Nagyjából három éve olvastam a szerzőpáros előző könyvét, ami a
Minimalisták, minden ami igazán fontos címet viseli. Most, hogy újra elolvastam az akkori posztomat jöttem rá, hogy ebben a könyvben is pont ugyanaz zavar, mint az előzőben. Az, hogy a könyv egy negyede (ha nem több) elmegy a gyerekkorral, az alkoholista szülők, hányatatott sors ecsetelésével és azzal, hogyan jutottak el idáig. Feltehetően azért zavar csak most engem ennyire, mert a filmet
Minimalisták: A kevesebb most több is nem rég láttam, és annak meg a 80%-a szólt arról, hogy nekik mennyire rossz életük volt. Igen, feltehetően a könyv ezen része ezért zavar csak. Elsőre még elment, de igazándiból 3 év telt el a két olvasás közt és végig bólogattam, hogy igen...ezt már olvastam. De tény, azok akik most ismerkednek a szerzőpárossal, azoknak még mond újat.
A könyv lényegi része végül is nem ez, még ha egy része ezen a vonalon is mozog. A kötet 7 fejezetre tagolódik, a nagyjából 50 oldalas bevezető után. A bevezető ismertet meg minket a minimalizmus fogalmával, a szerzők életútjával.
- Tárgyak
- Az igazság
- Önmagunk
- Értékrend
- Pénz
- Kreativitás
- Embertársaink
A fejezetek mindegyike tartalmaz pár "esettanulmány" részletet, hogy az olvasó tisztában legyen azzal, hogy a minimalizmusnak nem csak egy útja van. Sőt, ha őszinték akarunk lenni akkor borzalmasan egyedi dolog ez a 21. században. A példák segítségével láthatjuk, hogy kiknél miként jelent meg az igény a minimalizmusra, mi volt a probléma amit úgy gondoltak, hogy megold, ha váltanak, és hogy miként gondolták ezt. Van aki mindent bedobozolt 21 napra, és a dobozolós parti féle megoldást választotta, tehát kivette ami kellett, aztán amikor letelt az idő, akkor a többinek keresett máshol helyet (adomány, szemét, eladás). Volt akik csak egy részét a háznak dobozolták be és kis lépésekkel haladtak, és voltak azok akik aztán nekiugrottak és mindent IS kidobtak, amit akkor és ott nem éreztek magukhoz közelinek.
A könyv elolvasása után az jutott eszembe, hogy ez a könyv, meg
Marie Kondo: Rend a lelke mindennek remek párost alkotnának. A japán szerző könyvét jóval korábban olvastam, mint a fiúkét, és feltehetően a kettő együtt volt olyan mély hatással rám, hogy aztán neki is álltam egy csomó mindent kiszanálni az életemből. Tehát ez ilyen árukapcsolás, és olvasási ajánló, aki a megmaradt cuccát rendezetten akarja tartani annak mindenképpen ajánlom ;)
De visszatérve erre a könyvre, az esettanulmányok érdekesek voltak, de szerintem kicsit kevesek. Szemelvények voltak, pár bekezdésbe. Jobban örültem volna, ha ténylegesen végig vesz pár esetet, ami épp illik oda ahova gondolta, és nem csak pár mondatban, hogy alátámassza, hogy ez azért illik ide, mert....
1. Rész: Tárgyak
A "semmi lom" szabálya:
Minden holmi három kategóriába sorolható: nélkülözhetetlen, nélkülözhető, lom. Mivel emberi szükségleteink többnyire univerzálisak, a legkisebb kupac a nélkülözhetetlen dolgok kategóriája. Idetartozik az élelem, a lakhatás, a ruházat, a közlekedés, a hivatás, a tanulás. Egy ideális világban a legtöbb holmin a nélkülözhető kategóriába kerülne, hiszen szigorúan véve nincs szükségünk sem kanapéra, sem étkezőasztalra, de érdemes beszerezni egyet-egyet, ha javítja az életminőséget. Ám sajnos a javaink szinte kizárólag a lomok kategóriáját gyarapítják - ezek a legkedvesebb tárgyaink, szeretjük őket, vagyis pontosabban azt hisszük, hogy szeretjük őket. Bár ezek a lomok gyakran nélkülözhetetlennek álcázzák magukat, valójában csak útban vannak. A megoldás az, hogy megszabadulunk a lomoktól, hogy helyet csináljunk minden másnak.
