Liz Fosslien – Mollie West Duffy: Nehéz érzelmek

 

• Kiadó: Bioenergetic
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2023
• Oldalszám: 228
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789632916101
• Fordította: Makay Emese
• Illusztrálta: Liz Fosslien

Vannak könyvek amik jókor találnak meg, és vannak könyvek, amik ugyan megtaláltak, de idő míg eljutok oda, hogy el is olvassam őket. Nem megy, minden egyszerre, vagy gyorsan, és ez így van jól.

 A szerzőpáros előző könyvét tavaly nyáron olvastam, ami akkor és ott nagyon telibe talált, viszont erre a könyvre már nem maradt kapacitásom, nem éreztem azt, hogy nekem ezt, most és azonnal olvasnom kell. Aztán eljött az idei tél és valahogy a kezembe fogtam, forgattam ide-oda és úgy döntöttem, hogy hát akkor olvassuk, ne porosodjon a polcon, hátha jó lesz.

 A téma közel sem egyszerű. Könyvet írni olyan érzelmekről, mint megbánás, harag, kiégés, nem túl egyszerű. Az emberek ugyanis sok mindenről szívesen beszélgetnek, de arról általában nem, hogy éppen belül, lelkük legmélyén milyen nyomorulttul érzik magukat. 

 A szerzőpáros bevállalta, hogy elmesélje, hogy bár nagy siker volt az előző könyvük, és tényleg, a külső szemlélődők számára minden teljesen kerek volt az életükben, mennyi minden munkálkodott mélyen. És nem a jó érzések, hanem a nehezek, amik agyon nyomnak és lehúznak akkor is, amikor te fenn akarsz maradni a víz felszínén. A történetek amúgy jóval emberközelebbivé tették a könyvet, könnyebben befogadhatóvá. És nagyon tetszett a könyv végén az összefoglalóban, az az őszinte vallomás, hogy érdekes úgy tanácsot adni, úgy írni ezekről az érzelmekről, hogy maga az író is szenved tőle. De talán pont ezért tud tanácsot adni, főleg olyan dolgokban amiket MÁR átélt, és sikeresen kezelt. És eltudja mondani, nála mi nem jött be, mi az amivel bár ajánlja mindenki, hogy próbálkozz, mégse sikerül mindenkinek, nem hat mindig, és egyediek vagyunk, tehát lehet, hogy ami neki nem volt jó másnak segíthet.

 A könyv amúgy hangsúlyozza, hogy az emberek jó lenne, ha KOMMUNIKÁLNÁNAK egymással, és nem lenne mindenki olyan önérzetes, hogy nem mondja el, hogy gond van, őrlődik, aztán mindenki egy nap meglepődik, amikor vonat elé veti magát, vagy kirobban belőle az a sok elnyomott érzelem. Kommunikálni kell, el kell mondani mi bánt, de tény, jól meg kell választani azt, hogy kinek, miként, és mikor. Mert, nem mindenkinek mondhatod el a bajaidat...részben mert felesleges, részben, mert kell ehhez egy bizalmi háló is.

 A könyv nekem tetszett. Összességében sok mindenről írt, és érdekesen, a történetek miatt könnyebben elképzelhető pár érzelem amivel hála az égnek nincs dolgom, de borzalmasan át tudtam érezni, hogy mennyire rossz, ha az ember benne van. De úgy a hét nehéz érzelemből volt pár amivel volt/van már dolgom, meglátjuk valaha kinővöm-e őket. 

 Hogy kinek ajánlom? Hát, ha egy kis önismeretet szeretne az ember, kicsit szeretné megérteni, miért érez bizonyos dolgokat (összehasonlítás, bizonytalanság, harag, kiégés, kétségbeesés, megbánás és perfekcionizmus) akkor ez egy jó kezdő könyv. Aztán lehet persze tovább mélyíteni a tudást, egyéb szakirodalom terén, és/vagy terápia, segítő csoportok sem elhanyagolhatóak. Amúgy azon is elgondolkodtam, hogy az emberek nagy része...legalább az egyik nehéz érzelmet átélte, vagy épp átéli...úgyhogy igazándiból senkinek sem ártana a könyv ;)

 Nem bántam amúgy meg, hogy nem egymás után olvastam, mert lehet úgy sok lett volna. Így, hogy az előző könyvük olvasása másfél éve volt, így nem volt az az érzésem, hogy sok amit át akarnak adni, sok a kicsit vicces stílusuk, vagy a túl őszinteségük. Ez így pont jókor talált meg, ahogy akkor a másik könyvük :)

Fülszöveg:

Mindannyian tapasztalunk nehéz érzelmeket, ám megszoktuk, hogy nem panaszkodunk. Nem csoda, hogy nehezünkre esik beszélni arról, amin keresztülmegyünk, nemhogy kezelni tudnánk a helyzetet. Amikor elfojtjuk az érzéseinket, és csendben szenvedünk, akkor elszalasztjuk annak a lehetőségét, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, akik támogathatnának minket. A fiatal szerzőpáros könyve azoknak szól, akiket megfélemlítenek a rájuk törő érzelmek, amelyek kiszámíthatatlanul érkeznek, és irányíthatatlannak tűnnek.

Minden fejezet egy-egy nehéz érzelmet – például a bizonytalanságot, a haragot, a kiégést és a szorongást – vizsgál, és stratégiákat, hatékony eszközöket kínál a megértésükhöz és a kezelésükhöz. Amikor megváltoztatjuk a hozzáállásunkat, azzal megfosztjuk őket pusztító erejük egy részétől. Meglepődve tapasztalhatjuk, hogy már akkor jobban érezzük magunkat, amikor elismerjük és elfogadjuk azt, amit érzünk a kihívásokkal teli pillanatokban.

A könyvből többek között megtudhatod,

– miként vess véget a megbánás okozta tolakodó gondolatok körforgásának, és hogyan használd ezt az érzést iránytűként a döntések meghozatalához;

– hogyan ismerd fel, mi áll a dühöd hátterében, és hogyan kommunikáld azt produktívan anélkül, hogy az embereket védekezésbe kényszerítenéd;

– miért szenvedsz a perfekcionizmustól még akkor is, ha messze nem érzed magadat tökéletesnek, és hogyan függetlenítheted önértékelésedet attól, amit teszel.

A nehéz érzelmeket nem tudjuk kiiktatni, nem tudjuk megakadályozni felszínre törésüket, de megtanulhatjuk, hogyan kössünk békét velük.

Rachel Smythe: Lore ​Olympus – Olümposzi história 1 -3.

 

  Ezer éve és egy napja szerettem volna elolvasni ezt a képregényt. Bár hozzátenném, hogy akkor még úgy gondoltam, hogy ez egy befejezett sorozat, és minden részét kiadták már magyarul.

 Aztán a kolléganőm volt olyan kedves, és elcipelte nekem Siófokról (mert ott megvan a könyvtárnak), és így alkalmam nyílt arra, hogy elolvashassam, és rájöhessek, hogy a kiadó ezt így lazába félbe hagyta kiadásilag...

 Tehát, ha elengedem azt, hogy a sztori végét feltehetően sosem fogom megtudni, ha így tekintek rá, még így is maximálisan megérte a bele fektetett időt a három kötet.

 Eleve szeretem a mitológia háttérrel rendelkező sztorikat, így ez arra is jó volt, hogy egy kicsit elrugaszkodva a szakirodalomtól, kicsit könnyedebb műfajt érintsek olvasásilag. Maximálisan kikapcsolt amúgy a képregény. Kellett idő, hogy megszokjam a rajzolást, de amikor ez már megtörtént, onnantól, már elkezdett tetszeni a rajzolás is. Én mangákon szocializálódtam, így a képregény és ez a stílus kicsit távolabb áll tőlem, de nem volt rossz. Nagyon sötét, és néha nagyon elrugaszkodó színvilágú, de megszokható és szerethető.

 A szereplők legtöbbje amúgy szimpatikus volt. A maga buggyantságával vagy beteg gondolataival. A főszereplők ugye Perszephoné és Hádész azért magasan vitték a sztorit. Mind a ketten  a maguk módján szerethetőek voltak, és lehetett értük aggódni, vagy drukkolni nekik. Hádész ugye felnőtt, tud magára vigyázni, de mégis néha olyan szerencsétlen a maga "szerelem" dolgában. Mondjuk ismerjük be, hogy az Alvilág uraként, feltehetően nem a legnépszerűbb isten a világon, akinek olyan egyszerű, és nagyszerű dolog lehet a "csajozás". Mondjuk nem értem a "barátnő" szálat, annyira messziről süt róluk, hogy amúgy nem illenek egymáshoz. Sajnálom, tök sajnáltam Hádészt, hogy kínlódik.

Perszephoné, meg hát fiatal és ártatlan, és még nem mindig van képben a dolgokkal. Ami ugye az első kötet felénél történt dolgokat hozza maga után. Azért van isten, akit felgyújtottam volna...

 De a legtöbb karakter, amúgy szerethető, és így kicsit "belelátunk" az életükbe. Az Istenek mindennapi problémáiba, és kapunk egy kicsi mitológiai mesélést is, úgy a háttérbe elhintve, nem túl mélyen.

 Nem tudom, hogy mi volt az ok, amiért a kiadó végül elkaszálta a sorozatot, de nagyon sajnálom, mert szerintem rengeteg potenciál van benne, és rengeteg embert érdekelne a további történet is.

 Amúgy érdekes, hogy amióta olvastam, nagyjából 4-5 könyv jött velem szemben, ahol szintén görög mitológia, istenek és hasonlók, sőt. Egy konkrétan Hádész-Perszephonés, csak még nem volt időm neki ugrani. Pedig most még úgy bennem van ennek a hatása is, úgyhogy lehet hamarosan neki is kezdek...csak lenne időm olvasni.

Tehát örülök, hogy sikerült elolvasnom, és szomorú vagyok, hogy amúgy sajnos nem fejeződött be  a történet. Vizuális élménynek minden esetre nagyon jó. Súlyra is jó kis combos kötetek, a fényes, festett lapok miatt ugye, szerinte ilyen másfél kiló/kötet :D, ki is kaptam a kolléganőmtől, hogy ilyen súlyzókat cipeltetek vele Siófokról. Hát tehetek én róla, hogy nálunk nincs meg...és olvasni akartam? ÉS botor mód felajánlotta, hogy kihozza nekem??? :D

Szeretném, ha sokan olvasnátok, mert tényleg jó. Nem könnyű, mert egy csomó olyan téma is helyet kap benne, amiről nem szívesen olvasunk (nemi erőszak stb.), de hátha ha sokan olvassák, akkor egyszer csak folytatja a kiadó...jó lenne...tényleg o.O

És amúgy látható, hogy borzalmasan magas százalékot üt meg a sorozat, tehát aki olvasta, annak mindenek tetszett (nagyjából), tehát ...továbbra sem értem, hogy miért szakadt harmadba a sorozat. Ahogy látom az angol verzió 9 részes...tehát így az első harmada a történetnek ki lett adva, de utána, elfogyott a kiadó lendülete :(

Bódi Bence · Bódi Hunor · Bódi Megyer: Adj ​új esélyt magadnak!

