2015. május 20., szerda

A Nagy Shakespeare projekt - Titus Andronicus (18+)

 Szeretem Shakespeare –t, annak ellenére is, hogy sajnos olyan túl sok írását nem olvastam. Eddig talán a szonettjein és a kötelező Rómeó és Júlián és Hamleten kívül semmit sem olvastam tőle. Láttam Molyon a Shakespeare projektről egy karcot, különösebben nem mélyedtem bele. Jó kezdeményezésnek tűnt, de a terveim szerint nem volt Shakespeare olvasás betervezve 2015-re. Bár ez így nem igaz, januárban még esélyes volt, hogy az egész Shakespeare életműn átrágom magam, amikor kisorsolásra került egy díszkötetes Shakespeare összes. Nem én nyertem, így el is napoltam az egészet, addig, míg hirtelen felindulásból nem került hozzám a Mester több műve is egyidejűleg. Gondoltam, hogyha már van, akkor olvassam is őket, ha már olvasom, legyen is nyoma, így feljelentkeztem a Shakespeare projektre és rábökés szerű döntés alapján megfogtam a kupac legelső kötetét a Titus Andronicust.
 Mint kiderült sikerült beletenyerelnem az egyik legvéresebb Shakespeare drámába, ami csak megjelent, és amit csak színre vittek. Már a Molyos értékelések olvasásakor is bennem volt a gondolat, hogy talán másikat kellene választani, mert amikor olyasmit olvas az ember, hogy „Überbrutál hentelős!” (@Cotta), akkor elgondolkodik azon, hogy patyolattiszta lelke túléli-e, ha lassan, de biztosan fogyatkozni kezdenek majd az emberek. Jó, a régi olvasásaimból azért tisztában voltam vele, hogy sosem marad meg az induló szereplőgárda, tehát lesznek, akik meghalnak… de azért nem a 90%-uk szokott ilyen-olyan módon elhalálozni. Tovább olvasva a molyos értékeléseket, még több bizonyosságot nyertem afelől, hogy ez nem az én műfajon, bár mostanában tényleg horrorokra kaptam rá, na de „Horror-ősklasszikus! Alapmű!” (@carcass69), ez még nekem is új volt. Feltételeztem, hogy azért ez biztos csak túlzás… nos, nem túlzás.
 A tragédia elolvasása közben elkezdtem letölteni a filmet is, hogy majd jól megnézem, és egyszerre készül poszt róla, végtére is a lényeg, hogy a feldolgozásokról is írjak, így jó kiindulás lett volna. Már most tudom, hogy a filmet nem fogom megnézni, legalábbis a közeljövőben nem. Bele-bele néztem, ebből adódóan annyit tudok, hogy teljesen szöveghű lett, és hogy a történetet viszont kicsit átírták, legalábbis ami a díszletet jellemzi. Tekintve a film végén már a modern kori színházban vannak, és éppen pisztollyal lövöldöznek, tehát erősen át lett a vége írva, és a beletekerésekkor is lehetett látni, hogy kicsit máshogy képzelték el a vászonra vivést, mint anno azt Shakespeare megálmodta.
 Miután a könyvet elolvastam, írtam egy listát a fellelhető Shakespeare könyvekről a könyvtárban, és ezeket halomba gyűjtöttem, hogy belenézzek, írnak-e valamit Titus Andronicusról. Meglepő mód, annak ellenére, hogy sokan megkérdőjelezik, hogy valóban Shakespeare műről van szó, elég sokat emlegetik. Az első tragédiaként például! Összesen 15 könyvbe néztem bele, és olvastam el egy-egy részletét, ami a témához kapcsolódott. Emellett, még vagy 5-be amikről kiderültek, hogy még csak említés szintjén sem szerepel bennük Titus Andronicus. A poszt végén lesz majd lista a könyvekről, ha valaki bele akarna mélyedni a témába, és nem csak felszínesen érinteni. Sajnos korántsem, volt mindenre időm, annak ellenére is, hogy majdnem egy hónapom volt arra, hogy kitaláljam, mit szeretnék a posztban. Elképzelésem volt, egy bevezetőről (ezt olvastátok eddig), aztán egy magán véleményről, amilyenek általában a blogos posztjaim és utána jön majd az irodalmi utalás, feldolgozások és hasonlók. Reményeim szerint minden klappolni fog a végére, és nem hozok szégyent a projektre, sem Shakespeare-re. Oh, igen! Csak az olvassa, akinek bírja a gyomra az ilyesmit. Nem ígérem, hogy spoiler mentes leszek, sőt a legtöbb irodalmi, könyvekből kiollózott írás, tartalmaz cselekményleírást is, úgyhogy csak óvatosan! A képek is lehetnek Spoileresek, próbáltam nem olyanokat keresni, amiktől felfordul a gyomra az embernek (voltak olyanok is…), általában sikerült is.

