Forgalmi vizsga 1…2…3…

 

Forgalmi vizsga 1…2…3…

Nos, bízzunk benne, hogy már csak egy 4. lesz, és azt már sikeresen fogom teljesíteni. Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e posztot a sikeres vizsga előtt, vagy sem, de mivel a legtöbb ember, akinek elmesélem, hogy zajlott a vizsga azzal jön, hogy „ez pénz lehúzás” és csak azért buktatnak meg, mert kell nekik a pénz. Gondoltam megvédem a KAV-ot, mert eddig 3 vizsgámból egy sem volt olyan, ami arról szólt volna, hogy a pénzemet lehúzzák és gazdagítsam a KAV-ot vagy éppenséggel az oktatómat. Az oktatóm amúgy meg is lepődött, hogy amúgy sikertelen vizsga után miért akarok úgy járni még, mint előtte jártam, hiszen, tudjuk, hogy tudok vezetni, csak nem jött össze a vizsga. De el kellett azért érnünk arra a szintre ez volt múlt pénteken, amikor tényleg vezettünk, és csak azért van mellettem, hogy legálisan gyakorolhassak, mert igazán nem tudott belekötni semmibe. Ami meg amúgy egy tök jó érzés, hogy azért mész vezetni, hogy vezess és már jó vagy ;)

Tehát akkor 1 vizsga:

Nagyjából 10 percig tartott. Ebből szerintem nagyjából 3 volt, hogy ellenőriztem a kocsit, majd fékpróba és induljunk. A vizsgabiztos nem tudom ki volt, ha előttem állna, se tudnám megmondani, hogy láttam-e őt már valaha. Feltehetően idegbe voltam. Nekem az első vizsgánál az volt az elvárásom, hogy csak legalább a vizsgaközpontból jussunk ki. Ugyanis sokaktól hallottam, az oktatóm is folyamat kihangsúlyozta, hogy van, aki nem jut ki a kapun kívülre. Egy elfelejtett fékpróba, és ki is szállhatsz. Úgyhogy ez volt a borzalmasan nagy parám, hogy nehogy elfelejtsem! Nem felejtettem el!!! Kijutottam, a következő célom az volt, hogy túljussak a körforgón…. túljutottam, majd a következő körforgónál, egy tök messze lévő gyalogost átengedtem, mert én ilyen aranyos vagyok. Aztán őt átengedte az a kocsi is aki kitervezett jönni a körforgóból és akkor szép lassan addig csorogtam előre. Mivel ő relatív lefogta a forgalmat, gondoltam én, akkor mehetünk. Egyszerre fékeztem az oktatómmal. A vizsga itt véget is ért, úgyhogy mentünk egy kört a körforgóba, és irány vissza a vizsgabázis. Megkérdezte az Oktató, hogy átadjam-e a helyet, de mivel egyrészt látta rajtam a vizsgabiztos, hogy különösebben nem vágott földhöz a bukás ténye, és nem is vagyunk messze, mondta, hogy nem kell, visszavezethetek én. Amúgy a három vizsgából szerintem az oktatómat ez sújtotta le a legjobban, én akkor tök azt éreztem, hogy ez neki nagyon rossz. Pedig mondtam neki, hogy hát amit én akkor az első vizsgán el akartam érni azt elértem! Sajnálom, optimista ember vagyok, és kis célokkal, tök elégedett voltam a dologgal. Nem mondom, hogy nem örültem volna az első vizsga sikerének, dehogynem. De tényleg mindenki közölte, hogy ennek kb. 0 esélye van. Ha nem született tehetség vagy, akkor elég lehetetlen.