 

• Kiadó: Bódi Tesók
• Kiadás éve: 2020
• Oldalszám: 170
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9786155420917

 A vinted egyik első hozadéka volt ez a könyv. Régóta szemeztem a Bódi tesók könyveivel, de ugye, nem igazán veszek könyvet. Illetve, felírtam a könyvtár megvevős listájára is, de mivel magán kiadás, így igazándiból esélytelen volt. Aztán jött a vinted, és eladni felraktam a könyveimet, hát körbe is néztem...és igen, idén elég sok könyv beszerzésem lett onnan. Viszont egy dologhoz maximálisan tartom magam, a vinted egyenlegemet költhetem csak el, pluszba nem fizetek rá. Tehát maximum könyvet-könyvre cserélek virtuálisan. Bár mostanában, hogy az impulzus vásárlásokat elkerüljem, x összeg felett már átutaltatom a pénzt ;)...így kevesebb a csábítás.

 Tehát régóta vártam a könyvre, és igazán üdítő olvasmány volt. Semmi komoly dolgot ne várjon tőle amúgy senki. Nem fog a vesédbe látni, és megmondani, hogy mit csinálj, de próbál motiválni. Olyasmi volt olvasni, mint egy "idézetgyűjteményt", holott amúgy nem feltétlen az. Tény, hogy rengeteg önsegítő gurutól merítenek, osztanak meg gondolatokat, de azért több, mint egy idézet gyűjtemény, de nem egy száraz önsegítő könyv.

Én úgy fogalmaznám meg, hogy ez tipikusan az a könyv, ami ha sosem olvastál önsegítő könyvet, akkor borzalmasan sokat fog adni neked. Mert összeszed innen-onnan mindenféle jó dolgot. És, ha szerencséd van akkor éppen nagyon jókor talál meg egy-egy bekezdés vagy mondat, és akkor sokat fog segíteni. De ha olyasmi olvasó vagy, mint én, hogy azért "önsegítő" témában elég sokat olvasott, akkor semmi újat nem mond, viszont ennek ellenére élvezheted, mert barátságos a fogalmazásmódja a könyvnek, és hát magyar, és nem akar annyira amerikai lenni..

Tervezem még olvasni a Bódi tesóktól, vintedről megvan még egy könyvük. Hiszem, hogy ezeknek a könyveknek is megvan a helye és ideje. Néztem tőlük videót, olvastam ugye a könyvet, és végtelenül jó az üzenet amit közvetítenek, és próbálják közérthetőre fordítani, de nem tudom, mennyire jön majd át mindenkinek. Megosztóak feltehetően ők is. Nekem szimpatikusak voltak, élveztem a könyv olvasását, úgyhogy maximálisan megérte a belefektetett időt és pénzt.

Idézetek a könyvből: 

"Határozd meg, mit akarsz és kezdd el még ma! Semmit nem veszíthetsz, de megnyerheted az életed!" 98. oldal

" Az életben nincsenek megoldhatatlan problémák. Az életben megoldatlan problémák vannak, amiket képesek vagyunk megfelelő gondolkodással megoldani. És vissza térve a probléma nagyságára: egy probléma nem nagy. Te vagy túl kicsi." 62. oldal

"Hogy mit mondhatnánk azoknak az embereknek, akik másokat piszkálnak? Azt, hogy ha nem tudsz semmi szépet mondani a másiknak, akkor inkább ne mondj semmit."  48. oldal

Fülszöveg:

Mindnyájan azért születtünk a világra, hogy valami csodálatosat alkossunk, kiváló egészségben, boldogságban és jólétben éljük le az életünket, fantasztikus kapcsolatokat alakítsunk ki és felejthetetlen élményeket szerezzünk.

Azért írtuk meg ezt a könyvet, hogy az életedbe boldogság, a lelkedbe erő, a szívedbe pedig remény költözzön. Ismerd meg magad a lelked legmélyéig, és tanuld meg szorongások nélkül élvezni az életet új esélyt adva magadnak.

Az a célunk, hogy miután elolvastad a könyvet, cselekedj. Teremts egy új, jobb életet!

Sophie Schönhammer: Star Collector – Csillaggyűjtő 1-2.

 

Rég olvastam már mangát, ha a tavalyi egy sorozatot nem számítom, akkor nagyon-nagyon rég volt már, hogy mangát olvassak. Hozzátenném, amikor 19 éve elkezdtem dolgozni, az első pár évben a fizetésem egy nagy részét költöttem mangákra. Persze ezeket ma már eladtam rég, de akkor annyira szerettem őket, hogy bőven költöttem rá egy fél vagyont.

 De közben változom én is, és a manga - manhwa - képregény kiadások is megszaporodtak, és a fizetésem meg nem ugrott akkorát, hogy mindent megvehessek. És igényem sincs igazándiból arra, hogy birtokoljam őket. Olvasni nagyon szeretem, de az, hogy itt porosodjon, csak hogy "bármikor" újra olvashassam, na arra már nem költök.

 Sajnos a munkahelyem bár könyvtár és úgy gondolja követi is a terendeket. A képregények és mangák vásárlásában borzalmas lemaradás van. Ennek fő oka, hogy a manga az nem "könyv", így a beszerzési lista végétől még úgy hat kilóméterre található az, amikor veszünk, és akkor se a legjobbakat.

Tudom, az, hogy valami jó vagy nem, egy eléggé szubjektív dolog, csak a gond, hogy általában olyan dönt a vásárlásról, aki életében nem olvasott se képregényt, se mangát. Így lett meg a könyvtárnak a borzalmas macskás, talán kínai sorozat...hát jah...azt olvastam idén...nagyon szar volt :D

 És így nem kerül megvásárlásra például ez, vagy a Solo Leveling, amit amúgy szerintem többen olvasnák. De megveszünk klasszikusokat képregénybe...amit aztán alig visznek. A Fan Girl az egyetlen manga sorozat amit megvettünk, az átment valahogy a rostán...

 De visszatérve erre a képregényre. Szerintem a történet roppant aranyos, meglepően kedves. A szereplőket szerettem, mert mindegyik kicsit elcseszett, de mégis szerethető. Behoz pár nehéz témát, bemutatva, hogy mindenkinek vannak titkai, családi gondjai, és néha az aki oly borúsan látja a világot, kiderül jóval szerencsésebb, mint a másik. Nézőpont kérdése ugyebár.

 A rajzolás nekem bejött, a borítóval ellentétben azok nekem szebbek. Valahogy elég elcseszettnek tűnik amúgy a második rész borítója :D Olyan fura fejük van rajta az embereknek.

 Örülök, hogy eltudtam olvasni, hála a kolléganőmnek, aki kihozta a Siófoki könyvtárból nekem olvasásra. Jó volt egy kicsit megint képregényt, mangát, bármit ami rajzolva van olvasni. Nem hosszú a sorozat, ez a két rész az egész, tehát nem volt veszély, hogy "függő vége lesz";), mert már vége is. De elég is, egy cuki történet, két fiatal srácról. Akik szeretik a gondolkodós, de nem túl mélyen gondolkodós, meleg fiús szerelmi sztorikat, azoknak tetszeni fog :) (és igen, fordítva raktam be a borítókat...bocsi :D)

Fülszövegek:

I. rész:

Fynn-nek lételeme az órákról való lógás, a szabadidejét cigizéssel és lustálkodással tölti. Így amikor egy váratlan szakítás kimozdítja a komfortzónájából és arra készteti, szedje össze magát és a változatosság kedvéért próbáljon meg csinálni valamit, fogalma sincs, hogyan kezdjen neki.

Ám egy csendes éjjelen felfigyel valakire a dombtetőn: az idegent Nikónak hívják, és imádja a csillagos eget kémlelni. Fynn maga is meglepődik, hogy mennyire felkelti az érdeklődését ez a furcsa srác, és izgatni kezdi, mi lehet olyan érdekes az éjszakai égboltban, amelyet Niko olyannyira kedvel. Lehet, hogy több bennük a közös, mint azt elsőre bármelyikük is hinné?

Fumax, Budapest, 2023

200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634703174 · Fordította: Horváth Vivien · Illusztrálta: Anna Backhausen

II. rész:

Fynn számára eleinte kihívás volt rájönni, mit is szeretne, de aztán rádöbben: Nikóval akar lenni! Most, hogy végre együtt vannak, Fynn alig várja, hogy mindent közösen csináljanak, amit a párok szoktak. Szeretne kimozdulni az új barátjával, megfogni a kezét és átölelni… De meglepetten és csalódottan veszi észre, hogy Niko mintha vonakodna ettől ott, ahol más is láthatja őket.

Amikor Zoe, aki volt barátnőből közös baráttá vált, elejt egy megjegyzést Niko múltjáról, amiről Fynn nem tudott, ő árulásként éli meg ezt. Miért titkolódzik Niko, ha elvileg ők egy pár? Fynn csak annyit szeretne, hogy a barátja megbízzon benne. Tényleg olyan nagy kérés ez?

Fumax, Budapest, 2023

200 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634703181 · Fordította: Horváth Vivien · Illusztrálta: Anna Backhausen

Michael Mosley: Csak egy apróság

 

• Kiadó: Libri
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2024
• Oldalszám: 220
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789636042974
• Fordította: Gyárfás Vera
• Megjelenés időpontja: 2024. február 20.

Még 2024-ben kaptam kölcsön @AniTiger barátnőmtől a könyvet, és nézzük a jó oldalát. Nagyjából egy évvel később vissza is tudom neki adni, úgy, hogy el is olvastam. Volt...amit olvasás nélkül adtam vissza, mert közbe a könyvtár megvette és annyira szerinte úgyse jó és akkor eladja :D...de általában olvasás után szoktam visszaadni könyveket, jó esetben egy évtizeden belül...megnéztem,  jelenleg nagyjából 75 könyve van még nálam...várva, hogy elolvassam.

 Viszont most, már nekiálltam összeállítani az év hátralevő részének olvasási listáját, vegyesen könyvtári-saját-kölcsön könyvekkel, hogy mindennel is haladjak. Örömömre szolgált, hogy amúgy ez a könyv a gyorsan olvasós fajta, úgyhogy egyrészt az olvasási hangulatomnak is jót tett, meg az "elolvasott oldalak" számának is. Jelenleg Molyon, a kalkulátor azt mondja nekem, hogy 74 oldalt kellene naponta elolvasnom, hogy mindent, amit terveztem elolvassak idén...haha.

 No de a könyvről. Könnyed olvasmány arról, hogy mik azok a szokások, amiket ha behozol az életedbe, akkor sokkal jobban fogod érezni magadat. Hogy egyedi-e a lista, és sosem olvastam ezeket így összeszedve? Nem, cseppet sem. Viszont tartom, hogy minél többször találkozunk egy-egy dologgal, annál könnyebb magunkat rávenni, hogy akkor hozzuk be az életünkbe. 

És sok könyvvel ellentétben ez a könyv, még a számítógépes játékokról sem akar lebeszélni. Tény, hogy nagyon sok olyan szokás - apróság van, amit, ha józan paraszti ésszel gondolkodunk, akkor pontosan tudjuk, hogy csinálni kellene.