 Külcsín, avagy a magyar és külföldi kiadásokról:
Magyar borítóról: 2/5
 Magyarországon egyetlen egy kiadást sikerült fellelnem, bár ennél elméletben több volt. BBC sorozatos kiadás volt, amit olvastam, ennek a borítója olyan tipikusan semmitmondó. De komolyan, még szépnek sem igazán tudom nevezni, bár az is igaz, hogy legalább nem levágott végtagok vannak rajta.
 A külföldi kiadások ennél már jóval szélesebb palettát mutatnak, vannak, amik tetszenek, festményeket ábrázolók, és persze a legtöbb valamely részletet vette ki a könyvből. Mint például levágott kezek, és fejek. Ami amúgy a legjobban tetszett, az a színházi plakátok, ott jóval merészebbek voltak a készítők és nem feltétlen választották a vértől csöpögést. Bár tény, hogy a legtöbb figyelemfelkeltő plakát ezt ábrázolja. Lavíniát megcsonkítva vagy esetlegesen levágott kezeket vagy a pitébe sütött fiúkat (fúúúúj). A kedvenc plakátjaim:






Belbecs, avagy mit ad egy Shakespeare horror: (SPOLERES)
Belbecs: 3/5
 Értékelem, hogy van mondanivalója, bár azaz igazság, hogy úgy elsőre nem jött le, hogy a Bosszú, mint olyan volna a téma. Sajnos elveszi az egész élét az, hogy sorra halnak a szereplők. Mire megjegyzem végre az egyik nevét, addigra nagy valószínűséggel megölik, vagy csak bizonyos testrészét vágják le, mindenesetre épeszű ember nem igazán marad a darab végére. Teljesen megértem azokat, akik ezt színházban nem képesek végig nézni. Vizuális típusként, azért a végén lévő emberi húsból sütött pástétomos pite már nálam is kiverte a biztosítékot. Elhiszem, hogy ez remek bosszú és nem tagadom mesteri mivoltát, de ettől még gusztustalan, és talán pont ez a rész, ami miatt a film megnézéséig, vagy esetlegesen a BBC sorozatban forgatott részt, már nem is akarom megnézni. Nem vonz, hogy figyelemmel kövessem, a szép lassan fogyatkozó embereket, és testrészeket. A csonkítás, kannibalizmus, gyilkosság és erőszak sosem volt az a négyes, amit szívesen nézek, olvasok. Ennek ellenére becsülettel végigolvastam a drámát, és amit levontam belőle:
Lavínia

  Lavínia elég szerencsétlen szegényke, nem elég, hogy férjhez adnák egy beképzelt császárhoz (akit nem szeret), még a császár testvérével megszökése sem sikerült túlzottan jól. Megölik a férjét, megerőszakolják, kivágják a nyelvét, hogy ne tudja elmondani, hogy ki tette és emellett x. ideig még éldegél, csak, hogy aztán egy remekbeszabott történet végén nemes egyszerűséggel megölje a saját apja. Nekem senki se mondja, hogy ez nem szerencsétlenség! Bár eleve nem értettem, hogy miért nem ölte meg rögtön az apja, mert az erőszaktevőket még megértettem, ők ezt roppant viccesnek találták (haj… de szar a humoruk), de az apa megkímélhette volna lányát a szenvedéstől, a szégyentől stb. vagy miután kiderült, hogy kik voltak a gonosztevők akkor ölte volna meg, még mindig kevesebbet szenvedett volna szegényke. Ő volt amúgy az egyetlen, akit szívből sajnálni tudtam.
 Titus Andronicus: korántsem komplett az öreg, már az elején unszimpatikus volt, tekintve, hogy valami elmebeteg ötlettől vezérelve a nyálas képű srácot támogatja a császári trón felé, a lányát simán odaadná neki, a fiát szimplán megöli, mert az ellenzi ezt, aztán még veszekszik egy sort a saját családjával, és még ő van megsértődve, hogy senki nem ért vele egyet. Emellett, mire végre a végén megőrül és átmegy őrült szakácsba, már szinte normálisan reagál dolgokra… ha eltekintünk az emberhúsból sütkérezéstől fúúúj!
Aaron
 Aaron: a fő gonosz, aki a szálakat mozgatja. Őt nem tudtam, úgy igazán utálni sem, mert egy nagy tahó, és egy gerinctelen féreg, de azt legalább jól csinálja. A fiát természetesen megmentené, ennek érdekében mindenkit feldob, mindent elárul, és mindent beismer. Ebből a szempontból kifejezetten szimpatikus volt. Ha nem száradna a lelkén közvetve egy megerőszakolás, két csonkítás, legalább hat gyilkosság, akkor már szinte kedvelném is!
Tamora





