megint egy George-féle kísérlet? - Harry pár héttel ezelőtt kapott egy csomagot,
amelyben egy kalap volt. Nagyon tetszett neki, felkapta, mikor indult dolgozni. Akkor jött rá,
hogy valami nincs rendben, mikor kiabálva ugrottak el előle a Minisztériumban. Mikor
berohant a mosdóba, vette észre, hogy a kalap láthatatlanná teszi a fejét! A kísérlet rész abból
állt, hogy hiába vette le a kalapot, a fejét továbbra sem találta, mert mint kiderült George még
nem fejezte be a kalap bűvölését.
- Nem, nem kísérlet. Kérlek nyisd ki. - kérte mosolyogva Ginny. Harry bármit megtett volna
ezért a mosolyért, így sóhajtva elkezdte bontani a csomagot. Aztán értetlenül meredt Ginnyre,
hiszen egy üres képet talált rajta. Még mindig kérdőn nézett feleségére, és kicsit félt is, hogy
mikor robban fel a kezében.
- Nem értem. - Harry megfordította a képet, de ott sem talált semmit. Végül fogta a pálcáját,
majd a hegyét az üres képhez tolta és kimondta a Demonstrate varázsigét. A kép egyből életre
kelt, és sorra mutatta a képeket, mint egy televízió. Megjelent Ginny, még kisgyerekként,
ahogy elsőnek meglátta Harryt, ahogy szerelemittasan néz rá az első évben a Roxfortban,
majd a Titkok kamráját, a későbbi közös kalandjaikat, az első csókjukat, a további első
pillanatokat, majd az esküvőjüket. Harry és Ginny is mosolyogva figyelte a közös
pillanatokat, majd a kép elérkezett az utolsó képkockához, amin egy baba volt, vörös hajjal és
kerek szemüveggel. Ginny ebben a képben kérte bátyja segítségét. Harry bambán bámulta a
képet, elképedve nézett Ginnyre, aki aggodalmasan várta a reakcióját.
- Ginny, te most… te most… mi nekünk…? Úgy érted, hogy… - Ginny bólintott és nem mert
levegőt venni. Hirtelen megint pánik öntötte el, hiszen mi lesz, ha Harry nem akarja, ha maga
miatt fél, vagy…
Ginny hirtelen a levegőben találta magát, hiszen Harry felkapta, majd simogatta és
csókolgatta az arcát, száját, hasát, hullottak a könnyei, és boldogan nevetett.
- Apa leszek? Ginny szeretlek, nagyon szeretlek! - Ginny elsírta magát. Nem is értette,
hogyan kételkedhetett Harryben.

Beküldő: krebi

Egy másmilyen nap

 Az ágyam nagyot zökkenve csapódott a földhöz, mire egyből felébredtem. Újabb nap, újabb játék, futott át az agyamon a gondolat, aztán mint a víz, átjárta aranyos testemet, kitöltve bennem mindent. Engem azonban már nem érdekelt – ennyi év alatt régen megszokhattam a „napi rutint”; kicsit sem kedves ébresztő, aztán a szabadsággal egyenlő munka, majd pedig újra a kényelmetlenül apró fekhelyem.

            A mai nap sem kezdődött másképp. Döccenve értünk földet, sötét fekhelyünk felett kiáltások harsantak, parancsok repkedtek a levegőben, és bár a nyelvet nem érthettem, azért a hangszínből tudtam, hogy Azok ma is ugyanolyan izgatottak munkám megkezdése előtt, mint mindig. Szóval csak a szokásos.