 Minthogy, olvass ;), mozogj, és zuhanyozz hideg vízzel. De nem tudom ki az, aki amúgy önszántából hideg vizes zuhanyt vesz. Engem egyelőre a könyv sem tudott rávenni, pedig felsorolt ezer millió dolgot, hogy miért jó legalább egy percig megfagyasztani magad a zuhany alatt. De mivel...nekem reggel és este a relatív forró víz szükséges a lelkem egyensúlyához, nehéz rávennem már a közepesen langyosra is magam, nemhogy a hidegre o.O

 De az apró dolgok közt van a tánc, és az új dolgok tanulása is, az éneklés, vagy éppen a séta kora reggel. Mind olyan, amit az ember tényleg tud. De valahogy egyikre sincs ideje soha. Csak tudnám, hogy mit csinálnak az emberek, hogy semmire sincs idejük :P. Én relatíve sokat vagyok szabadban, oké, nem az allergia szezonban. Normál esetben elég sok dolgom van kinn, tehát amikor nem dolgozom, és nem süt halálra a nap, vagy télen nincs mínusz millió fok, akkor azért sokat szoktunk kinn lenni. Ma is nagyjából 2 órát vett igénybe a kerítésre felrakni a nád szövetet, hogy eltakarja, hogy nem olyan szép a kerítés. Ilyenkor jól el is fáradunk, és amúgy ezek után szokott eszembe jutni, hogy "én ma még nem tornáztam"...vagy mozogtam. Miután amúgy két órán át táncikáltunk, hogy ne tapossuk le a növényeket :D és rögzítve legyen a cucc...igen elszoktam felejteni, hogy amúgy az is mozgás volna.

 A könyv amúgy abból a szempontból kifejezetten jó, hogy rövid fejezetekre van bontva, olvasó barát, nagy közöket tartva és illusztrálva. Tehát könnyű a "csak még egy részt" elolvasni, mert egy-egy rész nem hosszabb, mint 3-4 oldal.

 Forradalmian új dolgot nem mond, de ha sosem olvasott az ember arról, mi tenne jót neki, akkor ez maximálisan jól összefoglalja az alapokat. Nem rossz könyv, én szerettem a nyelvezetét is. Olyan barátságosan közli, hogy ő miket próbált ki, minél mi volt a tapasztalata, és miként, hova illesztette bele az életébe. Kifejezetten kellemes volt olvasni.

 Belegondolva, túl sok új ötletet nem kaptam arra vonatkozóan, hogy milyen aprósággal javíthatnám az életemet. Mert hála naplót már rég vezetek (sajna nem mindennap, de próbálkozom), növények is vannak a szobámba, és próbálok reggel időben felkelni és mozogni is (ezen van mit javítani), a képernyő menteség este és az olvasás meg alap. Igen,...tudom, megint mindjárt tíz és még a gép előtt vagyok, de nem szoktam minden nap blogposztot írni. És amikor nincs ilyen feladatom, akkor kilenckor a gép kikapcsolása után a telefont is elrakom töltőre, és reggelig nem is nyúlok hozzá. Tízkor meg, ha minden jól megy már alszom is, hogy a napi 8 órás alvás meglegyen...nagyjából.

 Akinek nincs ötlete, mivel javítsa az életminőségét, viszont túl sok ideje sincs olvasni, annak ez egy tökéletes válogatás. Átfutható, ötleteket adó, ami tetszik, azt elolvasod, miért is lenne jó csinálni, és máris tettél valamit a saját egészségedért.

Fülszöveg:

„Annyira biztos vagyok a könyvemben felsorolt apróságok pozitív hozadékaiban, hogy többet is beépítettem a napi rutinomba. Kiválasztottam azt a harminc kedvencemet, amelyet egy átlagos napon elvégzek, így könnyebben eldöntheted, hogy neked mi fér bele. Igencsak bőséges a választék, de természetesen nem várom el, hogy mindet egyszerre próbáld ki! Azért remélem, hogy kedved támad egy-kettőhöz, és a jótékony hatások láttán fokozódik majd a lelkesedésed.

(…) Lapozd végig a könyvet, válassz ki egy új ötletet, és adj neki egy esélyt. Amikor már szokássá rögzült, megint lapozz bele a könyvbe, hátha szívesen kipróbálnál valami mást is.

Sok szerencsét!”

Tudtad, hogy a csokoládé jót tesz a szívnek, az éneklés természetes kábítószer, a szobanövények pedig serkentik a memóriát?

Mind tudjuk, mennyire fontos a tápláló étrend, az egészséges testsúly, a rendszeres testmozgás, a pihentető alvás ahhoz, hogy egészségesek maradjunk.

De pontosan mit kell tennünk azért, hogy jól legyünk?

A válasz közel sem egyszerű, mivel az újságokban, a televízióban és a közösségi médiában sokszor egymásnak is ellentmondó tanácsokkal találkozunk.

Ezért döntött úgy dr. Michael Mosley, hogy interjút készít a legfrissebb orvostudományi kutatások vezetőivel, olyan tudósokkal, akik a szakterületük elismert képviselőinek számítanak, és megkérdezi tőlük, hogyan és mivel támogathatjuk az egészségünket. Ráadásul a tőlük kapott összes gyakorlati jótanácsot kipróbálta, sőt az ismerősein is tesztelte az egyes elméleteket.

Így született meg a szórakoztató ismeretterjesztés kiváló példájaként ez a kötet, amely harminc egyszerű szokást ajánl a figyelmünkbe: ha elsajátítjuk és rendszeresen gyakoroljuk őket, nagymértékben javíthatunk az életminőségünkön, valamint fenntarthatjuk mentális, szellemi és testi egészségünket.

Liz Kelly: Ez a könyv olcsóbb, mint a terápia

 

• Kiadó: Ad Librum
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2025
• Oldalszám: 232
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9786156439444
• Fordította: Dávid-Goitein Zsófia
• Megjelenés időpontja: 2025. június 3.

 Tudom-tudom, ezer önsegítő könyvet olvastam már. Igen tudom, mind ugyanazt mondja, és egyik sem váltja meg önmagában a világot.

De hiszek abban, hogy még tudnak az ilyen könyvek újat mondani. Abban is hiszek, hogy eljön az a szint, és az a mennyiségű könyv olvasás a témában, hogy vagy megunom a dolgot, vagy végre nem 3-4 napig foglalkozom aktívan csak a dolgokkal, hanem mélyebbre is megyek.

 Be kell látnom, hogy bár általában nem fogadok szót a könyvekben leírt 100 millió feladatnak. Ennek ellenére az elmúlt 15 évben borzalmasan sokat változtattak a felfogásomon. Mi lett volna akkor, ha valóban minden "hülye kitöltős szart" ki is töltök?

Egyszerűen nem az a típus vagyok, aki beleír az olyan könyvekbe, amik arra vannak kitalálva, hogy bele írj. Mondanám, hogy az a határozott nő volnék, aki ilyenkor füzetet fog, és inkább abba csinál meg MINDEN feladatot. De nem. Eddig nagyjából 3 könyv érte el nálam, hogy füzetet fogjak és megcsináljam amit kér tőlem, és az se volt túl tartós. Múltkor visszaolvastam az egyik "álomtérképes" cuccot...sajna azóta se nyertem lottót, úgyhogy még várok a megvalósításra.

 Tehát, tisztában vagyok azzal, hogy minden önsegítő könyv nagyjából ugyanazt mondja és ennek ellenére, hajlandó vagyok egy csomó önsegítő könyvet olvasni. Mégpedig azért, mert megnyugtat a tény, hogy nem vagyok egyedül, másnak is vannak hasonló problémái. Vagy épp az derül ki, hogy a többiekhez mérten, én még egész normálisan élek. Meglepő vagy sem, az, ha azt erősíti benned egy könyv, hogy amúgy normálisabb vagy az emberek egy részénél... meglehetősen pozitív dolog.

Tehát jött ez a könyv, és nem mondott semmi újat. Viszont a nyelvezete meglehetősen könnyen fogyasztható és kedves. Ez alatt értsd azt, hogy nem, nem váltja meg a világodat. Nem beszél le a terápiáról, viszont elmondja mennyi mindent csinálhatsz, ha bizonyos dolgokat tapasztalsz.

Természetesen, mint a legtöbb önsegítő könyv, ebből sem maradhatott ki a szent háromság ;)

1. Tudatos jelenlét, menőbb nevén mindfulness
2. Meditáció
3. Önelfogadás és önegyüttérzés

 Az elsőt próbálom gyakorolni. Például elérte nálam, hogy próbáljak határt szabni a digitális jelenlétemnek, és annak mennyi időt töltök a telefonom társaságában. Nem feltétlen csak az ő hatására...de most már felírtam egy füzetbe (há füzetet fogtam!!), hogy mikor kapcsolok teljesen ki a nap folyamán az online térből és az este mely részétől mellőzők minden digitálist. Ezt, amúgy 21.00 órában határoztam meg, amikor gépet kikapcsolok és telefont sem fogok a kezembe. Sajna a "töltsd a telefont egy másik szobában", még nem kivitelezhető, mert nincs analóg ébresztőórám . . . még... (nem belekötni, hogy a poszt kilenc után ment ki...kivételek vannak).

 A meditáció... imádnám, ha menne. Komolyan szeretném, ha képes lennék rá, de jelenleg ahányszor próbáltam, vagy elkalandozom borzalmasan, vagy felhúz az egész és idegesebb leszek, mint voltam, úgyhogy hagyjuk...még nem adtam fel.

Önelfogadás és önegyüttérzés, és a "ne ostorozd magad", borzalmasan kellene, és bízom benne, hogy egyszer elérek erre a szintre, amin egy csomó ember van, hogy "leszarom, mit gondolsz". Jelenleg még nem itt tartok. Elfogadom a gondolataimat és magamat olyannak amilyen vagyok, de néha ki tudok akadni, ha nem úgy mennek a dolgok ahogy én akarom. És persze pl. vezetés alatt folyamatosan azon kattogok, hogy "jól csinálom, senkit nem zavarok?"...borzalmas amúgy, amikor egy dolgot túlelemzel...és persze nem hiszed el, hogy jól csinálod. Egyszer majd csak elhiszem, hogy érek valamit, és képes vagyok dolgokra. Addig maradnak az önsegítő könyvek és a munka magamon.

 Mert bár, nem szoktam minden kitöltős "szart" kitölteni, azért elszoktam gondolkodni a dolgokon, és sok minden megmarad és formál. Ma már tartom, hogy sokkal jobban megy a "nem érdekel, nem az én dolgom", mint pl. 10 évvel ezelőtt. 