 Tamora: röviden és tömören ő egy r*banc… egy álnok, és mindent a bosszúra feltevő r*banc. A császár felesége lesz, emellett Aaron is folyamatosan lefekszik vele, ugyebár ebből születik a cuki szerecsen csecsemő, akit rögtön le is mészároltatna, tekintve, hogy ez elég nagy baki, mert egy fehér mór nőnek és egy igen fehér római császárnak ritkán születik cuki fekete gyereke. Micsoda anyai szeretet ugye? Amúgy minden tettét arra fogja, hogy megölték legnagyobb fiát, amikor Rómába értek és ezért bosszút áll majd! Igenám, de közben hagyja a két elmebeteg csemetéjét erőszakoskodni, csonkítani és különösebben nem érdekli, az a kettő mit tesz. Teljes nyugalomban hagyja az őrült Titus házában a kettőt, és… nos, a többit el lehet képzelni. Meg sem fordul a fejében, hogy mentse meglévő Két gyerekét, és tűnjön a fenébe. Bár tény, hogy akkor már gondolkodni kellett volna, no meg a Mór seregek Róma mellett állomásoztak, tehát feltehetően amúgy is megölték volna, csak nem kellett volna egy színnyit rinyálnia még. Igen, utálom Tamorát!
 Lucius: ő az egyetlen épelméjű karakter! De komolyan, megérdemli, hogy az lesz a vége ami, annak ellenére, hogy igazándiból, a 24 testvéréből, talán ha egy életben marad… bár sajnos nem tudtam igazán követni, hogy kik élik túl. Ifjú Lucius mindenképpen, az a gyerek is tiszta aranyos, és mintha Mutius is még élne a végén és ő beszélgetne Luciusszal a házban, ahol az egy négyzetméterre jutott hullák aránya igen magas. Lucius az egyetlen, aki értelmesen gondolkodott és megmaradt minden testrésze és normális gondolkodásmódja. Feltehetően, ha nem száműzik ő is rövid időn belül belehülyült volna Titus enyhe elmebetegségébe, és a csonkított családtagjainak látványába.

 A drámáról úgy általában: örülök, hogy nem láttam, bár azaz igazság, némiképp érdekelne, hogy ezt hogy lehet Jól és Hitelesen visszaadni színpadon. A japán színi előadásba belenéztem Youtubon, és az merő röhögő görcsbe fulladt, annyira furán oldottak meg mindent, bár pont tőlük vártam volna, valami jó kis véres tocsogós megoldást. Csak mert köztudottan elborult nemzet, és ebből adódóan ők meg tudták volna fogni a lényeget. A bosszúállásnak is náluk van talán a legnagyobb mítosza és jelentősége.


