Tim Collins - Egy vagány vámpír naplója

Fülszöveg:
"Chloe ma rám mosolygott matekórán, de ettől előbújtak a szemfogaim, úgyhogy nem mosolyoghattam vissza. Bárcsak kifejezhetném neki az igazi érzéseimet! Mondjuk írhatnék egy verset.”
Nigel Mullett átlagos, hétköznapi vámpír. Nem túl szerencsés fickó, mert tizenöt évesen változtatták vámpírrá, és így örökké ennyi idős marad. Küzdhet a pattanásokkal, a mutálással és a lányokkal szembeni félszegséggel, amíg világ a világ.
Ebben a humoros naplóban Nigel arra tett kétségbeesett próbálkozásait, hogy felhívja magára szerelme, Chloe figyelmét, ír a vámpír szülei kínos viselkedéséről (olyan ciki, amikor a szüleid meg akarják harapni a barátaidat), és elkesergi, milyen igazságtalanság, hogy több mint nyolcvanöt éve élőhalott, és még sohase volt barátnője.
Hogy beolvadjon az emberek közé, kénytelen gót és emós kölykökkel lógni, és állandóan küzd a vágy ellen, hogy Chloe nyakába mélyessze a fogát.
Sikerül valaha is megszereznie a lányt, akit szeret?

Külcsín és belbecs:

A borító nagyon tetszett, főleg ez a dombornyomású dolog, azokért oda vagyok. Relatíve átvettük a külföldi kiadás borítóját, tehát nagy tévesztést nem tudtak csinálni vele. A képek nekem annyira nem tetszettek, de illettek a történethez. Mondjuk az ember jobb, ha nem nagyon lapozgat bele, csak olvasási sorrendben, mert elég sok spoiler van a rajzokba, amiket akarva, akaratlan kiszúr az ember.

A történet: Én azt hittem, hogy végre ez nem lesz sorozat. De az, méghozzá több részes, és Magyarországon egyelőre csak két része van, hogy folytatják-e azt nem tudom. Igazándiból, így az első rész után nem érzek késztetést rá, hogy gyorsan a kezembe kerüljön a második rész, de azt sem mondom, hogy nem fogom majd alkalomadtán elolvasni.
 Amúgy erősen hajaz a ma divatos 15 év környéki főhőssel megírt naplókra, amikbe elmesélik az emberek, hogy milyen a diák élet, a haverok, meg a szerelem. Mindezt csupán átültette vámpírra. Tehát erősen "Egy ropi naplója" beütése volt. Mondjuk lehet,hogy ez előbb volt, és az került bele koppintásként, nem tudom. Minden esetre ez még mindig a "húzzunk le még egy bőrt" a vámpírokról hullám szülötte szerintem. Itt sem halnak meg ha napra mennek (az isten áldja meg, a rendes vámpír elég, hamu lesz!!!) és látszanak a tükörben meg hasonló. Azt kell mondanom, hogy az ilyenféle feldolgozások engem kicsit kiakasztanak. Ha már vámpír a főhős akkor:
-ne csillogjon
-ne mehessen napra
-ne vágjon cuki fejet az áldozatára
-ne látszódjon a tükörbe
Tehát, van egy jó séma miért nem lehetett azt megtartani? Miért kell arra rámenni, hogy a vámpír attól vámpír, hogy nem lehet megölni (csak karó a szívbe, vagy lefejezés), szép és vért iszik? Most komolyan, ez lesz a trend, hogy a vámpír, szinte normális ember, aki ide-oda megy akkor amikor akar, csak kajára nem kell költenie mert majd megcsapol egy vérbankot! Elkeserítő, egy vámpír legyen ijesztő!!!!

A könyv folytatása magyarul:

Ilona Andrews - Áradó hold

 

Fülszöveg:

A Perem két világ között húzódik: az egyik oldalról a Töredék határolja, ahol az emberek autókon járnak, plázákban vásárolnak, és a varázslat nem több puszta tündérmesénél, a másik oldalán pedig Mágia terül el, ahol kékvérű arisztokraták uralkodnak, alakváltók szaladgálnak, és a varázserejük nagysága megváltoztathatja az emberek sorsát… Cerise Mar és a családja pénzben szegény, viszont jókora földterületet mondhat magáénak a Pocsolya nevű mocsaras területen, amely Louisiana állam és Mágia között terül el. Amikor Cerise szülei eltűnnek, a Mar család ősi riválisai válnak az első számú gyanúsítottakká. De semmi nem az, aminek látszik. Mágia két országának kémei cselszövésekkel teli háborút folytatnak egymással, és konfliktusuk a Peremre is átterjed – így Cerise és családja is veszélybe kerül. William, az alakváltó katona, aki maga mögött hagyta Mágia politikai hadszínterét, arra kényszerül, hogy ismét szolgálatba lépjen, és felkutassa a rivális ország kémnagymesterét. Amikor William és Cerise küldetésük teljesítése közben keresztezik egymás útját, fellobbannak a szikrák – de össze kell dolgozniuk, ha sikerrel akarnak járni… és ha életben akarnak maradni.