 A könyv, ez itt konkrétan. Nos semmi újat nem mond, tényleg nem. Viszont teljesen kedves a  hangvétele, rengeteg oldalon keresztül foglalkozik a szerelem, gyász kategóriákkal, amik részben érdekelnek, részben, teljesen érdektelenek számomra, de azért elolvastam azokat is. Gondolkodtam, a könyv végén lévő dolgon, hogy de amúgy kereshetsz terápiás szakembert stb. és arra jutottam, hogy jelenleg úgy érzem, hogy bár lenne min dolgozni szakemberrel, még hiszek abban, hogy idővel ezt egyedül-barátokkal megtudom oldani. Lehet gyorsabb lenne, de az a baj, hogy az a generáció vagyok, aki borzalmasan feszélyez, hogy ismeretlen emberrel beszéljen arról, mi szar az életében, és elmondja, hogy szerinte ki tehet róla :D (természetesen, sosem én tehetek róla ;) - szarkazmuuus-) De ki se zárom azt, hogy valaha terápiára menjek...de borzalmasan fogom sajnálni azt a terapeutát.

 Összességében, hogy a könyvről is írjak. Szép nagy betűs könyv, és vannak nagy szelős oldalak benne. Ha egy kis lelki támogatásra vágysz, vagy csak olvasnál valamit az önsegítő dolgokról és terápiákról amerikai viszonylatban, akkor tökéletes választás. Elég jól körbejárja a témákat, de egyikbe se megy bele túl mélyen. Talán a szerelem és a gyász volt a két olyan téma, amit tényleg oldalakon át kifejtett, de amúgy nem kell félni attól, hogy túl mély és tömény lenne a könyv. Vannak benne persze esettanulmány sztorik is, akik szeretik az ilyeneket, azok örülni fognak, akik nem szeretik az ilyeneket, azoknak sem kell aggódni, mert talán 4-5 ilyen van az egész könyvben, tehát nem  a sztorizás viszi el a helyet.

 Az írónő amúgy kedves és aranyos, és szerintem biztos jó terapeuta, biztosan sokan szeretik is. Szabad szájú, és bár az elején felhívta a figyelmet arra, hogy káromkodás is várható...gyanús, hogy a magyar fordítás elvitte a káromkodás részt, mert nem tűnt fel :D

Fülszöveg:

Nehéz jó terapeutát találni. Még nehezebb egy jó terapeutát találni, akivel jól tudsz együttműködni – és még meg is tudod fizeti az óradíját.

Ebben a könyvben a tapasztalt terapeuta, Liz Kelly elhozza hozzád a terápiás rendelőt. Tehát ha szűkös a költségvetésed, nem találsz minőségi szakembert a környéken, vagy hónapok óta egy terapeuta várólistáján ragadtál, még akkor is jobban érezheted magad Liz segítségével.

Pimasz humorával Liz a bonyolult mentális fogalmakat is olyan jól magyarázza el neked, hogy azokat azonnal a gyakorlatba is átültetheted. És még a terápiás közhelyeket is hanyagolja. Ehelyett megtanulhatod, hogyan

– gondoskodj önmagadról, amikor az élet túlterhel (és nem, a bevásárlás nem számít)

– csendesítsd el és szelídítsd meg a belső kritikusodat (mert, legyünk őszinték, túl szigorú vagy magaddal)

– kezeld az összes érzést (még azokat is, amelyeket úgy teszel, mintha figyelmen kívül hagynád)

– állíts fel határokat, és sajátítsd el a nemet mondás művészetét (különösen, ha nagyon-nagyon nehéz)

– tarts fenn egészséges kapcsolatokat, és találd meg a neked értékes embereket (mert vannak!)

– birkózz meg a gyász és a veszteség fájdalmával (még akkor is, ha úgy érzed, hogy soha nem lesz jobb)

– rangsorold az értékeidet, hogy értelmesebb, ütősebb életet teremts (mert megérdemled!)

Lehetséges jobban érezni magad – csak tedd meg az első lépést, és hagyd, hogy Liz legyen a vezetőd!

Liz Kelly, LICSW, pszichoterapeuta, klinikai szociális munkás, író Észak-Virginiában él, aktív, dolgozó emberek támogatására szakosodott. Segít, hogy megtalálják a célt, képesek legyenek csökkenteni a stresszt, valamint tudatosabban élni. Olyan kliensekkel is foglalkozik, akik gyászt, veszteséget, vagy más élethelyzet-változást élnek meg. Amikor nem dolgozik, hétvégi felfedezőútra indul a férjével és két lányával. Szereti a kreatív tevékenységet és az összeszedettséget, (ha nem terapeuta lenne, akberendezésből élne!), a dokumentumfilmeket, szívesen próbál ki új recepteket, szeret túrázni, vagy a barátaival és a szomszédai társaságában tölteni az időt.

Szvetelszky Zsuzsanna: Boldogan a munkahelyen

 

• Kiadó: Animus
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2025
• Oldalszám: 288
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789636147228
• Megjelenés időpontja: 2025. május 30.

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, olvasás alatt is és most utána is. Mert ugye, a cím az, hogy „Boldogan a munkahelyen”, ami egy ma elég utópisztikus kijelentés, holott amúgy nem lenne ez annyira elvetemült dolog.  De mit is értünk az alatt, hogy Boldogan a munkahelyen.

 Sokan úgy vélik, hogy a boldogság az, hogy azt csinálsz amit akarsz, és az főleg az, hogy nem csinálsz semmit sem. Ez is egy opció, említi is a könyv a „kollégák, akik megtesznek mindent, hogy mindenki MÁS, jobban hozzáférjen a munkához, mint ők”. De nem hiszem, hogy a legtöbb ember, ha azt kérdezik tőle, hogy „mi tenne boldoggá a munkahelyeden?”, akkor azt válaszolná, hogy, hát „ha nem kellene dolgozni”. Biztos van, aki ezt válaszolná, de a legtöbb ember azért (remélem), szereti hasznosan tölteni az idejét.

 Az, ha egy munkavállaló boldog a munkahelyén egy win-win helyzet mindenkinek. Ugyanis, jóval produktívabb vagy, ha boldogan mész be dolgozni, mint akkor, ha esetlegesen gyomorgörccsel vagy pánikkal, vagy szorongással mész. Ez utóbbi amúgy hamar kiégéshez vezet, tehát ha azt érzed, válts, amilyen gyorsan csak megteheted.

 A könyv arra az esetre is felkészít, ha amúgy jelenleg NEM vagy boldog a munkahelyeden, de szeretnél az lenni, mert van egy fixa ideád, hogy ahol vagy, az amúgy egy jó munkahely, csak sok lett a „csak” kezdetű mondat a munkádban, meg a „de” kezdetű mondatok amikor mesélsz bárkinek a munkahelyedről, hogy „Nagyon jó hely, de…” Tehát a könyv próbál ötleteket adni arra, hogy hozd ebből a helyzetből is ki a legtöbbet, és minden napot és interakciót azokkal, akiket nem szeretsz, fogj fel úgy, mint gyakorlás az életre. Ők azok, akikkel gyakorolhatod a türelmet, hisz nem ütheted pofon a főnököd/kollégád/beosztottad (jóesetben), bármennyire is idegesítőnek találod őket. Gyakorolhatod velük a stressz kezelést, ha ők stresszt váltanak ki akkor ugyanis meg kell tanulnod ezt a stresszt kezelni, ha nem akarsz két hónap után kiégni…Ez a része a könyvnek amúgy egy „mentsük a menthetőt” típusú rész volt, az a tipikusan „nézzük a jó oldalát annak, aminek nincs”, de legalább jól hangzott, bár igazi stressz kezelésről nem olvashatsz a könyvben, csak említve van a tudatos jelenlét, a meditáció, mint opció.

Tehát, ha jelenleg nem vagy boldog a munkahelyeden, akkor a könyv még felveti, hogy próbáld elkerülni azokat, akikkel nem vagy jóban, vagy úgy érzed energia vámpírok. Ezt olvasva eszembe jutott, hogy azért ez nem mindenhol olyan marha könnyen kivitelezhető. Persze nincsen multinál tapasztalatom, de úgy hiszem, hogy azért ott se úgy van, hogyha amúgy aki 2 méterre dolgozik tőlem, és én utálom, akkor el tudom kerülni…. De amúgy tény, hogy én is próbálom a munkahelyemen elkerülni azokat, akiket nem kedvelek annyira, de tekintve, hogy én vagyok az akivel elsőnek találkozik, nagyjából mindenki, mert előttem mennek el…ez nehezen kivitelezhető ;)

Tehát összességében a könyv mond is dolgokat, meg nem is. Erősen kétes pár dolog, hogy az működhet-e. De tény, munkavállaló és munkáltatói oldalról is bőven lenne mit tanulni még így is a könyvből.  Nem mondom, hogy sok újdonságot olvastam benne, de káromra nem válik, hogy elolvastam.

 Érdekes volt, amúgy az olvasók kérdései, amikor látták, hogy ezt olvasom. (mindig ott van a pulton mellettem, amit épp olvasok…feltételezve, hogy lesz is időm bele olvasni – nem volt - ). Az alábbi mondatokat kaptam ugyanis meg:

• ·        Tényleg, és van olyan, hogy boldog munkahely?
• ·        Áh, ilyen nincs, erről már könyvet írnak?
• ·        Ennyire el vagyok már keseredve? De ugye nem mész el? (ez így pont nem értettem a könyvvel konszenzusba, elvégre pont azt akarja a könyv, hogy boldog legyek ott ahol vagyok XD)

Tehát érdekes volt megfigyelni, hogy miként reagálnak az olvasók egy adott könyvcímre. Igazándiból az esetek nagy részében, a „boldogan a munkahelyen” ezek szerint egy utópisztikus elképzelés. Nincs és nem is lesz ilyen, legalábbis nekem a kérdések ezt mutatták. Ami amúgy szomorú, mert azt jelzi, hogy az emberek nagy része úgy megy be a munkahelyére, hogy „mikor mehetünk haza?” Nem mondom, hogy nekem nem jut eszembe ez a mondat, beérkezés után 10 perccel már, de régen nem így volt. Most a könyv hatására kipróbálok még pár dolgot, de én elengedtem már azt, hogy teljesen boldog legyek a munkahelyemen. A munkahelyem sem akarja ezt, én meg beletörődtem, hogy ha „elég jól érzem ott magam”, az egyelőre elég, azt majd lesz valahogy. Megjegyezném, nem vagyok boldogtalan a munkahelyemen, de boldog sem, volt idő, de már nem.

 

Amúgy a könyvből az egyik kedvenc és találó mondata számomra:

„Szokás mondani, az ember céget választ, de vezetőt hagy ott.

Fülszöveg:

A munkahely nemcsak egy hely, ahová bemegyünk – hanem egy tér, ahol fejlődhetünk.

Miért szól annyi könyv a vezetőknek, miközben a legtöbben beosztottként dolgozunk? És miért írnak még mindig gyakran múlt századi elvekről, amikor a munka világa megváltozott – és megváltoztunk mi magunk is?