És akkor a feldolgozásokról:
 Itt úgy döntöttem, hogy amit leírtak már helyettem, nagyobb és okosabb emberek, azokat csak idézem. Hogy ne kelljen mindenkinek aki a dráma után érdeklődik 15 + x könyvet elolvasni, kikutatnia, hogy mit is írnak a műről. A legtöbben amúgy szimplán a keletkezésről és nálam erősen spoileresebben, és sokkalta hosszabban írtak a tragédiáról. Vannak kedvenc könyveim, amik hasznosak és érthetőek voltak, és persze volt olyan könyv is, ahol csak pislogtam, hogy mit szeretne, olyan szinten mesterien fogalmazott, hogy egy szimpla halandó, mint én meg sem értheti. A poszt végén lesz egy felhasznált irodalomról szóló lista, ha mégis bele akarnátok mélyedni a témába.
 A legtöbb, legrövidebb (tudom, hogy ez ellentétes jelzős dolog, de így igaz), leghasznosabb könyv számomra ez volt. Közérthetően beszélt a tragédiáról, kezdetektől a modern feldolgozásokig:
Csak, hogy viszonyítani tudjatok,
Halálozások Shakespeare
Tragédiáiban


Leslie Dunton-Downer – Alan Riding: Shakespeare kézikönyv
295. oldal
A Titus Andronicus, Shakespeare első tragédiája a legvéresebb valamennyi közül. Sőt annyira sok benne az erőszak, hogy az irodalmárok évszázadokig nem tekintették Shakespeare művének. Eredetiségéhez azonban nem fér kétség. Valószínűleg 1593-1594 folyamán keletkezett, és óriási siker volt. Legkorábbi ismert előadásának az 1594. Január 24-én a Rose Színház adott otthont. Ez az első darab, amely még abban az évben a kvartó kiadásában is megjelent, bár a szerző neve nélkül: És még húsz évvel később is játszották. Shakespeare a cselekmény két sarkalatos elemét – Titus lányának megerőszakolását és megcsonkítását, illetve a kannibalizmust – Ovidius Átváltozások című művének VI. fejezetéből vette. Forrás lehet még az olasz prózai mű, Titus Andronicus története is. A 17. Század közepétől, mivel túl véresnek találták, nem játszották, csak 1923-ban került újra színpadra.
301. oldal
 A Titus Andronicust biztosan könnyebb olvasni, mint nézni. A könyvlapon a „megöli” vagy a „hírnök jön, kezében két levágott fej” sokkal kibírhatóbb, mint ugyanezt színpadon vértől csöpögő jelenetben látni.
 A szövegből az olvasónak kitűnhet, hogy ez a fiatal szerző első próbálkozása a tragédia területén. Shakespeare gyakran használ latin szavakat, kifejezéseket, melyek későbbi, római tárgyú darabjaiból elmaradnak. Mintha szándékosan brillírozni akarna, a Titus Andronicusban minden más darabnál több klasszikus hivatkozás van, legtöbbjük a Lukrécia elrablásá-ra, valamint a Vénusz és Adonoszra, az ebben az időszakban keletkezett két elbeszélő költeményre emlékeztet.
 Shakespeare azonban nyilvánvalóan Ovidius Átváltozások című művéhez nyúl vissza, melyben Tereus megerőszakolja Philomelát, és kivágja nyelvét: a Titus Andronicusban Lavíniát párhuzamba állítják Philomelával, bár Lavínia szenvedése súlyosabb, kezét is levágják.

A darab színpadra állítása
302. oldal
 Azt gondolnánk, hogy a Titus Andronicus a véres melodrámákat kedvelő Erzsébet-kori közönségnek íródott. Ám a kortárs kritika fintorgott tőle: 1624-ben Ben Johnson azt mondta, hogy aki szerint Kyd Spanyol tragédiája vagy a Titus Andronicus jó dráma, annak „ az ízlése huszonöt-harminc évvel” visszamaradott. A 18. Században Samuel Johnson bölcs előrelátással azt írta: „A jelenetek barbárságát, a nyílt színi vérengzést aligha viseli el közönség.” A modern korban ez az a Shakespeare-darab, amelyikről a legtöbben távoztak előadás közben. Valószínűleg a Titus Andronicus alatt ájult el a legtöbb néző. Másrészt a közönség egy része derültséggel fogadta a darabban sorozatosan egymást követő véres gyilkosságokat.
 A mai rendezők számára a legnagyobb kihívás úgy megragadni a darab érzelmi mondanivalóját – a bosszút -, hogy ne fulladjon komédiába. Nem könnyű feladat. A megerőszakolt, megcsonkított Lavínia kiemelkedően tragikus szereplő, ám ha túljátssza a szerepet, könnyen nevetségessé válhat.