Külcsín és belbecs:
Köszönet a könyvért az Egmont kiadónak :)

A borító tetszik, bár megint bajban voltam, hogy mégis ki lehet rajta. Végül úgy döntöttem, hogy feltehetően Cerise került rá, bár én ennél sokkal fiatalabb és karakteresebb arcot képzeltem el. A borítót egy villantás szeli ketté, fenn a hold és Cerise, lenn egy elképzelt részlet a Pocsolyából. Tehát volt hangulata, és igazándiból illett is hozzá, de most, hogy láttam az eredetit, az azért jobban tetszik. Viszont illik a sorozat megszokott borító sémájához.

 Nos igen, tehát ez volna az eredeti borító. Rajta a sokkal harciasabb Creise és a háttérben William. Még illik is hozzá, az a bamba tekintet, ahogy képes nézni :D
 Tehát kivételesen ezt jobbnak vélem a magyar verziónál, mert a villantásnál most nem az volt a nagy szám, hogy fehéret képes villantani a lány, hanem, hogy képes a kardjába vezetni, és ezzel szinte mindent átvágni. És ez itt jobban kijön.

Belbecs:

A Mágikus találkozásokhoz képest én nem élveztem annyira. William egy nagyon kedves és aranyos farkas, csak pont emiatt kicsit furán értelmezi az életet, az embereket, és nem képes magával ragadni. Cerise volt itt az aki karizmatikus egyéniség volt, aki előre vitte valójában a történetet, de Declan után nekem ők sajnos kevesek voltak. Máshogy jó a könyv, de kedvenccé már nem vált sajnos.
 A történet kicsit vontatottan kezdődik, talán ezért is kezdtem el kétszer a könyvet, mert elsőre nem lendültem át a bevezető részen, és letettem. Másodszorra már határozottan nekimentem, hogy igenis elolvasom. És tényleg pergő, és gyorsan haladós, teli cselekménnyel és érdekes jellemmel, de valami hiányzott.
 Érdekes volt megtudni, kicsit részletesebben, hogy mi is járhat egy alakváltó fejében, hogy milyen gondjai lehetnek, és hogy mennyire tud, vagy nem tud parancsolni a képességének és a benne lévő vadállatnak. Jó volt olvasni William múltjáról is, de zavaró volt, hogy William annyira. Nem is tudom rá a megfelelő szót. Hülye? Szerencsétlen? Magatehetetlen? Ért a gyilkoláshoz, ért a felderítéshez és képes bárkit megvédeni, de az emberi dolgokhoz teljesen analfabéta. Jó tudom, katonának képezték ki, ebbe nőtt fel egy börtönbe relatíve, és persze alakváltó, tehát ne várjak tőle olyan sok tiszta érzelmet és gondolatot. Néha tényleg nagyon butának éreztem őt :( Mondjuk az is igaz, hogy sosem volt a kedvenc karaktereim között.
Cerise viszont más volt, de ő is elég érdekesen gondolkodott a világról. Neki a család az első, és William persze pont rosszkor érkezett, a nagy viszály közepébe, és sajnos pont nem alkalmas összejönniük. Idegesített, hogy ezen többször elmeditált magában, aztán végre az egyik rokon kimondta, amit kell. "igen itt a viszály, és lehet holnap meghalsz, tehát hajrá, mindent bele", szerintem ennélkül még napokig ellett volna, hogy "jaj William úgy szeretlek, olyan szép vagy, de olyan rosszkor jöttél, ha pár hónappal előbb jössz, mennyivel jobb lett volna, és flörtölhettünk volna" - ááááh :D
Ettől független Cerise becsülöm, és remek karakter, egész jól ki volt dolgozva, ha ezen nem picsogott volna, talán megkedvelem annyira mint Declan-t anno.

 Az ellenség már más tészta. Lesz folytatása a könyvnek, mert konkrétan sugallja, hogy "na de megette és tovább araszolt" tehát feltehetően még visszatér a fő ellenség. Tetszett az egybeolvasztásos dolog. Ez a növény és ember keresztezése. Még ha elég gusztustalan dolgok is születtek belőle, még így is frenetikus :) Sajnos nem igazán ismertem meg az ellenfeleket, a Pók-ról tudtunk meg kicsit többet, de az embereiről szinte csak azt, hogy mi az erősségük, amit pár oldallal később ki is használtak, és le is győzték őket. Úgyhogy sajnos nem volt az, hogy a nagy gonosz mögé lássunk és pontos terveit tudjuk. Annyi derült csak ki, hogy kell a láda, és háborút akar kirobbantani, de ennyi.