Ez a könyv azoknak szól, akik a jelen kihívásaiban keresik a kapaszkodókat. Akár irodában dolgozunk, akár otthoni-munkahelyi hibrid életmódot folytató szakemberek vagyunk, legyen a munkánk szellemi vagy fizikai, egyvalami közös bennünk: nem mi vezetjük a céget, de benne élünk a mindennapjaiban. A cél: a munkahelyünket a saját fejlődésünk eszközévé tenni – nemcsak túlélni a cégben, hanem lehetőségként használni. A kötet négy kulcsterület köré

épül: önismeret, társas kapcsolatok, fejlődés és változás. Megmutatja, hogyan alakíthatjuk át a mindennapi munkahelyi jelenlétet személyes értékké, sőt erőforrássá – még akkor is, ha néha idegesít a kolléga, a főnök vagy maga a rendszer. Gyakorlati tanácsokat, felismeréseket és új nézőpontokat kínál azoknak, akik nemcsak dolgozni akarnak, hanem jobban is szeretnék érezni magukat közben.

SZVETELSZKY ZSUZSANNA szociálpszichológus, egyetemi docens, vállalati kommunikációs szakértő. 2002-ben jelent meg a pletykáról egy monográfiája, azóta pedig írt a rejtett szervezetekről, modern társas jelenségekről, mint például a kapunyitási pánik, valamint a fenntarthatóság témájáról is.

Több mint két évtizede foglalkozik szervezetek, vállalatok, közösségek, települések rejtett hálózatainak, informális kommunikációjának feltárásával. Tudományos és alkalmazott kutatási területei a pletyka pszichológiája, az informális hálózatok és a vállalati kommunikáció.

A HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpontjának külső kutatója, tudományos munkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem Társadalom- és Kommunikációtudományi Intézetében a Szociológia Tanszék oktatója, a LINK-Group hálózatkutató központ tagja.

14 éves lett a blog

 

Helló mindenki :)

Amikor ez a poszt publikálásra kerül, akkor tölti a blog a 14. születésnapját. 

2011-ben július 21-én posztoltam először. Akkor úgy gondoltam, hogy 5 éve a szakmában, és 2 nappal kb. a segédkönyvtárosi / könyvtárosasszisztensi bizonyítvány osztás után, bölcs dolog lenne olyasmivel foglalkozó blogot indítani ami érdekel. Így lett könyves blogom, és így vállaltam hellyel-közzel recenziókat is kiadóknak. Imádok olvasni ez nem változott egy cseppet sem, csak tavaly-idén bejött egy másik szenvedély is a láthatárra és így a könyves blog kicsit háttérbe került. Jó esetben nem végleg, hisz írni-olvasni továbbra is szeretek és tervezek, úgyhogy remélhetőleg, ha nem is maximális aktivitással, de folytatódik a blog.

Ebben a 14 évben voltak aktívabb éveim, és kevésbé aktív éveim, 978 poszt született eddig, ami amúgy nem olyan rossz szám. Ahhoz képest, hogy csupán hobbiból és kedvtelésből írok. A 14 év alatt rengeteget változtam, változott az ízlésem is. A regények legtöbbjét az önsegítő könyvek vették át. Amiket kisebb-nagyobb haszonnal forgatok...önbizalmat még nem adtak sajnos ;)

 Viszont, nagyjából másfél hónapja jött az agymenésem, hogy nem szeretném a könyves és egyéb tartalmaimat keverni, így elindítottam a vezetéssel kapcsolatos blogomat is. Ezt itt éritek el! Hiszem, hogy az a blog is és ez is aktív életet fog élni. Jelenleg kellően fókuszált kezdek lenni egy másik irányba, így feltehetően az új blog aktívabb lesz, mint ez a jelenlegi. És amikor ez a poszt kimegy, már betöltöm a 39-et is :D Igen, a blog - moly - valós születésnapom, kb. 2-3 nap eltéréssel esnek egymás után ;) 

Jó olvasást, és tényleg, próbálok visszatérni ide is, mert azért szoktam olvasni...csak ez a meleg elviszi az energiáimat ^^

Terri Cole: Húzd meg a határaidat

 

 

 

 

Könyv: Terri Cole: Húzd meg a határaidat
Kiadó: Good Life Books
Kiadó székhelye: Budapest
Kiadás éve: 2025
Oldalszám: 284
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789636301569
Megjelenés időpontja: 2025. március 26.

Nagyon sokszor van az, hogy az ember nem húz határokat. Megtesz mindenkinek mindent amire kéri, akár akarja akár nem. Legyen szó munkáról vagy magánéletről. A könyv rámutat azokra a buktatókra, amikbe újra és újra belemennek az emberek, annak ellenére is, hogy ők maguk nem akarják megcsinálni a dolgokat, de hát nem mondhatnak nemet....

De...dehogynem. Borzalmasan sok dologra mondhat az ember nemet, ha nem akarja. Értelemszerűen vannak helyzetek amikor a nemet mondás nem opció viszont jóval kevesebbszer van ez, mint azt az ember gondolja. Az esetek 80%-ban, ha valamit nem akarunk megtenni, akkor nem is muszáj. Csak érvényesítenünk kell azt a pontot, hogy igenis néha az "én" kerüljön  előre, és nem mindenki más.

 Érdekes volt a könyvet olvasni, és pár eset leírásakor azon gondolkodtam, hogy "de miért vannak még ebben a kapcsolatban", mert külső szemlélő számára nagyon is látszott az elhangzottakból és leírtakból, hogy nagy határsértések vannak abban a kapcsolatban. De még én is tudom, hogy amikor az ember benne van akkor nem feltétlen látja azt, amit  a többiek már rég. Vagy jóval később jön rá, hogy mit kellett volna tennie.

Így majdnem 39 évesen próbálok rájönni, hol vannak a határaim. Szeretek segíteni az embereknek, de tény, nem mindig van hozzá kedvem. Munkámból adódóan értelemszerű, hogy az olvasóknak segítek, de például az már nálam határátlépés, hogy kéretlenül elmeséli az életét, ami viszont már nem tartozik rám / nem érdekel /nem tudok vele mit kezdeni / nem munkaköröm más bajával foglalkozni, arra vannak szakemberek. Próbálok tudatosan figyelni rá, hogy más nyűgje ne váljon az én nyűgömmé, hogy igenis képes legyek meghúzni az határt. 

 Mert van életem, és azt szeretném élni is. És bár úgy gondolom, elég segítő természet vagyok mostanában arra is rájöttem, hogy sokkalta több határ húzás kell ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam. Tehát mindenképpen jó volt, hogy elolvastam a könyvet, még ha nem is lettem / leszek határállító guruvá és mesterré, de tény, több határt kell húzni. És komolyan elgondolkodni mindig, hogy ez amit éppen teszek, ezt akarom-e egyáltalán, vagy csak képtelen voltam azt mondani, hogy nem, holott megtehettem volna....

Fülszöveg:

Többségünknek ​soha nem tanították meg, hogyan érvényesítse saját érdekeit és miként fejezze ki hatékonyan a vágyait. Sőt, inkább passzív-agresszív viselkedés mögé rejtjük az érzéseinket, megtagadjuk saját igazságainkat vagy addig nyomjuk el érzelmeinket, amíg depressziósak vagy annyira frusztráltak leszünk, hogy felrobbanunk, amivel akár tönkre is teszünk egy nehezen felépített bizalmat és kapcsolatot.

Földünk legsikeresebb és legelégedettebb embereinek van egy közös vonása: asszertívak, vagyis képesek világos, egészséges határokat felállítani, és ezeket kommunikálni. Egyértelműen ez a képesség a legfontosabb tényező, ha arról van szó, hogy egészséges, boldog és önrendelkezéssel teli életet éljünk.
Miket ismerhetsz meg a kötetből:
• Mik a határállítás alapjai?
• Milyen típusai vannak az egészséges határainknak
• Hogyan vezet társfüggőséghez, ha nincsenek meg a határaink
• Melyek azok a rossz minták, amelyekkel eddig próbáltunk rosszul határokat húzni?
• Kik az életünkben a határrombolók?
• Három lépés, amivel felismerheted majd felállíthatod az egészséges határaidat
• Egyedi, határállító terved elkészítése

Ebben a kötetben Terri Cole pszichoterapeuta tehát azokat a különleges készségeket mutatja be, amikkel felhagyhatunk a mások kedvében járásnak (méghozzá bűntudat és dráma nélkül), önmagunk cserben hagyásának, és amikkel képessé válhatunk arra, hogy tudatosan irányítsuk érzelmi, spirituális, fizikai, személyes életünk minden egyes aspektusát. Mivel a határállítás mesterévé válás egy folyamat, Cole a gyakorlatba is átültethető stratégiákat, forgatókönyveket és technikákat mutat be, amelyeket bármely pillanatban használhatunk, amikor csak szükségünk van rájuk.

Ez a könyv azoknak is szól, akik már belefáradtak a túlzott adakozásba, a túlcsinálásba vagy akár a túlérzésbe. Ha már mindent megtettél másokért, főként a saját rovásodra, ajándékozd meg magad a határállítás felszabadító erejével!

„Terri gyakorlati lépésekkel segít kézzelfoghatóbbá tenni a határok felállításának működését, hogy profi határállítóvá váljunk. Egyszerű és a gyakorlatba átültethető szemléletmódja olyan, mint egy friss szellő. Egyértelmű tanácsokat ad ahhoz, hogyan emelhetjük magasabb szintre a határállítást.” – Dr. MARIEL BUQUÉ traumapszichológus

Nick Trenton: Ne agyald túl!

 

• Könyv: Nick Trenton: Ne agyald túl!
• Kiadó: Édesvíz
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2021
• Oldalszám: 204
• Kötés: Keménytáblás
• ISBN: 9789635072637
• Fordította: Medgyesy Zsófia

Szeretném azt mondani, hogy ez egy jó könyv, de nem éreztem ezt. Vannak benne jó dolgok, vannak olyan ismeretek, amik tényleg hatásosak lehetnek, de nem éreztem magaménak a mondanivalóját. Valahogy olyan volt, olvasás közben, mintha totálisan nem nekem szólna. Ebből adódóan nem akarom pontozni sem, hogy mennyit ér, mert feltehetően azoknak, akiknek erre szüksége van, azoknak a felsorolt dolgok hatásosak lesznek. Legalábbis bízom benne, hogy ez így lesz.

Hála az égnek, sosem voltam igazán szorongó típus, sem pánikrohamom nem volt. Biztos szorongok amúgy egy csomó dolog miatt, de nem érzem azt, hogy a túlagyalás lenne a válasz a kérdésre. Szoktam spekulálni, szoktam azon gondolkodni, hogy „mi lenne, ha”, de igazándiból szerintem én még az egészséges mértéket ütöm meg. Tervezek a jövővel, és emlékezem a múltra, de nem kezdek bele elemzésbe, hogy a Kiss Jóska mit gondol rólam. Megtanultam az elmúlt pár évben, hogy nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Feltehetően ezért nem agyalok túl annyi mindent.

Nekem is van persze hova fejlődnöm, de ehhez ez a könyv nem nyújt segítséget. És nem azért mert úgy érzem felületesen olvastam volna, inkább azt éreztem olvasás közben, hogy jó dolgokat mond, de keveset és azt borzalmasan felszínesen.

 Viszont arra is rájöttem, hogy bár nem élek a múltba sem a jövőben, a kelleténél még mindig sokkal többet merengek ebben a két idősíkban, mint a jelenben. Ilyen szempontból ez elgondolkodtatott, de ennyi sajnos.