A mű utóélete
303. oldal
 Az 1660-as Stuart-restauráció után a Titus Andronicust nem játszották többé. A 18. Században erről a darabról a szakértőkön kívül szinte senki sem vett tudomást, pedig akkora Shakespeare-t Anglia legnagyobb drámaírójaként ismerték el. Csak 1923-ben Robert Atkins rendezésében, az első fólió megjelenésének háromszázadik évfordulója tiszteletére vitték színre az Old Vic színházban. De igazán az 1955-ben, Startford-upon-Avonben Peter Brook rendezte előadás hozott áttörést, melyben Laurence Oliver játszotta Titust, Antony Quayle pedig Aaron szerepét.
 Azóta rendszeresen színpadra került, bár a közönség még mindig borzongással fogadja. Néhány feminista elemző Lavínia megcsonkításában annak a jelképét látta, ahogy a férfiak hallgattatják el a nőket. 1995-ben a johannesburgi Market Theartre-ben Gregory Donan rendezésében Antony Sher játszotta Titust. Ebben az előadásban az erőszakos dél-afrikai apartheidrendszerrel vontak párhuzamot. Hasonló modern áthallásokkal rendezte a darabot Deborah Warner 1987-ben Startford-upon-Avonben; ahol Titust Brian Cox játszotta. A Titus Andronicust manapság könnyebben befogadhatóvá teszik a filmek, Sam Peckinpah Szalmakutyák című művel, vagy Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmjében megjelenő erőszak. Láthatóan Julie Taymor sem idegenkedett az erőszakos jelenetektől 1999-es feldolgozásában, melyben Titust Anthony Hopkins, Aaront Henry Lennix és Tamorát Jessica Lange játszotta.


Az IMDB szerint összesen 7-szer került film vászonra a Titus Andronicus, a leghíresebb és egyetlen normális körökben elérhető (DVD-n), azaz 1999-es Anthony Hopkinsos film, ez amit nekem is sikerült beszereznem, de úgy igazán a megnézéséig nem jutottam, azaz igazság, hogy nem is vágyom rá túlzottan, annak ellenére sem, hogy nagy nevek szerepelnek benne.
Emellett a film mellett volt egy 1985-ös Tv-ben játszott fim is Jane Howell rendezésében. Erről különösebben nem találtam semmit az IMDB linkjén kívül. Utána jött egy 1999-ben Christopher Dunne rendezésében, szintén totálisan (számomra) ismeretlen szereplőkkel. Végül 2013-ban és 2012-ben is tv sorozat készült belőle. Illetve 1970-ben is volt egy finn megfilmesítés. Sorrendben:







S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve
Volt szerencsém megnézni a körülbelül 3 percbe sűrített / Rövidített feldolgozását a Titus Andronicusnak. Sajnos Youtubon nem találtam meg, pedig szívesen kiraktam volna ide, hogy ti is nevethessetek rajta. Elborult hármas, akik feldolgozzák, a lényeget elmondják egy-egy drámáról röviden. Jelen esetben Titus lakomáját vitték színre és csak a bárd lecsapását hallottuk, és közben elmondta éppen kinek mijét vágták le… így leírva őrülten gagyi, de nézve vicces, ha van lehetőségetek nézzétek meg!


Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban

208-209. oldal

 Bár a Titus Andronicus, tán ép az oknál fogva, hogy az indítványozók sem számították tekintélyes angol kritikusok nyomán Shakespeare művei közé, nincs azon shakesparei-drámák sorába fölvéve, melyeknek lefordítását már 1831-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiválóképpen óhajtotta, mégis sokkal előbb említik irodalmunkban, mint Shakespeare nem egy, ennél sokkalta kiválóbb drámáját. Első Shakespeare-fordítóink egyike, Gondol Dániel, a Kisfaludy-Társaságtól kiadott <<koszorús értékezésé>>-ben , melynek czíme: <<Regény és dráma párhuzamban>> bőségesen idézvén példákat Shakespeare drámáiból, ezúttal (1841) említi első ízben irodalmunkban Titus Andronicust. Egyizben meséjét oly egyszerűnek mondja, mint a minő Philoctesé és Cononosi Oedipusé, egy más helyütt meg épen azt a merész kijelentést koczkáztatja meg <<hogy az érzelemlázító jelenetekben gazdag Titus Andronicust, szerkezeti tökélyben, egyik műve sem haladja meg Shakespearenek>>. Merész állítás melyet bajos volna megokolni, de jele annak, hogy Gondol Dániel, Shakespare műveit, még a kevésbé jelentőseket is ismerte, forgatta. Titus Andronicus azonban sem az új, sem a régi magyar színpadon nem szerepel (minden nagyobb kára nélkül irodalminknak, színészetünknek), bár elseje azoknaknak a shakespearei drámáknak, melyekből már a 60-as években műfordítói mutatványokat olvastak föl a Kisfaludy-Társaságban.
 Midőn 1858-ban, Tomor A. pártfogásával összegyúlt a pesti író-gárda, hogy Shakespeare-drámák fordítását kiossza  a jelentkezők között, a Lévay József részére <<fentartott>> drámák sorában ott találjuk Titus Andronicust is, miután maga ajánlkozott lefordítására. Lévay e fordítással néhány év múlva elkészült. Egy eddig ismeretlen levél szerint Lévay már 1860 végével készen volt Titus Andronicus fordításával, bár az még javítást igényelt. Szász Károly ugyanis 1860-van kérdést intézett hozzá ez ügyben, mire Lévay József ezeket feleli : <<Shakespeareből Titus Andronicust az igaz, lefordítottam, de, hogy mikor adom azt ki kezemből, nem tudom. Csak nyomorú kísérlet az, ha jól megnézem, s most, mivel már új megyei életbe is besodortattam, nem tudom mikor lesz időm kényelmes átgyalulására.
 Három év után kijavított szöveg mégis a Kisfaludy-Táraság elé került, mely bírálókul Bérczy Károlyt és Greguss Ágostot jelölte ki. Egy félév se fordult belé s mindjét bíráló elkészült kedvező jelentésével, melynek alapján fölvéteteti a magyar Shakespeare-kiadásba, de a bírálók megjegyzései használat végett a fordítóval közöltetni rendeltettek.
 Ugyanazon év szeptember havában már vissza is érkezett Titus Andronicus javított szövege, a melyet, bár véglegesen elfogadtatott, áttekintés végett Bérczy Károlynak még egyszer átadtak. A kész szöveg sajtó alól kikerülvén, az 1865 elejével mutatta be a titkár a Kisfaludy-Társaságnak.

271- 272. oldal

 Az irodalom ekként egy értékes fordítással gazdagabb lett ugyan,d e sajnos, a színpad nem vehette hasznát, mert Titus Andronicus azon Shakespeare-drámák közé tartozik, melyeknek hazánkban nincsen színpadi történetük
 Az angol színpadon, keletkezése korában nem volt visszatetsző, mert belé illett  a korba midőn a legkegyetlenebb kínzásokat nyilvánosan hajtották végre s a bika-viadalok, medve-hecczek népi mulatságok voltak. De elég különösnek fog tetszeni, hogy a mult évszázad 50-es éveiben újra diadalokat aratott Ira Aldridge révén, ki Aaront, a szerecsent, Tamora kedvesét adta. Midőn a kontinensre jött vendégszerepelni Titus Andronicust is fölvette műsorába.
 A jóízlésű Phelps Sámuel azonban nem illesztette be Shakespeare-műsorába. A jelenkori német színpad egyetlen átdolgozását sem ismeri. Szinrehozatalával még kísérletet sem tett. Németországi előadásainak első és utolsó emlékei az angol vándorló komédiások 17-ik évszázadbeli vendégszereplésökig nyúlnak vissza.

A Titus Andronicus forrásai:

Eredeti mű, ám Seneca római tragédiáinak és az 1580-as évek Londonjában rendkívül népszerű két rémdrámának – Marlowe: A máltai zsidó (The Jew of Malta), Kyd: A spanyol tragédia (The Spanish Tragedy)- hatása érezhető a darabon.
_____________________________________________________