A tükör: Őket sem nagyon ismertem meg, az egyik ország kémei, de ennyi, pedig szerintem azért kicsit többet el lehetett volna árulni, de gondolom, hogy a következő részekben mindenre fény derül. Tekintve, hogy azzal volt vége, hogy Cerise és William elmegy...de hogy hova azt nem tudjuk, csak a Tükör küldetésére.

Érdemes elolvasni az első részt is, de valójában nem érzem, hogy annyira nagyon összefüggő lenne a kettő. Tehát magában is megállja mindegyik a helyét.

Szatmári Nóra - 120 sorsformáló tipp

Fülszöveg:
Egy könyv, mely nem mondja el sok száz oldalban a semmit, hanem a lényeges dolgokra fókuszál. Kövesd a könyvben leírtakat, kezd el alkalmazni a napi tanácsokat, és bizonyítsd, készen állsz a változásra! 120 igazán optimista tippet ad, melyet, ha követsz, és saját életedre alkalmazod, akkor 60 nap múlva már egy másik úton jársz, 120 nap múlva bölcsebb leszel, 240 nap múlva tőled kér tanácsot a környezeted, és 365 nap múlva birtokában leszel az elégedettség állapotának. Egy olyan irodalmat tartasz a kezedben, ami röviden összefoglalja, mik azok, amiket jó lett volna tudni már 18 évesen, milyen dolgokkal ne foglalkozz, amik visszavetnek, vagy éppen, mi az, amit azonnal meg kell tenned önmagadért. Tégy jó benyomást másokra, inspiráld a környezetedet, és légy önmagad! Ami ebben a könyvben van, azt csinálják a „ sikeres ” boldog „ elégedett ” gazdag " optimista emberek. Akarsz közéjük tartozni? Akkor cselekedj! Én végigjártam ezt az utat. Nekem sikerült. Neked fog?

Külcsín és belbecs:

Olyan kis aranyos a mérete. Zsebben elférő, bármikor előkapható drágaság. Nem mond sokkal többet, mint a hasonló könyvek. Sőt mondhatni, nem mindenre kiterjedő tanulmány ez. Sorsformáló? Kérdéses.
Ennek ellenére, jó volna, ha az embereknél lenne belőle egy példány. Jó lenne, ha elolvasnák, és elgondolkodnának a dolgokon. Könnyeden ad tanácsokat, amiket meg lehet fogadni, el lehet vetni, meg lehet gondolni.
Sokszor mondja, hogy mosolyogjunk. Egyetértek vele, ha a világra mosolyogsz, majd visszamosolyog rád. Legalábbis így kellene lennie :)
Annak jó, hogy kezdődő negatív gondolataimat kiirtotta, és elhitette, hogy azért nem annyira szar a világ, mint azt most per pillanat látom. Hogy bízzak magamban, másokban, és lehetőleg éljek a lehetőségekkel. Próbálom megfogadni a tanácsait, mert egész jók. Nem eredetiek, de hatásosak. Vannak dolgok amiket sokféleképpen le kell írni, sokszor kell elolvasni, hogy az ember felfogja, hogy elhiggye, hogy éljen vele.

És abban is igaza van, ha nincs elég bátorságod, ha nem is próbálod meg a dolgokat, akkor miért gondolod, hogy bármi jobb lesz? Komolyan, miért nem próbálkoznak az emberek? Mert félnek a kudarctól, a nemleges választól. De miért? Hiszen, ha meg sem próbálod eleve elbuktál, ha megpróbálod és nemet mondanak, hát így jártál, de legalább megtettél mindent az ügy érdekében. És...nos, lehet igent mondanak. De ha meg sem próbálja az ember, akkor egész életében gondolkodhat azon, hogy "mi lett volna ha...".

Próbálkozni, mosolyogni és pozitívan nézni a világra. :)

Alan Brennert - Honolulu

Fülszöveg:

A legtöbb ember fejében Hawaii egyfajta földi mennyországként jelenik meg: kék ég, pálmafák, fehér homok, türkizszínű tenger. Pedig ennek a mesevilágnak a múltja sötét, erőszakkal teli időszakokat is rejt.
Ebben a regényben Alan Brennert új perspektívából mutatja be Hawaiit, mégpedig egy fiatal koreai lány sorsán keresztül, aki a múlt század elején érkezik Oahu szigetére. Csin mindössze tizenhét éves, amikor „fényképmenyasszony”-ként száll a Hawaiira tartó hajóra egy gondtalan élet reményében. Ám álmai összeomlanak, amikor szembesül azzal, hogy gazdagság és továbbtanulás helyett durva, részeges férj, kemény munka és megaláztatás vár rá. Csin azonban nem törődik bele a sorsába. Megszökik a férjétől, és meg sem áll egészen Honoluluig, ahol új életet kezd, amely bár buktatókkal és nehézségekkel teli, mégis egyedül az övé.
Az 1914-ben kezdődő történet végigkíséri Csin életútját, de nem csak egy tradicionális koreai családból származó nő sorsát ismerhetjük meg. Részletgazdag leírást kapunk a korabeli Honoluluról, megismerkedhetünk mind a keleti, mind a hawaii kultúrával, a nők helyzetével egy régi és egy új világban.

Külcsín és Belbecs:

A könyvért köszönet a Tericum kiadónak :)

Kezdem először a kinézettel. Kifejezetten szép borítót terveztek a magyar kiadáshoz is, olyan hangulatos lett tőle. A kiadó tartja a jó minőségű kiadást, igényes külső és belső. Jó kézbe fogni a könyvet. A külföldi borítókat is megnéztem, nekem azok is teljesen rendben vannak, mindegyik nagyon illik a történethez. Remélem a kiadó az író másik könyvét is kiadja, jó lenne mert érdekesnek tűnik így első ránézésre :)

Külföldi borítók:

                       

Belbecs:

Keveset tudtam a koreai kultúráról amikor elkezdtem olvasni a könyvet, így sok volt a számomra új és érdekes információ. Például, hogy a nőket szinte semmibe veszik, hogy sem iskolába nem járhatnak, sem az utcára nem mehetnek ki, úgy, hogy nem fedik el a testük nagy részét. Tudom, ez az 1900-as évek első fele, de ez akkor is felháborító volt. Persze megtudtuk, Csin-től, hogy azért, Korea is változott és amikor visszatért egy gyors látogatásra, már részben más volt a helyzet.
Érdekesnek találtam, a névadást, hogy néha mennyire lekezelően képes egy szülő (apa) a lány gyermekére nézni, és a "Sajnos" nevet adni neki. Ez is mutatja, körülbelül mennyit ért egy nő ott. Persze Sajnos, később Drágakő lett, majd a lánya révén átvette a "Grace Eun anyja" nevet, mondjuk ez utóbbi szerintem elég körülményes szólítási mód :D

Csin útját követjük végig a történetbe, a mélyponttól, attól, hogy Koreában semmit nem tehet, hogy lekezelik, hogy elhitetik vele, hogy csúnya és nem ér semmit. Az elhatározásáig, hogy elhagyja Koreát és Hawaii-ra megy, fényképmennyasszonyként. Mondjuk megjegyezném, hogy ez a fényképmennyasszony dolog is eléggé átveréses, mert kérdés mikor készült a kép! Érdekes meglepetés amikor az ember egy fess fiatalembert vár és majdnem ötvenéves embert talál ott...hát igen, nem csoda a csalódás.
Nem akarom leírni, mi a vége, min megy keresztül, mert olvassa el, akit érdekel a kultúra (nem csak a koreai), mert érdemes. A figyelmet folyamatosan fenntartja a könyv, és különböző rétegeket is megismerhetünk, beletekinthetünk a mindennapjaikba. Abba, hogy azért Hawaii sem a paradicsom...de még mindig több lehetősége van itt az embernek, ha nő, mint Koreába.

Néha olyan érzésem volt, főleg a végén, hogy túl optimista, és túl "minden sikerül". Ez csak a végén volt, amikor hazament látogatóba, és pont mindenkiről aki érdekelte, megtudott mindent, találkozott mindenkivel aki még élt. Tehát nehéz elképzelni, hogy ennyire klappolhatnak a dolgok, úgyhogy ez erősen olyan érzést keltett bennem, mintha muszáj volna Happy Enddel zárni a könyvet, mert különben, hogy nézne már ki! Persze örültem, hogy jó lett a vége, csak kicsit túlzásnak éreztem ezt a könnyen megtalál bárkit mentalítást. Csin élete borzalmakkal volt tele, de ennek ellenére amikor megkérdezték, hogy mit csinálna máshogy, ha tehetné ezt válaszolta:
"Semmit sem sajnálok."
Mert neki így volt kerek az élete, szenvedett, de nagyon sok boldog időszak is volt benne. Szeretem azokat, akik amikor visszatekintenek az életükre elégedettek, és elmondhatják, hogy semmit nem változtatnának rajta, mert úgy éltek, hogy mindenből kihozták a maximumot. És Csin, nos ő kihozta a maximumot, és ember maradt közbe, nem taposott át senkin, de nem is hagyta magát.