Tehát akkor 2. vizsga:

Életem egyik legviccesebb vizsgája volt. Komolyan! Mondtam, ha már bukik az ember, akkor legalább ezt viccesen tegye és élvezze. Jó…volt benne 5 perc amit nagyon nem élveztem, de a többit igen. Fogalmam sincs ki volt a vizsgabiztos, pedig aranyos, bemutatkozott. Ellenőriztem a kocsit (úgy utálom, ezt kivehetnék már a 2 vizsgától :D Nem értem, miért nem hiszik el, hogy még mindig tudom mit kell ellenőrizni, és még mindig semmi értelme, hogy ellenőrzöm, mert laikus vagyok, maximum egy nagyon-nagyon nagy hibát vennék észre, azt meg jó esetben az oktató is látta már reggel :P), tehát ellenőriztem, beültem. Mondta, hogy y lesz, meg párhuzamos hátra parkolás (imádom), és lesz egy kis országút is. Nagyon jól hangzott. Fékpróba megvolt. Közölte, hogy a kresz szerinti maximális sebességet várja el. Itt sóhajtottam fel, hogy „jaj de jó”, mert én azaz alkusz típus vagyok, akinél általában ezek a párbeszédek hangzanak el.

Városban:

·        Mennyivel kell menni?

·        50….mennyivel lehet?

·        45….

Országúton:

·        Mennyivel kell menni?

·        90….mennyivel lehet?

·        85….

És autópályán:

·        Mennyivel kell menni?

·        130….és mennyivel lehet?

·        125….

Tehát én szeretek alkudni, mert valahogy az a maximális dolog, az nagyon szép, meg jó, de megvagyok nélküle. Bár múlt héten azért már sikerült órán is tartanom mindig a maximumot. De na, tehát én alkudozom, és kaptam egy vizsgabiztost, aki közölte, hogy annyival kell menni, ami a maximum. Én életemben még ennyire nem néztem a kilóméterórát, hogy legyen az 50 de ne legyen 49 és ne legyen 51, mert mind a kettőért csúnyán néznek rám. Megjegyezném az oktatóm mindig szokott mesélni, kik a vizsgabiztosok, és mondta, hogy most itt van a (fogalmam sincs kicsoda :D), de hogy ő durva, és nagyon szigorú, és reméljük, nem őt kapjuk. És akkor ez a valaki megjelent és lazán hozzánk sétált. Bízom benne, hogy nem volt az arcomra írva, hogy „hallottam már önről” :D. Elindultunk, elértünk a körforgóig, mentünk amerre eddig is, azt át a körforgón, amin megbuktam első alkalommal. Hallhatóan felsóhajtottam, szerintem az oktatóm is, hogy hát már legalább túl jutottunk a mumuson! Már jobbak vagyunk, mint múltkor, mondjuk már nagyobb elvárásaim is voltak. Minthogy azért szeretném végig vezetni a távot, bármi is lesz. Sajna végig nem vezettem, mert jött a piros lámpa után a második lehetőségnél fordulj jobbra….parancs, és elszámoltam magamat. Mentségemre, ott tök nem lehet azokat a lehetőségeket látni. Egyet láttam, az behajtani tilos, mondom akkor az nem az, a hotel parkolóját se számoltam egynek, az utána lévő volt az egy aztán a kettő, ahol amúgy majd ki kellett volna jönni. De szerintem mindenkinek szokott olyan érzése lenni, hogy „rossz helyen vagyok”, na ez amint bekanyarodtam felszínre jött, és totál káosz. De nem estem szét…. mentem arra amerre az a szerencsétlen út ment. Életemben erre maximum gyalog szoktam menni, egyszer voltunk órán is, de nem ebből az irányból. És valahogy az az opció, hogy „fordulj meg” nem jutott el az agyamig. Mentem amerre a táblák engedték, aztán az egyenes és balránál döntöttem, hogy egyenesen, mert ott legalább látom, hogy hova megyek. A Patyolat udvarára…imádkoztam, hogy azt a szerencsétlen épületet lehessen megkerülni. És mivel annyira ezt néztem, így néha az udvaron belül nem jobb oldalt mentem, és mondta a vizsgabiztos, ha ott is végig tartom a jobbra tartást, akkor tovább is mehettünk volna, de így nem. Beparkoltunk…oké, az oktató parkolt be, mert nagyon kínlódtam a dologgal. És csodáltam, hogy milyen jól lehet anyósülésből is parkolni. És elgondolkodtam azon, hogy valószínű oktatónak születni kell, mert pl. nekem néha a helyemről nem megy, nem, hogy a másik oldalról.