És ami még hasznos, bár nem csak ez a könyv hangoztatja, de nem lehet elégszer az embernek elmondani. Azzal törődj, amire van ráhatásod. Ne foglalkoztasson az, amire nincs. Ha nem tudsz rajta változtatni, akkor fogadd el, vagy lépj tovább abból a szituációból, ha viszont van ráhatásod a dolgokra, akkor ne várd azt, hogy majd egyszer, valaki helyetted megoldja a dolgokat. Megsúgom, soha nem fogja senki megoldani a TE problémádat. Csak és kizárólag te, mert hidd, el a legtöbb embert egyrészt nem érdekli a problémád, másrészt meg, nem gondolatolvasó, ha segítséget se kérsz, akkor nem fogja tudni senki, hogy mi a te nagy problémád, aminek megoldásában segíthetne :P

Tehát, egy olvasmánynak jó volt. Lassan haladtam vele, de nem azért mert olyan megfontoltan akartam volna olvasni, hanem mert mindig rá kellett vennem magam, hogy fejezzem be, hiszen nem olyan vastag, félbe ne hagyjuk, hátha mond valami okosat, de kedvem nem nagyon volt hozzá. Nem mondom, hogy egy másik élethelyzetben, nem lett volna jobb olvasni… lehet, lehet nem jókor került hozzám, viszont…ez van. Nem hiszem, hogy újra olvasom, valaha is, de azért a szerzővel még próbálkozom.

Fülszöveg:

„A ​gondolat nem az ellenségünk. Agyunk elképesztően hasznos eszköz, ám amikor túl sokat agyalunk, azzal épp csorbítjuk e csodás eszköz élét.” – Nick Trenton

A TÚLGONDOLÁS A BOLDOGTALANSÁG EGYIK LEGNAGYOBB OKA.

A túlgondolás, vagy ismertebb nevén agyalás, korunk egyik legfertőzőbb járványa, mely számos pszichoszomatikus fizikai tünet forrása. Azonban léteznek jól bevált megoldások és módszerek a stressz és a romboló hatások megszüntetéséhez, ha minőségi és nyugodt életet szeretnénk élni.

Nick Trenton Ne agyald túl! című könyvével segít megtalálni a kiutat a szorongás és a stressz okozta zsákutcából. A szerző részletes, hatékony és bevált technikákat ismertet, melyek segítenek áthuzalozni az agyunkat, irányítani a gondolatainkat, megtalálni a fókuszt, és megváltoztatni a mentális szokásainkat. Trenton legfőbb törekvése az, hogy segítsen kiszabadulnunk a saját magunk által ránk szabott mentális börtönből, újrakeretezni a szemléletmódunkat és megváltoztatni a viselkedésünket, amelyek során könnyedén kiiktathatjuk az aggodalmat, kételkedést, teóriagyártást, más szóval az agyalást az életünkből.

Íme néhány a könyvben vázolt hatékony módszerek közül, a negatív gondolatok dédelgetése és a rágódás ellen:

Stresszkezelés 4 lépésben

Narratív terápia és kivezetés

Autogén tréning

Irányított imagináció és vizualizáció

Progresszív izomlazítás

Kognitív viselkedésterápia

Feszültségmenedzsment

Nincs több önmegsemmisítő beszélgetés, egyre lejjebb és lejjebb húzó ördögi érzelmi spirál. Nincs több kusza és gyötrő gondolatokkal teli, álmatlan éjszaka.

SZABADÍTSD FEL A KORLÁTLAN LEHETŐSÉGET MAGADBAN, ÉS KEZDJ EL ÉLNI, ITT ÉS MOST!

Korszak zárás - korszak kezdés

 

Gondoltam, írok egy záró posztot is a tanuló vezető időmről, hogy egy korszakot lezárhassak, és jöhessen a vezetős időszak, a rutin megszerzése, és hasonló dolgok.

A Jogosítványt 2025.03.05-én szereztem meg, a 4. forgalmi vizsgámat követően. Ha minden igaz, akkor mindig másik vizsgabiztosom volt.  Egyik vizsgabiztosomnak sem tudom a nevét. Annak ellenére, hogy mindegyik bemutatkozott! 

Ahogy írtam az előző vezetős posztomban is, és ahogy elmondom mindenkinek (is), aki kérdezi, hogy hogyhogy csak 4-szerre mentél át. Ezt dobta a sors, ez volt megírva. Sokak jönnek a "KAV lehúzza az embereket" szöveggel. Tök sokan, el sem tudjátok képzelni, hogy akárhányszor téma, hogy átmentem, és vagy nem, mindig a KAV van elővéve, és ott kell magyarázkodnom, hogy nem. NEM a KAV tehet a bukásaimról, mindegyiknél pontosan tudtam, hogy miért buktam, teljesen jogos volt minden észrevétel, és volt ahol én már magamat percekkel a valós bukás előtt is kiraktam volna a kocsiból ;) Tehát, az én esetemben a dolog nem pénzlehúzás volt. Kellett egy vizsgázási rutin, hogy ne érezzem magam már nagyon szarul, ha mögöttem ül valaki és bámul. Kellett egy nagyon jó oktató, aki próbált rávezetni, hogy "De, te tudsz vezetni, mutasd csak meg neki" és aki arra az ötletemre, hogy "nem lehetne-e, hogy elmondod neki, hogy tudok vezetni, és az elég?" közölte, hogy nem :P

A 3. vizsgámkor mindenki izgult értem, és szerintem az már nyomasztott, borzalmasan nagy teher, hogy mindenki azt szeretné, hogy sikerüljön a vizsgád. Ebből adódóan, a 4. vizsgámról egyetlen egy ember tudott, és még egy a vizsga előtt kb másfél órával, mert megkérdezte, hogy "miért nem kocsival?" :D És közöltem vele, hogy kérdezd meg ezt két óra múlva ;) Lesokkolva, hogy amúgy jah éppen mooost megyek vizsgázni. Próbáltam mindenki elől eltitkolni, kisebb nagyobb sikerrel, hogy mikor lesz, hogy hagyjanak békén, ne kérdezzék, ne izguljanak, ne legyen még ez is az én terhem, elég nekem az, hogy egy órán át ne csináljak semmi nagy baromságot. Elég jól sikerült amúgy, amikor felraktam a fotót a kormányablak előtt egész sokan lepődtek meg ;)

Így 3 nappal később és 3 oda-vissza úttal a városban, már saját kocsival, még mindig dolgozza fel a lelkem, hogy legálisan, beülhetsz, mehetsz és hopp már ott is vagy a munkahelyeden. Szerintem egy ideig még ez lesz, hogy fel kell dolgoznom, hogy mehetek, és általában egyedül vagyok és senki nem szól bele semmibe (bár a vége felé, már az oktatóm is csak azt kérdezte, hogy "de ő miért van mellettem? Tudjuk, hogy tudok vezetni, akkor miééééért?" és erre mondtam mindig, hogy "mert veled tudok legálisan gyakorolni). Ebből a három útból arra jöttem rá, hogy 1. szoknom kell a dízel után a benzines dolgot. 2. nem eldobni a kuplungot, mert akkor ugrálunk, meg lefulladunk, 3. leszarni, hogy dudálnak, 4. belőni mennyit hazudik a kilométeróra, úgyhogy hétfőn gps-es cuccal megyek és meglátjuk. Mert azért gáz lenne, ha kapnék egy gyorshajtós csekket, már csak azért is, mert a vizsgabiztosom egyetlen problémája az volt, hogy "ez a kocsi tud, vajon 42-nél gyorsabban is menni?" illetve tanácsa már vizsga után "vagy lépjen rá a gázra, vagy ne menjen Pestre, mert ott ezért a tempóért megverik" :D

 A vizsgáról amúgy, röviden. Most volt, először az, hogy amikor beültem, el tudtam mondani azt a mondatot, amit eddig mindig más hasonló mondattal, kevésbé hihetően adtam elő "A Kocsi műszakilag rendben van, közlekedésre alkalmas állapotban van." Pedig de utálom ezt az elejét az egész vizsgának. Fékpróba megvolt, mentünk, előzékenyen engedtem, hogy kiálljon egy éppen kiállni készülő kocsi, majd körforgó, körforgó, egy ívű megfordulás. Körforgó-körforgó 6-os út, egészen a kövi körforgóig, be a városba, baleset, megállás, várakozás, jeleznek, hogy mehetünk. Olyan szinten meglepett, hogy majdnem lefulladtunk. Bár le nem fulladtunk és mentem is, cserébe feltoltam a távolsági fényszórót, és elindítottam az ablaktörlőt, hogy míg visszakeveredtünk a sávunkba, ezeket alig észrevehetően le is kapcsoljam. Ez így utólag vicces, akkor nem volt az :D

Mentünk, átsoroltam, körbenéztem, megálltam a lámpánál, elindultam, körforgó, parkoló, a feladat jobbra előre merőlegesen. Ez volt amúgy az előző vizsgán is, ott kb. 8-szorra is szarul álltam be. Most...most nem volt parkolóhely. Úgyhogy mentünk egy kört a parkolóba, feladtuk és mentünk tovább. Elengedtem a kanyarban álldogáló nénit, mert felsejlett a fejembe, hogy hányszor, de hányszor mondta az oktatóm, amikor ezt nem tettem meg órán, hogy "most buktál meg", majd tovább mentünk, keresni egy másik parkolót. Találtunk is, elkezdtem tolatni,...azt közöltem, hogy "ez egy egyirányú parkoló, itt ilyet nem csinálunk", meg lettem dicsérve, majd közölték, hogy akkor is így parkolunk, de örülnek, hogy látom, hogy amúgy itt így nem lehetne, de idő szűke, nem keresünk még egy parkolót. Életem, legszebb parkolása volt. Korrigálás nélkül, elsőre. Vizsga után amúgy ezen röhögtünk :D Mert soha még ilyen szépen nem sikerült ez a parkolás. Utána mentünk tovább, erre-arra, és ki majdnem a városból ahol a balra-balra-balra kanyarokat lehetett gyakorolni, meg hogy tudom-e hogy ha balra, meg egyirányú akkor hova sorolok ;) Tudtam. Aztán vissza a város felé, rossz sávba érkeztem, de az oktatóm végül úgy döntött, nem korrigáljuk, arra megyünk vissza. Ezt szóvá is tette neki a vizsgabiztos, nekem meg vizsga után elmondta, hogy ott ő már nem, ha felhívja a figyelmet, hogy soroljak át, akkor az már záróvonal, akkor az már bukás, és amúgy is, ugyanoda jutunk csak kis kerülővel. Amikor már a visszafelé úton voltunk, jött, hogy "Kanyarodj jobbra, állj félre". Ez volt a pont, ahol kétségbe estem, kanyarodtam, félreálltam, átadtam a helyet. Arcomon a kétségbeeséssel. Mondta a vizsgabiztos, hogy Átmentem, megvan, viszont, neki már egy másik kocsiban kéne ülnie, úgyhogy az oktatóm kicsit gyorsabb, ő vezet már vissza. Életem legrosszabb 60 másodperce volt, míg ez így elhangzott a félreállás után. Nem mondom, hogy nem gondoltam csúnya dolgokra.