            Mellettem egyik társam nyújtózkodni kezdett, csak úgy recsegtek, és ropogtak körülötte a szíjak. De már ez sem volt újdonság; mindenki tudta, hogy ő a legagresszívebb, ezért inkább csendben békén hagytuk. Egyszer történt csupán, hogy egyikőnk odaszólt neki egy csípős megjegyzéssel a termetes alakjára vonatkozóan, de ő hatalmas izmait megfeszítve máris szétpattintotta a köteleket maga körül, és a szemtelenkedő felé vetette magát. Azok azonban résen voltak, és megfékezték az indulatokat. Azóta viszont mindnyájunkat erősebb bőrszíjak fognak le, így már senkinek sincs esélye megszökni. Ez pedig igazságtalanság; csak ők ketten vesztek össze, de mégis, minket, többieket ugyanúgy büntettek. Az új övek százszorta jobban szorítanak és vágnak, mint a régiek, és eltéphetetlenek. Még a folyton dühös és agresszív társam bivalyerejének is ellenállnak. Biztosan varázslat van a dologban – épp, mint bennünk…

            De térjünk vissza a mai napra! Az zökkenése után hirtelen ragyogó napfény özönlött a lakóhelyünkre, pár pillanatra megvakítva minket.  A hangok felerősödtek, taps, sikongatás és lábdobogás orkánja csavart körbe minket, de mi mindannyian az aznapi szárnyalásunkat tervezgettük. A leglelkesebb, mint mindig, természetesen most is én voltam. Majd’ kibújtam aranyos bőrömből, és nem figyeltem semmi másra, csak a felettem ragyogó kék égre, meg Azok kezére, és találgattam, hogy vajon mikor indulhatok már végre el.

Aztán megtörtént. A szíjak lepattantak rólam, én pedig egy elegáns fordulattal a levegőbe emelkedtem. Láttam elsuhanni magam mellett a többieket, és figyeltem az arcukon tükröződő érzelmeket; a szabadság őket is megrészegítette, imádták a játék minden egyes pillanatát.

Pár másodpercig még néztem őket, aztán tekintetemet a végtelen ég felé fordítottam, és elindultam.

Először semmi sem történt. Percekig lebegtem a szín- és hangmassza felett, érdeklődve figyeltem a lenti dolgokat, amik apróra zsugorodtak, és összemosódtak alattam. Majd, mikor már meguntam az egyedüllétet, kicsit arrébb táncoltam, így a nap sugarai olyan szögben vetültek rám, hogy a hasam csillogva verte vissza a fényt. Erre hatalmas, egyöntető kiáltás harsant lentről, majd feltűnt mellettem kettő Azok közül. Nekik nem voltak áttetsző és törékeny szárnyaik, mint nekem, hanem valami hosszú, botszerű rúdon ültek előrehajolva, és folyton utánam kaptak a kezeikkel.

Kis ideig így száguldottunk, én elöl, ők pedig mögöttem, de kezdtek elmaradozni. Azt hittem, szem elől tévesztettek, így lassítottam, hogy tovább élvezzem szabadságomat. Ám akkor hirtelen egyikőjük észrevett, és újból utánam vetette magát, a másik pedig követte.

Az ezutáni események kissé zavarosak a fejemben, valamint felettébb kínosak is, de azért megpróbálom őket úgy elmondani, ahogy megtörténtek. Azok ketten tehát mögöttem száguldottak, mikor hirtelen elsötétült körülöttem minden. A hangok egészen tompán lüktettek, inkább a fejemben szóltak csak, valójában talán teljesen elhaltak. A színek hasonlóképpen; megszöktek, engem pedig otthagytak a koromsötétben, egyedül. Azt hiszem, ekkor ájulhattam el.

Később a társaimtól tudtam meg az igazságot; az egyik üldözőm véletlenül nem a kezével, hanem a szájával kapott el! Borzasztó kínos, de tényleg így történt. Amikor újra magamhoz tértem, már be voltam szíjazva az ágyamba, és csak a többiek kuncogását hallottam. Ekkor mesélték el először, de sajnos korántsem utoljára a történteket.

Egyetlen vigaszom csupán az volt, hogy az igazán nagy titkomról akkor még senki sem tudott. Duzzogva fordítottam hátat – már amennyire a bőrövek engedték – a többieknek, és óvatosan, hogy senki se lássa, ráfektettem szárnyaimat testemen az írásra, amit még igen sok ideig kellett takargatnom ezek után is: Ott nyílok, ahol zárul…