 A vizsgabiztos ennek ellenére megdicsért. Szépen vezetek, és jól kezelem a kocsit. Az oktatóm meg is lepődött, hogy nem szokott dicsérni ez az ember. Mondtam neki, hogy feltehetően kivételesen jó, hogy öreg vagyok, belém nem akar belém kötni. Kérdezték, hogy visszamegyek-e velük, vagy innen bemegyek dolgozni. De közöltem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok, engem itt ne hagyjanak. Vizsgabiztos mondta, hogy ő 15 éve vizsgáztat itt, de hogy itt a Patyolat udvarán még nem járt. Mondtam, hogy az a baj, hogy én sem, és fogalmam sincs, hogy jutok ki. Tehát igazándiból jó hangulatba vittük vissza, raktuk ki. Utána elmentünk megnézni, hogy merre kellett volna bekanyarodni, és hogy ha véletlen legközelebb is ezt húzzuk, akkor tudjuk, merre kell menni. Még a mai napig felsejlik előttem amúgy a Patyolatos srác feje, aki állt az ajtóban és elkerekedett szemekkel nézte, hogy HÁTULRÓL jön egy kocsi, egy TANULÓ kocsi, ahonnan elméletben, szerintem soha senki nem szokott jönni. De azóta megtudtuk, hogy bár az én oktatóm és vizsgabiztosom és én se jártunk még ott. Vizsgán előszeretettel tévednek arra a tanulók ;D

A következő vezetés óránk abból állt, hogy egy csomó helyre elmentünk… másik irányból. Hogy ha eltévednék… ne legyen ismeretlen a terep abból a megvilágításból se!

 

Tehát akkor a 3. vizsga:

A világ legcukibb vizsgabiztosát kaptuk! Remélem, hogy majd legközelebb is őt, mert egy tünemény volt. Az első ember volt, aki, míg ellenőriztem, azt a szerencsétlen kocsit, addig ott állt mellettem és nézte, hogy mit csinálok. A többiek be szoktak ülni, és a melegben megvárják, hogy körbe kapcsolgassam az összes lámpát, és sétálgassak, mint a veszett egér, majd a fékeket is megnézzem. Itt nem tudtam, hogy merre megyünk, nem volt róla szó, sem, hogy mit csinálunk. Lehet, hogy legközelebb mondom, hogy az amúgy tök jó, ha lélekben előre tudom, hogy mit parkolok, és mit manőverezek. Fékpróba megvolt, kicsit agresszívebb volt, mint azt én szerettem volna. A vizsgabiztos meg is jegyezte, a „fék jó” megjegyzésemre, hogy „Igen, azt éreztük”. Próbálta oldani a feszültséget, így míg elértünk az első körforgóra egész jók voltunk. Megszokások embere vagyok, megszoktam, hogy az első kijáraton megyünk ki a körforgóból, és erre kaptam, hogy menjünk ki a 3. kijáraton. Onnan sikerült olyan jól megállnom a következő körforgó előtt, hogy mindent láttam, csak azt nem, hogy akik behajtanak, a körforgóba mit szeretnének csinálni. Kellett pár perc, hogy előre guruljak olyan helyre, ahol látom is, és így akkor tovább az „egyenes” felé. Egyívű megfordulás, sikerült. Izgultam amúgy, de tök jól ment, úgyhogy magamban kipipáltam, hogy már csináltunk olyat, amit eddig nem, manőverezés megvolt. Aztán vissza a körforgón, majd a kövin, és a „bukós” körforgónál kivételesen szintén a 3. kijáraton mentünk. Mentünk…mentünk, aztán balra, és jobbra és jobbra, és parkolj jobbra előre merőlegest. Hú kevés parkolást utálok, de ezt igen. Én ezt nagyon, ezt az elmész, megnézed, visszajössz, átmész a másik oldalra, és beállsz…borzalmas. Ehhez mérten…kb. borzalmasan is ment. Amúgy szerintem elsőre volt a legjobb a beállás, de én isteni jelre vártam, hogy jobb legyen úgyhogy inkább korrigáltam, az amúgy szerintem a korrigálásokhoz mérten a legjobb verziót. Fogalmam sincs meddig kínlódtunk ott. Én ott azt hittem, hogy közlik, hogy szálljunk ki adjuk át a helyet, de nem. Tovább mehettünk. Este gondolkodtam azon, hogy miért azon a helyen csináltuk, ahol életemben nem jártam. (és igen, az életben rengeteg parkolóba fogok járni, ahol még nem jártam :P), de rájöttem, hogy ahol általában szoktunk parkolni az egyirányú, tehát ott ilyen mód nem lehet parkolni. De mivel ez az információ már csak este jutott el az agyamig, ott és akkor nem tudtam eldönteni, hogy ez a parkoló milyen, úgyhogy inkább mentem benne egy kört, és úgy mentünk tovább. Néztük buszt buszmegállóban, együtt a vizsgabiztossal, hogy egyszerre konstatáljuk, hogy az nem utasokat vesz fel, hanem parkol, sosem fog elindulni. Figyeltem nagyon a kilóméterórát, nehogy túllépjem az ötvenet, mert ugye lejtős út.  Mentünk-mentünk, „Második lehetőségnél jobbra” mély levegő, felsejlett bennem, hogy ez az a rész, ahol az oktatóm már kifejtette egyszer, hogy nem érti, hogy amikor ezt mondja, miért sorolunk balra, hogy azt visszasoroljunk jobbra, úgyhogy ügyes kislányként maradtam ahol vagyok, jobbra index, és vártam, hogy zöld legyen. Zöld, indulás…gyorsítás, elhagytuk a Penny-t, felsejlett a fejemben, hogy „Ha a Penny végéig nem mondok irányt, akkor nem fogok, tehát egyenes lesz”, úgyhogy balra irány jelző átsorolás, és tovább egyenest (ezért amúgy meg is lettem dicsérve, amikor már megbuktunk XD), akkor ott „következő lehetőségnél balra”, sóhaj, átsorolás, várjuk, hogy zöld legyen, zöld, fel a hegyre. „következő lehetőségnél balra”, itt elgondolkodtam azon, hogy a parkoló lehetőség-e, mert Innen és erre „nem szoktunk” menni, de úgy döntöttem, hogy elég nagy lehetőségnek tűnik, akkor biztos. Aztán a parkoló mellett hátra el, egyirányú. Volt kikerülés is, és volt mindenféle cucc, és már majdnem kiértünk, amikor két elsőbbségadás kötelező táblából az egyiknél nem néztem el jobbra. És köszönjük a részvételt :D

Megjegyezném, teljesen jogos, bár elnéztem, de nem fordítottam arra a fejem, és hát nem volt jelentőségteljes nézés, míg a következőnél meg nagyon elnéztem arra, így eléggé feltűnő volt, hogy akkor az elsőnél nem. A tempónk amúgy ideális volt, csak a fejfordítás hiányzott. Viszont én magamat, már a parkolásnál megbuktattam volna, úgyhogy örültem, hogy amúgy még vezethettem. Elméletben amúgy kb. még 10 perc lett volna és abba már a visszaút is. Majd legközelebb.

De itt is kaptam visszajelzést, hogy amúgy jól vezetek, és jól kezelem a kocsit (még ha egyszer a kocsi lefulladáshoz hasonló hangokat is produkált, és a fékpróbánk is kicsit durva volt), csak valahonnan szerezzek önbizalmat, mert azt látja, hogy bizonytalan vagyok.

Tehát eddig három vizsgám volt, most várjuk, hogy aki időpontot tud foglalni, meggyógyuljon, és foglalhasson. Mondtam az oktatómnak, hogy már tök mindegy melyik nap, hány óra, majd megoldom, bár maradjunk a délelőttnél. Délután az már necces, meló után nem szívesen mennék vizsgára, bár ki tudja, lehet, az lenne a befutó.

De egyetlen egy vizsgánál se úgy szálltam ki a kocsiból, hogy most aztán mindennek vége, és a KAV ellopja a pénzemet. A saját hülyeségemen buktam el, mindig teljesen jogosan. Megpróbálok valahonnan majd önbizalmat növeszteni a következő vizsgára ;D

Kérdeztem, hogy miért nem vezethet vissza a diák, ha megbukott. Mert kíváncsi ember vagyok, és a bennfentes kérdéseket most már lassan elfogy, hogy mikor tehetem fel. Ugye jogszabály van rá, de az oktatóm elmondása szerint, van, aki nem tud ilyenkor visszavezetni, mert annyira szétcsúszik attól, hogy megbukik, és van akit meg az oktató nem engedne, mert agresszívvá válik a bukástól. De megnyugtatott, hogy amúgy pl. ÉN nyugodtan visszavezethetnék, ha nem lenne a jogszabály, mert se szétcsúszva nem vagyok, se gyilkos szándékom nincs ilyenkor :D

Marie Kondo – Scott Sonenshein: Örömteli munka

 

• Könyv: Marie Kondo – Scott Sonenshein: Örömteli munka
• Kiadó: Libri
• Kiadó székhelye: Budapest
• Kiadás éve: 2024
• Oldalszám: 304
• Kötés: Puhatáblás
• ISBN: 9789636043346
• Fordította: Kurdiné Mohácsi Gabriella
• Megjelenés időpontja: 2024. június 26.

Marie Kondo könyveivel úgy vagyok, hogy tetszenek is meg nem is. Találok benne használható dolgokat, de nem értek maximálisan egyet velük. Legalábbis pár éve meglehetősen meredeknek tartottam, hogy dobja ki az ember a könyveinek nagy részét, és tényleg csak azt tartsa meg, amit a közeljövőben még mindig el szeretne olvasni, vagy azt amit olvasott, és annyira jó, hogy tervezi újra olvasni. Aztán eltelt pár év, és a könyveim 90%-tól megszabadultam. Mert olyan szinten változott az ízlésem, hogy megfogtam a könyvet, elolvastam miről szól, és arra jöttem rá, hogy nem is értem, miért akartam ezt elolvasni. Újra olvasni meg tényleg kevés könyvet tervezek (talán 2-3 ilyet tudnék mondani).

 Mindezek után úgy gondoltam, hogy a munka területére specializálódott könyve is érdekes lehet. Bár tény, hogy sem Japánban, sem Amerikában nem élek és dolgozok és nem is verseny szférában dolgozom, pláne nem irodában. Így a legtöbb dolog igazándiból csak érdekesség volt számomra. Mert nincs asztalom. Illetve az asztalom, nem csak az enyém, tehát én rendet rakhatok, de nem csak az én cuccaim vannak ott, tehát ahhoz meg nem nyúlhatok. Amúgy általában félévente szoktam rendet rakni, amikor a váltó társam meg is jegyzi, hogy „megint nem fogunk semmit megtalálni. Rendet raktál?”  Mert ilyenkor ingerem van átrendezni a dolgokat, átrakni máshova, és kidobálni dolgokat, amiket sose használtunk. Amúgy nincs vele baja, de ilyenkor azért pár hétig kérdés van mi hol van. És megjegyezném, hogy amúgy nincs sok dolgunk.

 Emellett rendelkezünk egy szekrénykével, aminek egyik oldala az enyém a másik az övé. Három fiókkal, ahol egy csomó felesleges dolgot tartunk, amire sose lesz szükségünk, csak a könyvtár kitalálta, hogy azt ott tartjuk… szerintem logikátlanul, de mindegy. Meg ott tartjuk a pót papírt a nyomtatóba, az egérpadot, amit amúgy egyikünk se kért, egyikünk se használ, de azért vettek nekünk :D

 Tehát, így a könyv inkább érdekesség volt, mint hasznos olvasmány. A gépet sem egyedül használom, én a fele dolgot kitörölném, ami rajta van, és néha ingerem van rendet rakni máshol is, de mindig emlékeztetem magamat, hogy nem az én dolgom, nem nyúlok hozzá. Ilyen pl. a közös felület, amire mindig hivatkoznak, hogy olvassunk ott el dolgokat, de még ember nem volt aki meg is találta, amit el kellene olvasni, akkora őskáosz van ott :D. A másik gép amin dolgozom, ott meg egy csomó digitalizált dolog van, amivel eddig nem foglalkoztak – szerintem már senki se tudja, hogy ott vannak – és nem is fognak, de tuti, ha törölném, akkor hirtelen hiányozna, pedig szerintem 10 éve abban az állapotban van, ahogy én digitalizáltam ;)

 De amúgy a könyv érdekes volt, és biztos, hogy aki olyan helyen dolgozik, hogy van egy saját része amit rendezgethet, meg amiben káoszt okozhat, és ahova minden szart pakolhat, annak érdemes elolvasni, hogy ebből, hogy varázsolhat rendezett területet és, hogy ez miként fogja megváltoztatni az életét. Mennyivel egyszerűbb lesz mindent megtalálni, ha annak helye van, és nem kell keresgélni. És mennyit segít az emberen, ha kidobálja azokat a dolgokat, amik a munkájához nem hasznosak, nem is okoznak örömet, és a cég se vár el, hogy megtartsd örök életre. Mennyivel jobb egy rendezett asztalhoz leülni, és ott dolgozni, mint egy olyanhoz, ahol semminek nincs konkrét helye, tehát mindent keresgélni kell, ha szükség van rá. Emellett felhívja a figyelmet arra, hogy a sok találkozó helyett (amikor információt oszt meg a cég veled és tök feleslegesen ültök órákat egy helyben, hallgatva, a számotokra 75%-ban irreleváns információkat), na hogy ezek helyett elég lenne havonta egy max. egy órás és ott pörögni a dolgoknak, mint a sok kicsinek. Illetve, a kiscsoportos sokkal hatékonyabb, mint az egész kollektívás – ezt tartom én is, még nem volt olyan összeülés, aminél úgy álltam fel, hogy de jó, hogy ezt most már tudom, mert tényleg a legtöbb totál nem érintette a munkámat. Örülök, hogy tudok róla, de pl. egy körlevélbe ezt összeszedettebben lehet közölni a dolgozókkal. De feltételezem, hogy amúgy ez ilyen univerzális dolog, tehát minden cégnek van időhúzó elméletben fontos meetingje…és igen kihangsúlyozom, elméletben.

 De visszatérve a könyvre. Nem bántam meg, hogy elolvastam, ennek ellenére, nekem nem igazán tud segíteni az „örömteli munka” megteremtésében, mert a könyvtár elég specifikus, vagy a könyv elég specifikus a maga irodista elképzelésével. Fogalmam sincs, hogy pl. Magyarországon hányan dolgoznak ilyen irodákban, mint Amerikában, vagy keleten. Érdekes lehet az a fajta munka is ;) Na nekik hasznos lehet a könyv.

 A könyv végén volt egy Covid összefoglalás, hogy hogyan adoptálódtak, vagy hogyan adoptálódjunk a megváltozott körülményekhez, hogy miként változtatott a dolgokon az, hogy rengetegen mentek Home Office-ba, és hogy ott hogy tudják megteremteni a nyugodt munka felületet úgy, hogy az valóban elkülönüljön az otthoni dolgoktól. Mert hát igenis, el kell tudni választani a munkát a magánélettől akkor is, ha mind a kettő egy légtérben zajlik.

Tehát olvassátok, érdekes, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem nekem szólt a dolog. De káromra nem vált semmiképpen sem, hogy elolvastam.