Utána már az oktatómmal amikor letettük a vizsgabiztost, irány a kormányablak. Minden zebránál úgy néztem körbe, mintha én vezetnék...nem, nem én vezettem, de azt mondta, ha gondolom, akkor fékezzek nyugodtan rá ;) Mondom isten ments. Kormányablaknál készült egy kép, hogy legyen valami nyoma, hogy kivel tanultam, aztán elbúcsúztunk, hogy akkor már csak az utakon találkozunk. 

Fura lesz, nagyon szerettem vezetni járni. Fél év nagyjából ennyi idő volt a vezetés. Hetente kétszer, két óra, amikor valami újat tanultam, és ahol dicsérve voltam. Nem mindig, de elég sokat, hogy az amúgy nem nagy önbizalmam kicsit helyre rázódjon. És kellemes hangulatban teltek mindig a vezetés órák, akkor is amikor amúgy meló után mentem, és hulla fáradt voltam. Mondjuk, hamar rájöttem, hogy az ilyen munka után menjél vezetni tanulninak, kb. semmi értelme nem volt. Onnantól folyamatosan műszakcserékkel oldottam meg, hála kolléganőmnek, hogy mindig délelőtt tudjak menni vezetni, és utána dolgozni, és ne fordítva.

Gondoltam, hogy összeszedem, hogy kinek köszönhetem azt, hogy most már beülhetek a kocsiba, és mehetek, isten hírével. Próbáltam, mindenkit összeszedni :D

• Kasza Ádám: Ő az oktatóm, és mindent (is), tőle tanultam, és elviselt fél évig, úgyhogy borzalmasan hálás vagyok neki. Elhitette velem, hogy tudok vezetni, hogy csak egyszer ajánlotta azt, még az elején, hogy "automata váltós kocsi, lehet jobb lenne", de aztán elfogadta, hogy nem, megtanulunk váltani, ha ez időbe is kerül :D
• Anyukámnak, mert nélküle meg feltehetően soha bele se vágok. Én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy nem akarok megtanulni vezetni, mert miért akarnék. De amúgy meg élvezem. A tanulás folyamatát is szerettem, és így az elmúlt három nap tapasztalatából, amúgy is szeretni fogom, pláne ha lesz rutinom.
• AniTigernek: Mert elviselte a nyűgjeim, kölcsön adta a lakását relaxra és bátran beült mellém, és váltig állította, hogy márpedig tudok vezetni. A Mai napig sokat jelent, hogy megerősíti, hogy a hülyeségem, teljesen szokványos, majd elmúlnak a nyűgjeim, vagy nem, de akkor se foglalkozzak velük :D
• Hidi Gábornak: Ő az én virtuális oktatóm, bár nem tudta, hogy ő az! Imádom a videóit, sokat néztem, anyukámat már az őrületbe kergettem vele, hogy "miért nézek vezetős videókat". Hát mert jó az, vannak direkt oktatós tartalmak, merengős tartalmak és vannak tanulóvezetős videók is. Mindet szerettem, mert mindegyikből lehetett valamit tanulni. Feltehetően feliratkozva is maradok, relaxnak is jó, meg amúgy is :) őt itt éritek el
• A KRESZprofesszornak, mert az E-Titános kresz oktatás, még mindig szerintem szar, borzalmasan hiányzott a tantermi dolog, hogy halljam és lássam, ezt ezen a csatornán megkaptam :) Meg neki is vannak oktatós videói, úgyhogy aki most tanul, annak hajrá, akinek meg van jogsija...annak se árt. Őt itt éritek el
• Ildikónak: A jó sok cseréért, nélküle feltehetően még mindig tanulnék vezetni, mert lassult volna a tanulás, ha csak délutános heteken tudtam volna elmenni vezetni ;D
• Kollégáknak, akik bíztattak, hogy menni fog, és akik próbáltak rájönni, mikor vizsgázom, kisebb, nagyobb sikerrel :D
• Barátoknak, rokonoknak,  ismerősöknek, olvasóknak akik izgultak értem :D Cukik vagytok!

Úgyhogy a tanulós - oktatóval -  korszakom lezárult :)

Egy kis statisztika: 67 órát vezettem, ebből amúgy igazándiból 64-et. 1 óra volt, hogy megnéztem az első oktatóm kocsiját, és rájöttünk, hogy nem érem el a kuplungot, úgyhogy váltás, 2 óra volt, a második oktatómmal, aki utána sajnos sosem ért rá, és nekem fontosabb volt, hogy haladjak, és hogy legyen egy üteme a tanulásnak. Tehát igazándiból 64 óra. Érdekesség: Valahogy az első két oktatóm...mindegyik emlékszik rám, fél év távlatából, ez tök ijesztő :D

A megszabott 580 km helyett, ez idő alatt 956 km-t vezettünk. Milliószor parkoltunk, és voltunk mindenhol ahol kellett, autópályán is...utáltam is. Azért most vizsga előtt elmondta az oktatóm, hogy...ha autópályára mennénk, mit csináljak. Aztán imádkoztunk, hogy ne menjünk :D

4 vizsgán voltam, 10, 15,20, és végül egy teljes (időtúllépéses :D) vizsgával, a vizsgákról itt olvashattok.

És akkor, most kezdődik az igazi utazás...egyedül, vagy utassal, de már oktató nélkül. Nagy kaland lesz ;)

Forgalmi vizsga 1…2…3…

 

Forgalmi vizsga 1…2…3…

Nos, bízzunk benne, hogy már csak egy 4. lesz, és azt már sikeresen fogom teljesíteni. Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e posztot a sikeres vizsga előtt, vagy sem, de mivel a legtöbb ember, akinek elmesélem, hogy zajlott a vizsga azzal jön, hogy „ez pénz lehúzás” és csak azért buktatnak meg, mert kell nekik a pénz. Gondoltam megvédem a KAV-ot, mert eddig 3 vizsgámból egy sem volt olyan, ami arról szólt volna, hogy a pénzemet lehúzzák és gazdagítsam a KAV-ot vagy éppenséggel az oktatómat. Az oktatóm amúgy meg is lepődött, hogy amúgy sikertelen vizsga után miért akarok úgy járni még, mint előtte jártam, hiszen, tudjuk, hogy tudok vezetni, csak nem jött össze a vizsga. De el kellett azért érnünk arra a szintre ez volt múlt pénteken, amikor tényleg vezettünk, és csak azért van mellettem, hogy legálisan gyakorolhassak, mert igazán nem tudott belekötni semmibe. Ami meg amúgy egy tök jó érzés, hogy azért mész vezetni, hogy vezess és már jó vagy ;)

Tehát akkor 1 vizsga:

Nagyjából 10 percig tartott. Ebből szerintem nagyjából 3 volt, hogy ellenőriztem a kocsit, majd fékpróba és induljunk. A vizsgabiztos nem tudom ki volt, ha előttem állna, se tudnám megmondani, hogy láttam-e őt már valaha. Feltehetően idegbe voltam. Nekem az első vizsgánál az volt az elvárásom, hogy csak legalább a vizsgaközpontból jussunk ki. Ugyanis sokaktól hallottam, az oktatóm is folyamat kihangsúlyozta, hogy van, aki nem jut ki a kapun kívülre. Egy elfelejtett fékpróba, és ki is szállhatsz. Úgyhogy ez volt a borzalmasan nagy parám, hogy nehogy elfelejtsem! Nem felejtettem el!!! Kijutottam, a következő célom az volt, hogy túljussak a körforgón…. túljutottam, majd a következő körforgónál, egy tök messze lévő gyalogost átengedtem, mert én ilyen aranyos vagyok. Aztán őt átengedte az a kocsi is aki kitervezett jönni a körforgóból és akkor szép lassan addig csorogtam előre. Mivel ő relatív lefogta a forgalmat, gondoltam én, akkor mehetünk. Egyszerre fékeztem az oktatómmal. A vizsga itt véget is ért, úgyhogy mentünk egy kört a körforgóba, és irány vissza a vizsgabázis. Megkérdezte az Oktató, hogy átadjam-e a helyet, de mivel egyrészt látta rajtam a vizsgabiztos, hogy különösebben nem vágott földhöz a bukás ténye, és nem is vagyunk messze, mondta, hogy nem kell, visszavezethetek én. Amúgy a három vizsgából szerintem az oktatómat ez sújtotta le a legjobban, én akkor tök azt éreztem, hogy ez neki nagyon rossz. Pedig mondtam neki, hogy hát amit én akkor az első vizsgán el akartam érni azt elértem! Sajnálom, optimista ember vagyok, és kis célokkal, tök elégedett voltam a dologgal. Nem mondom, hogy nem örültem volna az első vizsga sikerének, dehogynem. De tényleg mindenki közölte, hogy ennek kb. 0 esélye van. Ha nem született tehetség vagy, akkor elég lehetetlen.

Tehát akkor 2. vizsga:

Életem egyik legviccesebb vizsgája volt. Komolyan! Mondtam, ha már bukik az ember, akkor legalább ezt viccesen tegye és élvezze. Jó…volt benne 5 perc amit nagyon nem élveztem, de a többit igen. Fogalmam sincs ki volt a vizsgabiztos, pedig aranyos, bemutatkozott. Ellenőriztem a kocsit (úgy utálom, ezt kivehetnék már a 2 vizsgától :D Nem értem, miért nem hiszik el, hogy még mindig tudom mit kell ellenőrizni, és még mindig semmi értelme, hogy ellenőrzöm, mert laikus vagyok, maximum egy nagyon-nagyon nagy hibát vennék észre, azt meg jó esetben az oktató is látta már reggel :P), tehát ellenőriztem, beültem. Mondta, hogy y lesz, meg párhuzamos hátra parkolás (imádom), és lesz egy kis országút is. Nagyon jól hangzott. Fékpróba megvolt. Közölte, hogy a kresz szerinti maximális sebességet várja el. Itt sóhajtottam fel, hogy „jaj de jó”, mert én azaz alkusz típus vagyok, akinél általában ezek a párbeszédek hangzanak el.

Városban:

·        Mennyivel kell menni?

·        50….mennyivel lehet?

·        45….

Országúton:

·        Mennyivel kell menni?

·        90….mennyivel lehet?

·        85….

És autópályán:

·        Mennyivel kell menni?

·        130….és mennyivel lehet?

·        125….