A fejezet segít abban, hogy átlássuk, hogy melyik tárgyunk melyik kategória. Lomnak általában kevés dolgot mondunk, annak ellenére, hogy amúgy az. Nélkülözhető mindaz, amit bármikor pótolni tudunk, ha arra szükség van (tehát felesleges tárolni, csak mert egyszer - soha - szükségünk lesz rá). A nélkülözhetetlen kategória ugye mindaz, amire az életben maradáshoz és a boldog élethez szükségünk van. Az élelmiszer, és a fenn idézetteken kívül ide tartozik minden olyan tárgy, amit naponta, vagy hetente használunk, vagy éppenséggel örömet okoznak számunkra.
Mert a minimalizmus lényege nem az, hogy dobj ki mindent. Az a lényeg, hogy minden tárgyadnak funkciója legyen, amit megtartottál. Vagy használd, de akkor tényleg használd, vagy érzelmileg van rá szükséged, és akkor azért tartsd meg. Nem az a lényeg, hogy üres szobában egy fehér váza álljon. Minimalista az is lehet, akinek a fala teli van kismacskás képekkel, ha ez őt tényleg boldoggá teszi. (nehéz ezt elhinni, de biztos van olyan akit ez tesz boldoggá).
A fejezet felhívja a figyelmet arra, hogy a reklámok pont arra születtek, hogy az ember mindennél azt érezze, hogy neki az "kell", neki arra "szüksége" van. Így jobb elkerülni a reklámokat, és minden egyes vásárlást kicsit halasztani, ami jobban megterheli a pénztárcát, mint egy kávé. Ugyanis lehet, hogy most azt érezzük, hogy szükségünk van egy új tv-re, de a régi is jó, és hitelt kellene felvenni rá, akkor jobb ha mérlegelünk, újra tervezünk és csak akkor vásároljuk meg, ha megvan rá a pénz hitel nélkül és itt csatlakozik be az 5. fejezet. A két fejezet amúgy remekül kiegészíti egymást. Az egyik az igényeink jól átgondoltságára, a másik a pénzügyeink jól megfontolt megtervezését elemzi.
Érdekes volt olvasni, hogy Amerikában (gondolom máshol is), milyen sokan adósodnak el, milyen sokaknak van hitelkártyája és milyen sokaknak van több hitel kártyája és hogy ebből miként lesz egy adóssághurok, és túlköltekezés és lom halmozás. Nehéz elhinnem, de látom a szememmel, és a bankok is folyton nyomják a hitelkártya dolgot, úgyhogy nem vagyok meglepve. Mondjuk nekem konkrétan azért kellett bankot váltanom, mert nem lehetett a bankomban úgy számlát vezetnem, hogy nincs hitelkeretem, és nincs hitelkártyám. Én az a személy vagyok, aki nem szeretne hitelt felvenni, amíg nem szükséges, és majd akkor veszi meg a dolgait és akkor utazik, amikor telik rá. Nehéz elhinnem, hogy vannak emberek akik viszont nem zavartatják magukat borzalmasan sok hitelkártyával, és borzalmasan nagy adóságoknál is még mindig csak költenek és költenek... Úgyhogy pozitív volt hallani, hogy a szerzők is arra próbálják az embereket tanítani, hogy lehetőleg ne használjanak hitel keretet, mert az, ha hitelt kell felvenned valamire az azt jelenti, hogy még nem engedheted meg magadnak. (mondjuk szerintem ez pont nem érdekli azokat, akik így élnek...)
Hat kérdés vásárlás előtt:
Kinek a kedvéért venném meg?
Gazdagítja-e az életemet, van-e hozzáadott értéke?
Megengedhetem-e magamnak?
Ez a legjobb felhasználása ennek a pénzösszegnek?
Mennyi a tényleges költség?
Vajon a legjobb énem megtenné ezt?
Ezeket azért érdemes feltenni magunknak, és ha mindenre az a válasz, hogy igen, akkor vegyük meg azt, amit kinéztünk magunknak.
3. rész: Önmagunk
Ez a rész hasonló amúgy, mint a legtöbb önsegítő könyv. Mesél a gyermekkora kilengéseiről, amikor nem foglalkozott a testével, amikor nagyon elhízott, aztán nagyon lefogyott. Itt éreztem kicsit soknak a mese részt. A táplálkozás, mozgás és minden egyebet magába foglaló rész amolyan "mi mindent tehetsz magadért" lista. Mégis ebben a részben volt egy passzus az ajándékozásról, ami tetszett. Hasonló amit mi csinálunk itthon.
Az "ajándékozás" szabálya
Arra szocializálódtunk, hogy születés- és ünnepnapokon ajándékozni kell, hogy kifejezzük a szeretetünket. De az ajándékozás éppúgy nem "szeretetnyelv", ahogy a halandzsa sem tartozik a nyelvek közé. (...)Ám itt lép életbe az ajándékozás szabály, amely kimondja, hogy tárgyi ajándékok nélkül is kivehetjük a részünket az ajándékozásból. Mivel a jelenlét a legjobb ajándék, mi lenne ha idén már csak élményeket ajándékoznánk? Mennyivel emlékezetesebb lenne!