 Vajon miből? A darab közvetlen forrását nem ismerjük. A kutatás kiásott egy XVIII. Századi nyomtatású népkönyvet, mely prózai és verses változatban tartalmazza „Titus Andronicus siralmas és tragikus históriájá”-t, mégpedig a drámától teljesen független és érintetlen felfogásban. A vers a prózából íródott, és önálló balladaként is elterjedt. Feltételezhető, hogy a prózaszöveg Shakespeare előtt Titus-feldolgozást konzervált, s ha ez igaz, valamelyik korabeli kiadása (ha volt ilyen) akár el is juthatott a drámaíró kezébe, mint forrásmű. A címlap szerint olaszból fordították a mesét, ami különösen vonzóvá tehette a divatra fogékony színházi ízlés számára. Melyet csöppet sem zavart, hogy Titus Andronicus a valóságban nem létezett. Csupán a kétes illetőségű áltörténeti regében, ahol ugyan gótok és rómaiak háborúznak a IV. századi késő császárkor alkonyán, de a véres incidensek egy némelyike a XII. századi bizánci történelemből való. Annyi baj legyen! Effajta kegyetlen anekdotákat a reneszánsz kori olasz novellisták is szívesen továbbadtak; Shakespeare is olvashatott ilyesmit Bandellótól, francia vagy angol fordításban. Már fiatalon megvolt az a szokása, hogy egymással dúsítsa elegyes olvasmányait. Ez alkalommal, mint mondtam, leginkább kötelező klasszikusokra volt gondja: így került rá a forráslistára Seneca Thyestes-e ( a kannibál lakomáival) és az ovidiusi Átváltozások-ból Teresus és Philomela szadomazochisztikus románca.


De első kísérlete a tragikus műfaj területén, a Titus Andronicus, még mindenestül az angol senecaizmus légkörében fogant. Látszólag római tárgyú tragédia ez is, de anyagát nem a történelemből, hanem valószínűleg bizánci eredetű költött, mondai anyagból veszi. Írója mindent elkövetett, hogy mintaképeit elérje, felülmúlja. Az eredmény: igazi rémdráma, kannibáli mű. Előfordul benne vagy tizenöt gyilkosság és kivégzés, amelynek több mint fele a színpadon megy végbe. S ezekhez még vandál testi csonkítások járulnak, s egy nő megbecstelenítése, egy másiknak pedig megetetése olyan pástétommal, amelybe tulajdon fiainak holttestét keverték.


A Titus rémdráma, mára általánosan elfogadott nézet, hogy George Peele-lel közösen írták. Nem takarékoskodik gonoszsággal, megerőszakolással, csonkítással, őrült elmében fogant bosszúval, retorikai bravúrral. Egy frappáns jelenetben Lavinia, miután megerőszakolták, nyelvét kivágták, keze fejét lecsapták, nagybátyja, Marcus elé áll, aki negyvenhét míves sornyi üdvözlő beszédben méri fel a leány állapotát azt tudakolva, min ment keresztül; majd késedelmesen rádöbben, hogy Laviniát kár faggatnia. Szónoklatában megemlékezik a Téreusz által meggyalázott Philomela hasonló kálváriájáról a darab forrásául szolgáló ovidiusi történetben.
_____________________________________________________

A II. Richard mellett Sipulinszkij a Hamletban fedezi fel kétségtelen bizonyítékát annak, hogy Shakespeare neve alatt fennmaradt drámáknak legalábbis túlnyomó részét Rutland írta. Egyes színműveket hajlandó más főúri szerzőknek tulajdonítani, így pl. nézete szerint a Titus Andronicus, a János király és talán a Pericles feltehetően Southampton grófjának műve, a Troilus és Cresssidát pedig valószínűleg William Herbert, Pembroke grófja írta: ő a szonettek ajánlásában szereplő titokzatos Mr. W. H., sőt a Shakespeare-nek tulajdonított szonett gyűjtemény egyik társszerzője.

Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai

49-50. oldal
Bevezetés:

Minden esetre érdekes, hogy Ringler megállapítja: 1594 és 1599 között Shakespeare soha nem írt olyan darabot, amelyben 16-nál több szerep lenne (a némákat is beleértve), és igen könnyen elképzelhető, hogy 12 felnőtt és 4 fiú állt a rendelkezésére. King számolta, hogy az említett korszak darabjaiban a szöveg kilencben százalékát valóban meg lehet oldani az említett létszámmal. A Titus Andronicus 1594-ben kvartója a diadalmenethez „enter as many as can be”  utasítást ad vagyis a bérszínészek száma nyilván nagyobb volt.