Tehát én szeretek alkudni, mert valahogy az a maximális dolog, az nagyon szép, meg jó, de megvagyok nélküle. Bár múlt héten azért már sikerült órán is tartanom mindig a maximumot. De na, tehát én alkudozom, és kaptam egy vizsgabiztost, aki közölte, hogy annyival kell menni, ami a maximum. Én életemben még ennyire nem néztem a kilóméterórát, hogy legyen az 50 de ne legyen 49 és ne legyen 51, mert mind a kettőért csúnyán néznek rám. Megjegyezném az oktatóm mindig szokott mesélni, kik a vizsgabiztosok, és mondta, hogy most itt van a (fogalmam sincs kicsoda :D), de hogy ő durva, és nagyon szigorú, és reméljük, nem őt kapjuk. És akkor ez a valaki megjelent és lazán hozzánk sétált. Bízom benne, hogy nem volt az arcomra írva, hogy „hallottam már önről” :D. Elindultunk, elértünk a körforgóig, mentünk amerre eddig is, azt át a körforgón, amin megbuktam első alkalommal. Hallhatóan felsóhajtottam, szerintem az oktatóm is, hogy hát már legalább túl jutottunk a mumuson! Már jobbak vagyunk, mint múltkor, mondjuk már nagyobb elvárásaim is voltak. Minthogy azért szeretném végig vezetni a távot, bármi is lesz. Sajna végig nem vezettem, mert jött a piros lámpa után a második lehetőségnél fordulj jobbra….parancs, és elszámoltam magamat. Mentségemre, ott tök nem lehet azokat a lehetőségeket látni. Egyet láttam, az behajtani tilos, mondom akkor az nem az, a hotel parkolóját se számoltam egynek, az utána lévő volt az egy aztán a kettő, ahol amúgy majd ki kellett volna jönni. De szerintem mindenkinek szokott olyan érzése lenni, hogy „rossz helyen vagyok”, na ez amint bekanyarodtam felszínre jött, és totál káosz. De nem estem szét…. mentem arra amerre az a szerencsétlen út ment. Életemben erre maximum gyalog szoktam menni, egyszer voltunk órán is, de nem ebből az irányból. És valahogy az az opció, hogy „fordulj meg” nem jutott el az agyamig. Mentem amerre a táblák engedték, aztán az egyenes és balránál döntöttem, hogy egyenesen, mert ott legalább látom, hogy hova megyek. A Patyolat udvarára…imádkoztam, hogy azt a szerencsétlen épületet lehessen megkerülni. És mivel annyira ezt néztem, így néha az udvaron belül nem jobb oldalt mentem, és mondta a vizsgabiztos, ha ott is végig tartom a jobbra tartást, akkor tovább is mehettünk volna, de így nem. Beparkoltunk…oké, az oktató parkolt be, mert nagyon kínlódtam a dologgal. És csodáltam, hogy milyen jól lehet anyósülésből is parkolni. És elgondolkodtam azon, hogy valószínű oktatónak születni kell, mert pl. nekem néha a helyemről nem megy, nem, hogy a másik oldalról.

 A vizsgabiztos ennek ellenére megdicsért. Szépen vezetek, és jól kezelem a kocsit. Az oktatóm meg is lepődött, hogy nem szokott dicsérni ez az ember. Mondtam neki, hogy feltehetően kivételesen jó, hogy öreg vagyok, belém nem akar belém kötni. Kérdezték, hogy visszamegyek-e velük, vagy innen bemegyek dolgozni. De közöltem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok, engem itt ne hagyjanak. Vizsgabiztos mondta, hogy ő 15 éve vizsgáztat itt, de hogy itt a Patyolat udvarán még nem járt. Mondtam, hogy az a baj, hogy én sem, és fogalmam sincs, hogy jutok ki. Tehát igazándiból jó hangulatba vittük vissza, raktuk ki. Utána elmentünk megnézni, hogy merre kellett volna bekanyarodni, és hogy ha véletlen legközelebb is ezt húzzuk, akkor tudjuk, merre kell menni. Még a mai napig felsejlik előttem amúgy a Patyolatos srác feje, aki állt az ajtóban és elkerekedett szemekkel nézte, hogy HÁTULRÓL jön egy kocsi, egy TANULÓ kocsi, ahonnan elméletben, szerintem soha senki nem szokott jönni. De azóta megtudtuk, hogy bár az én oktatóm és vizsgabiztosom és én se jártunk még ott. Vizsgán előszeretettel tévednek arra a tanulók ;D

A következő vezetés óránk abból állt, hogy egy csomó helyre elmentünk… másik irányból. Hogy ha eltévednék… ne legyen ismeretlen a terep abból a megvilágításból se!

 

Tehát akkor a 3. vizsga:

A világ legcukibb vizsgabiztosát kaptuk! Remélem, hogy majd legközelebb is őt, mert egy tünemény volt. Az első ember volt, aki, míg ellenőriztem, azt a szerencsétlen kocsit, addig ott állt mellettem és nézte, hogy mit csinálok. A többiek be szoktak ülni, és a melegben megvárják, hogy körbe kapcsolgassam az összes lámpát, és sétálgassak, mint a veszett egér, majd a fékeket is megnézzem. Itt nem tudtam, hogy merre megyünk, nem volt róla szó, sem, hogy mit csinálunk. Lehet, hogy legközelebb mondom, hogy az amúgy tök jó, ha lélekben előre tudom, hogy mit parkolok, és mit manőverezek. Fékpróba megvolt, kicsit agresszívebb volt, mint azt én szerettem volna. A vizsgabiztos meg is jegyezte, a „fék jó” megjegyzésemre, hogy „Igen, azt éreztük”. Próbálta oldani a feszültséget, így míg elértünk az első körforgóra egész jók voltunk. Megszokások embere vagyok, megszoktam, hogy az első kijáraton megyünk ki a körforgóból, és erre kaptam, hogy menjünk ki a 3. kijáraton. Onnan sikerült olyan jól megállnom a következő körforgó előtt, hogy mindent láttam, csak azt nem, hogy akik behajtanak, a körforgóba mit szeretnének csinálni. Kellett pár perc, hogy előre guruljak olyan helyre, ahol látom is, és így akkor tovább az „egyenes” felé. Egyívű megfordulás, sikerült. Izgultam amúgy, de tök jól ment, úgyhogy magamban kipipáltam, hogy már csináltunk olyat, amit eddig nem, manőverezés megvolt. Aztán vissza a körforgón, majd a kövin, és a „bukós” körforgónál kivételesen szintén a 3. kijáraton mentünk. Mentünk…mentünk, aztán balra, és jobbra és jobbra, és parkolj jobbra előre merőlegest. Hú kevés parkolást utálok, de ezt igen. Én ezt nagyon, ezt az elmész, megnézed, visszajössz, átmész a másik oldalra, és beállsz…borzalmas. Ehhez mérten…kb. borzalmasan is ment. Amúgy szerintem elsőre volt a legjobb a beállás, de én isteni jelre vártam, hogy jobb legyen úgyhogy inkább korrigáltam, az amúgy szerintem a korrigálásokhoz mérten a legjobb verziót. Fogalmam sincs meddig kínlódtunk ott. Én ott azt hittem, hogy közlik, hogy szálljunk ki adjuk át a helyet, de nem. Tovább mehettünk. Este gondolkodtam azon, hogy miért azon a helyen csináltuk, ahol életemben nem jártam. (és igen, az életben rengeteg parkolóba fogok járni, ahol még nem jártam :P), de rájöttem, hogy ahol általában szoktunk parkolni az egyirányú, tehát ott ilyen mód nem lehet parkolni. De mivel ez az információ már csak este jutott el az agyamig, ott és akkor nem tudtam eldönteni, hogy ez a parkoló milyen, úgyhogy inkább mentem benne egy kört, és úgy mentünk tovább. Néztük buszt buszmegállóban, együtt a vizsgabiztossal, hogy egyszerre konstatáljuk, hogy az nem utasokat vesz fel, hanem parkol, sosem fog elindulni. Figyeltem nagyon a kilóméterórát, nehogy túllépjem az ötvenet, mert ugye lejtős út.  Mentünk-mentünk, „Második lehetőségnél jobbra” mély levegő, felsejlett bennem, hogy ez az a rész, ahol az oktatóm már kifejtette egyszer, hogy nem érti, hogy amikor ezt mondja, miért sorolunk balra, hogy azt visszasoroljunk jobbra, úgyhogy ügyes kislányként maradtam ahol vagyok, jobbra index, és vártam, hogy zöld legyen. Zöld, indulás…gyorsítás, elhagytuk a Penny-t, felsejlett a fejemben, hogy „Ha a Penny végéig nem mondok irányt, akkor nem fogok, tehát egyenes lesz”, úgyhogy balra irány jelző átsorolás, és tovább egyenest (ezért amúgy meg is lettem dicsérve, amikor már megbuktunk XD), akkor ott „következő lehetőségnél balra”, sóhaj, átsorolás, várjuk, hogy zöld legyen, zöld, fel a hegyre. „következő lehetőségnél balra”, itt elgondolkodtam azon, hogy a parkoló lehetőség-e, mert Innen és erre „nem szoktunk” menni, de úgy döntöttem, hogy elég nagy lehetőségnek tűnik, akkor biztos. Aztán a parkoló mellett hátra el, egyirányú. Volt kikerülés is, és volt mindenféle cucc, és már majdnem kiértünk, amikor két elsőbbségadás kötelező táblából az egyiknél nem néztem el jobbra. És köszönjük a részvételt :D

Megjegyezném, teljesen jogos, bár elnéztem, de nem fordítottam arra a fejem, és hát nem volt jelentőségteljes nézés, míg a következőnél meg nagyon elnéztem arra, így eléggé feltűnő volt, hogy akkor az elsőnél nem. A tempónk amúgy ideális volt, csak a fejfordítás hiányzott. Viszont én magamat, már a parkolásnál megbuktattam volna, úgyhogy örültem, hogy amúgy még vezethettem. Elméletben amúgy kb. még 10 perc lett volna és abba már a visszaút is. Majd legközelebb.

De itt is kaptam visszajelzést, hogy amúgy jól vezetek, és jól kezelem a kocsit (még ha egyszer a kocsi lefulladáshoz hasonló hangokat is produkált, és a fékpróbánk is kicsit durva volt), csak valahonnan szerezzek önbizalmat, mert azt látja, hogy bizonytalan vagyok.

Tehát eddig három vizsgám volt, most várjuk, hogy aki időpontot tud foglalni, meggyógyuljon, és foglalhasson. Mondtam az oktatómnak, hogy már tök mindegy melyik nap, hány óra, majd megoldom, bár maradjunk a délelőttnél. Délután az már necces, meló után nem szívesen mennék vizsgára, bár ki tudja, lehet, az lenne a befutó.

De egyetlen egy vizsgánál se úgy szálltam ki a kocsiból, hogy most aztán mindennek vége, és a KAV ellopja a pénzemet. A saját hülyeségemen buktam el, mindig teljesen jogosan. Megpróbálok valahonnan majd önbizalmat növeszteni a következő vizsgára ;D

Kérdeztem, hogy miért nem vezethet vissza a diák, ha megbukott. Mert kíváncsi ember vagyok, és a bennfentes kérdéseket most már lassan elfogy, hogy mikor tehetem fel. Ugye jogszabály van rá, de az oktatóm elmondása szerint, van, aki nem tud ilyenkor visszavezetni, mert annyira szétcsúszik attól, hogy megbukik, és van akit meg az oktató nem engedne, mert agresszívvá válik a bukástól. De megnyugtatott, hogy amúgy pl. ÉN nyugodtan visszavezethetnék, ha nem lenne a jogszabály, mert se szétcsúszva nem vagyok, se gyilkos szándékom nincs ilyenkor :D