És én mennyire szeretném, ha ezt megtanulnák az emberek. Annak az esélye ugyanis, hogy egy ember a másiknak olyan ajándékot tud adni (tárgyi), aminek a másik feltétel nélkül örül és boldogság tölti el. Igen csekély. Nem mondom, hogy nincs olyan ajándék (tárgyi), aminek nem örülnék, de eszembe se jut, hogy kellene. Van biztos ilyen, de igen nehéz rájönni, hogy mi lehet az a tárgy. Idén például kaptam egy lego Hokuszai: Nagy hullám képet. Annak örültem, bár sose jutott volna eszembe megvenni, vagy bármi. Tehát vannak ilyenek, de az élmény, vagy az, hogy a másikkal töltöd az idődet szerintem jóval értékesebb ajándék, mint bármi amit adni tudunk tárgyi dolog.
6. Rész: Kreativitás
Az egyik kedvenc részem a pénz után. Érdekes volt olvasni, hogy a 21. században emberek csak úgy net nélkül vannak otthon és a telefonjukat elrakják a fiókba és van hogy egy hónapig hozzá se érnek. Amúgy tök igaza van! Tetszett ahogy levezette, hogy mennyire képes az okostelefon ellopni a kreatív időnket, és a nem kreatív időnket is. Így ő konkrétan hétvégére a fiokba száműzi, és amikor alkotni akar, akkor net és minden egyéb nélkül teszi azt, hogy semmi se terelje el a figyelmét. A mai világba nehéz elképzelni valakit nem folyton pittyegő okostelefon nélkül, pedig azért rengetegen élnek így és teljesen boldogok a folyamatos figyeleminger nélkül is. Már nem térek vissza a buta telefonra, annál jóval több dologra használom a készülékemet, de töröltem egy csomó appot, vagy elraktam úgy, hogy nagyobb kihívás legyen megnyitnom, így talán kevésbé lopják el az időmet majd. Viszont tény, hogy amíg nem volt okos telefonom, messengerem, addig sokkal nyugodtabb volt az életem. Akkor ha bármit kaptam, email, értesítés stb. azt este megnéztem a gépemről (vagy ha elfelejtettem akkor este sem), most meg nagyjából reális időben zavarja meg mindig az életem folyását, ha valaki épp akar valamit tőlem, és bennem van a megfelelési kényszer, hogy akkor már válaszolni is kell rá.... Na ezért van általában egész hétvégére lenémítva a telefonom... nem feltétlen akarok naprakész lenni.
Ez a rész volt még az, ahol megint kedvet kaptam az írásra, bár azóta sem vettem a fáradságot, hogy a blogjegyzésen kívül több dolgot írjak. De eljön az ideje, egyszer tényleg olyan leszek, mint ezek a fiúk, és leülök és minden nap írok, mert hát a gyakorlat teszi a mestert, és nem készül semmi sem el, ha nem ülünk le, hogy legalább elkezdjük.
7. rész: Embertársaink
Extrovertált és introvertált emberek hogyan értik meg egymást? Borzalmasan nehezen amúgy :)
A fejezet áttekintést ad, az érzelmekről. Rangsorolja, hogy mik az alapvető érzelmek amik fontossak, melyek azok, amiknek kicsit több jelentőséget tulajdonítunk, mint kellene, és melyekkel kellene jóval többet foglalkoznunk, mint ahogy tesszük. Úgy gondolom, ez egy jó áttekintő fejezet, ha a téma érdekel, de elég felszín kapargáló, tehát nem megy a dolgok mélyére.
Minden fejezet végén Ryan kérdéseket és feladatokat ad az olvasónak, amivel elmélyíthetjük az olvasmányélményt, vagy a leírtakat kipróbálhatjuk. Tervezem amúgy megválaszolni a kérdéseket, mert szerintem roppant érdekes dolgokra világít rá.
Összességében a könyv tetszett, de vannak gyenge pontjai (mint minden könyvnek). Kezdő minimalistáknak mindenképpen ajánlom, ahogy a szerzőpáros másik könyvtét is. Az kicsit mesélőssebb és regényesebben fogalmazott, ez inkább szakirodalom, nyakon öntve családsztorikkal, és esettanulmány morzsákkal. De ne egymás után olvassátok a kettőt, mert akkor meg borzalmasan idegesítő lesz, hogy mind a kettőben ennyit beszélnek a családról :D
Örülök, hogy olvashattam a könyvet, úgy érzem tanultam új dolgokat, és voltak dolgok amik megerősítést nyertek bennem.