93-94. oldal
A tragédiák összevonása:

A Titus Andronicus, a legkorábbi Shakespeare-tragédia előadásához feltétlenül szükség van 11 felnőttre és 3 fiúra, valamint 3-4 statisztára. Az első jelenetben vannak a legtöbben; az utolsó jelenetben is tízen vannak a színpadon. Az első jelenetben a néma Alarbust a színfalak mögött, a csak 2 sort mondó Mutiust a színpadon vágják le; Alarbust statiszta fiú játszhatja tehát, Mutius alakítója később más szerepben színre léphet. Könnyen lehetséges, hogy Alarbust játszó fiú egyúttal Lavíniát is játssza. A Mutiust játszó fiú visszajöhet pl. ifj. Lucius szerepében. Biztosan nem kettőz Titus, valószínűleg nem kettőz Demetrius, Chriron, Aaron: a többiek feltehetőleg valamennyien: Bassianus a 3. Jelenetben lép csak színre, meg is hal, sok szerepben játszhat később ; Marcus Andronicus Kapitány és hírnök is lehet, Lucius kettőzhető Hírnökként, Valentinusként, Semproniusként, Lucius kettőzhető Valentinusként, Caiusként, Semproniusként  ; Quintus kettőzhető Aemilusként, ifj. Luciusként, Semproniusként Valentinusként, Hírnökként, Bohócként, Tamora kettőzhető a Dajkával(ennek volna művészi értelme), de Lavínia is kettőheti az összevonások valójában a naivabb fajtájú moralitások tömeges összevonásaira emlékeztetnek, de különösebb jelentés nélkül. Statiszta vagy nagyon kevés kell az előadáshoz, vagy egyáltalán nem szükségesek, mert ritka megjelenéseik alkalmával sokan kiválthatják őket, ez megint a Shakespeare korát közvetlenül megelőző krónikás technikára emlékeztet, nyilván nem véletlenül, egyik első művéről van szó.


Hevesi Sándor: Amit Shakespeare álmodott
195. oldal
A huszadik század Shakespeare-je
Shakespeare nem csak drámaíró, hanem költő is egyúttal. Az ő nagy életműve a merő költészetté emelt dráma vagy a drámává sűrített költészet. Sajátságos módon Shakespeare előbb volt költő, mint drámaíró, Venus és Adonis, amellyel névjegyét leadta az irodalomban (a színműírást akkor még nem tekintették irodalmi működésnek), s a huszonnyolc-huszonkilenc éves korában írt szonettek egy ifjú költő biztos és erőteljes nyilatkozásai. Titus Andronicus vagy a Tévedések vígjátéka ezzel szemben egy kezdő drámaíró technikai tapogatózása, sokszor ügyeskedése a költészet legcsekélyebb nyoma nélkül. Shakespeare fejlődése rövidre fogva az, hogy mint költő egyre meglepőbben és meggyőzőbben bontakozik ki, mint drámaíró pedig egyre bonyolultabbá, mert egyre emberibbé válik. Végre a drámaíró utoléri benne a költőt, teljesen összeforr vele. Ekkor ömlenek tolla alól a nagy tragédiák, amelyek költészet és színpad misztikus eggyé válásával tündökölnek, míg utoljára a drámaíró megunja mesterségét és a költő szabadulni akar minden kötöttségtől, színpadi követelménytől, közönség ízlésétől, teljes szuverenitását akarja elérni, s ebből magyarázható Shakespeare regényes színjátékai, amelyek a végállomáson ragyognak elénk: Cymbeline, a Téli rege s legfőként A Vihar, a legérettebb költői gyümölcsök.



Források:
Adam Long – Daniel Singer: S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve
Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban
Benedek Marcell: Shakespeare
Cs. Szabó László: Shakespeare – Esszék
Frank Kermode: Shakespeare kora
Géher István: Shakespeare-olvasókönyv (Tükörképünk 37 darabban)
Kenneth Macleish – Stephen Unwin: Kalauz Shakespeare drámáihoz
Kéry László – Országh László (szerk.): Shakespeare-tanulmányok
Kéry László: Shakespeare tragédiái 
Leslie Dunton-Downer – Alan Riding: Shakespeare kézikönyv
Michael Wood: Shakespeare nyomában
Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
Rónaszegi Miklós: „Színház az egész világ”
William Shakespeare élete – Egy vázlat regénye
Spiró György: Shakespeare szerepösszevonásai
Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán
Thomas Kyd: Spanyol Tragédia
Vélemények:

0 megjegyzés: